Mely álomból ébred; egy távoli tengerparton sétált mezítláb a homokban. Felemeli a lábát – egyetlen homokszem sincs rajta. Nem, ez akkor mégsem egy tengerpart. Ez a karantén harmadik hónapja. Beletelik néhány másodpercbe, míg jóleső érzések kíséretében tudatosul benne, hogy vasárnap van, ami pedig azt jelenti, hogy nem kell rögtön a számítógép elé ülnie, hogy elvégezze az első adag munkát addig, amíg a család többi tagja felébred. Kiszédeleg a fürdőszobába, és nekikezd a szokásos reggeli rituáléjának. Nem, nem a Napüdvözlet jóga gyakorlatsor, hanem a jó öreg hideg csapvíz az, ami reggelente segít neki, hogy viszonylag gyorsan magához térjen: hosszú ideig folyatja a csuklójára és az arcára. Miközben csobog a víz, egyre élesebb kontúrt kap az előtte álló nap: feldereng előtte a hétfői határidős anyag, amit pénteken már nem tudott befejezni, ez pedig azt jelenti, hogy bár hétvége van, ma is dolgoznia kell. A tisztuló kontúrok közepette szemébe ötlenek a mosdókagylón éktelenkedő szürke foltok: lassanként felsejlik neki az is, hogy tegnap csak félig sikerült kitakarítani a lakást, aminek ma még szintén a végére kellene érni.

Az ébredés kábulatából magához térve a konyha felé veszi az irányt, és ahogy benyúl a hűtőbe a tejért, belé hasít a felismerés, hogy a tegnapról maradt ebéd mára már biztos nem lesz elég. Ezek szerint főzni is kell. Amíg mindenki az iskolában és a munkahelyen ebédelt, fel sem tűnt neki, hogy milyen sokat esznek. Az utóbbi időben kezdett csak rácsodálkozni arra, hogy – viszonylag kis méretéhez és öreg korához képest – milyen jó szolgálatot tesz nekik hűséges kísérőjük, a családi hűtő. Miközben a tejeskávét kevergeti, eszébe jut az iskolából a napokban érkezett e-mail, ami a távoktatás tapasztalatairól kér visszajelzést a szülőktől. Szerencse, hogy opcionális a válaszadás: ezen azért alaposabban el kellene gondolkodnia. Még a karantén elején olvasott valahol egy szakértői írást, miszerint a szigorú napirend segíthet abban, hogy a család könnyebben átvészelje ezt az időszakot. Nos, bár voltak ugyan próbálkozásaik, náluk ez a kísérlet, valljuk be őszintén, menet közben meglehetősen félresiklott. Szigorú napirend helyett leginkább egyfajta kreatív káosz jellemezte a mindennapjaikat: a gyerekek igen kreatív megoldásokkal tudtak kibújni a napi teendőik alól és – amikor épp nem egymást szekálták – a hús-vér haverok hiányában még inkább a mobil eszközeik barátjává váltak, miközben a lakásban rendszerint már délelőtt totális káosz uralkodott. Bár egy hattagú családnál, kis- és nagykamasz gyerekekkel ez talán megbocsátható. Szerencsére nemrég újraindultak a szabadtéri edzések, így az otthoni mellett immár egy régi-új terepen is le tudják vezetni a karanténfáradtság miatt egyébként is duplájára nőtt, felgyülemlett energiáikat. Fájdalom, hogy a takarítás és rendrakás továbbra sem tartozik az általuk preferált terepek körébe.

Miközben őt a napok múlásával egyre jobban elnyelte a konyha, a gyerekek iskolai kötelezettségeinek nyomon követése és a munkahelyét szimbolizáló laptop által határolt Bermuda-háromszög, a naptárban máskor sűrűn sorjázó teendők listája szinte teljesen lenullázódott. Mintha csak megállt volna az idő, aminek egyedül az tűnt csak némileg ellentmondani, hogy a konyha termelése lassacskán egy Utasellátó outputjával kezdett vetekedni. A férje ugyanis mindvégig határozottan ellenezte az ételrendelést, és a kenyér, kalács, kakaós csiga otthoni előállítása mellett ragaszkodott az online vásárláshoz is, bár kettőjük közül mindig is ő volt a lazább. Legalább is házasságuk eddigi húsz éve alatt ő mindvégig ezt hitte – még akkor is, amikor a férje fejcsóválása dacára már januártól kezdve némi plusz lisztet, tésztát, konzervárut és fertőtlenítő hatású tisztítószert is rendszeresen hozzáírt a heti bevásárlólistához. A vírus valószínűleg még be sem tette a lábát Európába, amikor ő már  gumikesztyűt vásárolt: még ma is tisztán emlékszik a gyógyszertári asszisztens fiú kissé kerekded arcára kiülő vegyes érzelmekre, miközben komótosan, egyesével húzogatta elő a dobozból a 20 darab, meghatározhatatlan kék színű kesztyűt. Jobbnak látta hát, ha gyorsan fizet és távozik; maszkért inkább már egy másik patikába ment be. Akkoriban még 50 forint volt darabja.

A kedvenc kávés bögréjét szorongatva most azon töpreng, nyáron talán minden visszatér végre a régi kerékvágásba, és  talán megint eljutnak néhány napra a Balatonra. Ahogy megpróbálja felidézni magában az előző nyár hangulatát, hirtelen mellbe vágja a felismerés, hogy semmi másra nem emlékszik belőle azon a néhány napon kívül, amit a testvére családjával együtt töltöttek  el Siófokon. Vajon ez a nyár más lesz majd, ha minden visszatér a régi kerékvágásba? Visszatér egyáltalán? És tényleg ugyanolyan nyárra vágyik, mint amilyen a tavalyi volt, amiről szinte már semmilyen kézzelfogható emléke nincsen?

Kortyol egyet a tejeskávéból, ami, bár még csak félig itta meg, időközben teljesen kihűlt. Ideje nekikezdeni a napnak. Otthoni Bermuda-háromszögében téblábolva a maradék, újramelegített kávéval végül a laptop felé veszi az irányt: azzal legalább néma üzemmódban vághat utat az előtte sorjázó teendők sűrűjében. Ahogy bekapcsolja, feltűnik a képernyőn a már ezerszer látott trüffel torta képe. Csodás kreáció, telehintve sárga és lila virágokkal. Még a karantén kezdetén állította be háttérképnek, hogy emlékeztesse a barátnőknek tett vállalására, miszerint ha vége a járványnak, megsüti nekik a kedvenc tortájukat. Nem kis vállalás; több mint tíz éve, az ikrek születése óta nem is volt rá példa. Reggelente rendszerint kissé megkönnyebbülve nyugtázza, milyen szerencséje van, hogy a „lányok” annyira el vannak veszve a saját kis háromszögeikben, hogy eddig még nem jutott eszükbe bevasalni rajta az első (és valószínűleg utolsó), meglehetősen fagyos hangulatúra sikeredett Zoom-partyjukon tett ígéretét. Azt ugyan még nem tudja, mikor fogja elkészíteni, de azt már igen, hogy ehető virág helyett friss málnával fogja kínálni, sőt: tejszínhab is lesz hozzá – bár ez sokak szerint egyértelműen a trüffel torta  megszentségtelenítése. Ha már lúd, legyen kövér. Ha már ünneplés, adják meg a módját. Remélhetőleg a maszkot addigra már mindenki nyugodt szívvel otthon hagyhatja majd; nehogy a végén még arra is kerüljön egy kicsi  a tejszínhabból.

 Széll Natália, közgazdász