A fizikai erőszak nem elfogadható. Ahogyan az sem, hogy ítélkezünk egyetlen tény alapján.

Jelen írásom a Nők Lapja tanácsadói rovatában megjelent tartalomhoz és az eköré alakult helyzethez kapcsolódik. Cikkemben nem az adott tanács milyenségét véleményezem. Két okból sem: egyrészt azért, mert egy rövidke levél alapján tanácsot adni valakinek nem egy szakmai álláspont, és egy ilyen komoly helyzetet másképpen kezelni felelősséggel, nem lehet. Aki konfliktusmegoldással, vagy családokkal foglalkozik, az tudja, hogy még úgy sem könnyű egy ilyen helyzet, amikor szemtől szemben ülnek velünk a felek – nem hogy egy néhány soros írás alapján... Ha egy helyzet addig fajul, hogy egy férfi megüti a feleségét, akkor ott egy több összetevős nehézség van, melyben mindkét fél érintett és ezt nem lehet olyan kategóriában, mint „tanácsadás fél oldalon” megoldani. (Miért nem mediálható a bántalmazó kapcsolat? - erről bővebben ott olvashat.)  Másrészt azért, mert egyetlen tett alapján nem ítélek meg senkit. Embert meg végképp nem ítélünk el! Az talán már nem újdonság, hogy embert és tettét szétválasztom... Hiszen aki megítéli a másikat, az pont ugyanolyan hatalmat tulajdonít magának a másik ember felett, mint aki megüti a másikat. Miért gondolom, hogy bármiféle hatalmam van a másik felett akár fizikailag, akár bármilyen más módon? Például verbálisan, amikor nem engedem szóhoz jutni, vagy semmibe veszem a véleményét, kéréseit, esetleg éveken át...

Számomra az a legszomorúbb, hogy azt gondoljuk: egyetlen kiemelt történés, pillanatnyi helyzet bemutatása után bármilyen tanácsot tudunk adni a másik életére nézve. Mivel megvalósult egy olyan történés, ami nem elfogadható, ezért máris fel vagyunk hatalmazva arra, hogy ítéletet mondjunk a másik ember felett.

Ezért nem azt mondom, hogy „elítélendő”, hanem azt, hogy „nem elfogadható”. Mert nem ítélek el semmit és senkit, hiszen nincsen hatalmam senki felett.

A hír fellobbanása (vagy robbanás?) óta az újság önreflexiót mutatott, és kritikus szemmel nézte meg azt, hogy hogyan viselkedett, bocsánatot kért. A „tanácsban”, melyet az eredeti cikk szerzője írt, szintén történik utalás az önreflexióra, hiszen azt tanácsolja a megütött feleségnek, hogy viselkedjen másképp, mint eddig. Erre felhördültek az emberek, hogy de hát megütötték, nincsen helye semmiféle önreflexiónak. Ebben a helyzetben ennek a családnak tovább kell valahogy mennie - ahogy minden helyzetből így vagy úgy, de tovább kell mennünk.

Az önreflexió megtételével nem minősítem elfogadhatónak a fizikai erőszakot. Mit tesz most a Nők Lapja? Azt nézi, hogy hogyan tud tovább menni, miközben elismeri és hangosan kimondja, hogy hibázott. Mit tehet egy ilyen helyzetben egy férfi és egy nő? Elismeri, hogy hibázott, és megnézi, hogy merre tud tovább menni. De ezt nem lehet fél oldalon elintézni...

Sajnálom azt a férfit, aki annyira tehetetlennek érzi magát, hogy megüti a feleségét, mindezt a gyermekei szeme láttára. Sajnálom azt a nőt, aki egész nap nyomja a háztartást, miközben ott él vele egy másik ember, a társa, és sem lelkileg, sem fizikailag nem éri el azt a társat, hiszen nem tud vele beszélgetni, nem tud rá számítani a mindennapi teendőkben. Sajnálom a gyerekeket, akik ugyanúgy szeretik a szüleiket, és azt látják, hogy egyik bántja a másikat.

„Olyan ritkán láthatunk ilyesmit. Hogy nem kimenekülés van a felelősségből, hanem szembenézés, akkor is, ha baromira fáj.” – áll a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldal közösségi felületén azzal kapcsolatosan, hogy mennyire jó, hogy a Nők lapja most próbálja felelősségteljesen helyrehozni a hibáját. Ez a mondat tökéletesen igaz egy családi konfliktusmegoldásban is.

Szakmai utam során találkoztam már olyan esettel, mikor a nő dühös volt, és hozzávágott egy pulóvert a férjéhez, és a zipzár sebet ejtett a férfi arcán. (Igen, a történet szereplői fordítva vannak! A nő okozott sérülést a férfin!) Mikor megkérdeztem, hogy valójában mit vágott hozzá a férjéhez, azt válaszolta: „A dühömet és a tehetetlenségemet.” Talán elmondható ez ebben a helyzetben erről a férfiról is? Dühös volt, tehetetlen, és hülyeséget csinált.

Hányan tettünk olyan dolgot az elmúlt időszakban, vagy úgy egyáltalán az életünk során, ami az adott helyzetre vagy problémára nem volt megoldás? Ugyanazzal a szemmel tekintettünk magunkra, mint most erre a férfira? És utána hogyan mentünk tovább?

„Az agresszió legtöbbször tehetetlenségből fakad” -állt a tanácsban, mely az újságban megjelent. Ez nem menti fel a férfit. Az agressziót fizikai erőszak formájában nem lehet kitölteni a másik emberen. Ez nem megoldás. Mi lenne, ha ebből a mondatból nem az agresszió szót vennénk górcső alá, hanem a tehetetlenséget? El tudjuk képzelni a férfit, aki azon rágódik, hogy miből fog enni adni a gyerekeinek a jövő hónapban? Már hallom is a zúgolódást: „attól, hogy pofon vágja az asszonyt, nem lesz kenyér az asztalon.” Milyen jó, hogy ilyen pontosan tudjuk, hogy mikor mit kell tenni, hogyan kell a tehetetlen dühöt levezetni – amikor mások életéről van szó.

Van olyan tanácsadás, ahol egy férfi leírja, hogy a felesége minősíthetetlenül beszél vele, és ő mit tegyen? Erre talán az lenne a válasz, hogy próbálja meg másképpen elmondani a mondanivalóját, próbáljon meg másképpen hozzászólni a feleségéhez? Ez áldozathibáztatás? Hogy Ő csinált rosszul valamit, Ő változtasson?

Ki viselkedett vállalhatatlanul a karantén alatt?

Mi lett volna, ha a férjem ír egy hasonló levelet, hogy „a feleségem magánkívül ordít a gyerekkel, miközben szegény csak egy gyerek, aki létezik (a karanténban), mindezt azért, mert az élet felborul, és a feleségemnek nincs meg az elegendő énideje?” Majd megkérdi a levélben, hogy mit csináljon? Ki az, aki az elmúlt időszakban nem tett semmi olyat, amiért illene bocsánatot kérnie a családjától, a párjától, a gyermekeitől? Jelentkezem elsőnek: ÉN TETTEM ILYET! És ejtettem vele sebet a kapcsolatunkon, amit helyre kell hoznom. Mert nem vettem figyelembe a másik létezését, emberségét – épp, ahogy egy pofon esetében történik. Nem azért, mert rendre átgázolok a másikon, hanem azért, mert ott abban a helyzetben rosszul reagáltam. És kérem, hogy ezen a ponton ne mossuk össze a családon belüli erőszak és a velejáró rendszeres bántalmazások szörnyűségeit (mert igenis vannak, de itt most nem erről van szó!) azzal a helyzettel, amit a levél megírója a tanácsadó rovatban leírt. Vagy erre az a válasz, hogy minden kicsiben kezdődik? Elfogadom. Akkor nézzük meg, hogy mi hogyan viselkedtünk a karanténban, és volt-e olyan tettünk, amit a tehetetlenség hozott ki belőlünk, megbántuk, és megfogadtuk, hogy többet nem fogjuk elkövetni?

De mi van az erőszak egyéb formáival?

Láttam már olyan helyzetet – kívülállóként, utcán – ahol a nő minősíthetetlen hangerőn, hangnemben és szavakkal üvöltözött a gyermekeivel, a férjével, és a társaságában - gondolom családtagok voltak - lévő más, idősebb személyekkel. Mindenki szemlesütve állt. Az ott elhangzott szavak, az ott megtörtént néhány perc egy minősíthetetlen bántalmazás volt. A gyermeket idegenek előtt, az utcán megszégyenítette és ugyanezt tette a felnőttekkel is, de gyerekeket még szívszorítóbb volt látni. A társaságból, családból senki nem szólt vissza – pedig a körülöttük lévő emberek láthatóan nehezen fogták vissza magukat -, kívülről úgy tűnt, hogy ez közöttük egy bevett gyakorlat, egy „szokás”. Ha még azt is leírom, hogy ez a nő súlyban láthatóan több volt, mint a családtagjai összesen együttvéve, akkor azt mondják, hogy én is ítélkezem, és a testsúly alapján minősítek valamit. Pedig ez a tényező láthatóan beleillett abba az egész, bántó közegbe, ami ott megjelent. Nála volt a túlsúly – minden értelemben.

Számtalan helyzet és eszköz van arra, hogy hogyan tartanak emberek sakkban másokat. És itt most direkt nem írom azt, hogy nők és férfiak!

Miközben azt hangoztatjuk mindenhol, hogy ne ítélkezzünk és könnyes szemmel osztjuk meg a szívszorító videókat a közösségi felületeken, közben egy tettből mégis messzemenő következtetéseket vonunk le. Mert az az egy tett, egy pofon volt. Amikor a saját működésünket elemezzük - vagy mondjuk inkább így -: magyarázzuk, akkor mindig megvannak az indokaink arra, hogy igazoljuk saját magunkat. „Hogy lehet ezt ép ésszel tovább bírni?” vagy „Tudom, hogy hülyeség volt, de egyszerűen nem bírtam tovább...”  

Elfogadjuk ezeket az indokokat a túloldalról is?

A fizikai erőszak nem elfogadható, mert leigázom, semmibe veszem vele a másik emberségét.

Miért ítélkezem egyetlen tett alapján? Ilyen helyzetben hol veszem figyelembe a másik emberségét?

 Szilvássy Rita

www.lehetjobb.hu