A lépcsőházban dobogó tűzoltók minden ajtón becsengetésére, hangos vezényszavaira, bedörömbölésére ocsúdtunk az egész napi hőséget követő kora esti elcsendesedésből.

  - Menjenek ki! Mindenki menjen ki a lépcsőházból! Menjenek ki a ház elé, most!

Az egyik lenti lakásból csípős, szürke füst gomolyog. Berúgták az ajtót. Már vezetik felfelé a lépcsőkön a tömlőt.

A ház előtt kis csapatba verődve kavargunk, mindenki tájékozódni próbál, részleteket megtudni, mi is történt.

Néhányan azt vették észre, hogy elment az áram, mert nézték volna a tévét, vagy kinyitották a hűtőt, vagy nem tudtak telefonálni a vonalason. Mások azt észlelték, hogy a három villogó tűzoltóautó elfoglalta a teljes parkolót, és már itt a mentő, meg a rendőrség is. Még közelebb húzódunk egymáshoz.

A házbizalmi elmondja a hivatalos szerveknek, amit tud – az idősödő nő egyedül volt a lakásban, talán az ételmaradékot felejtette ott a villanytűzhelyen, ez már nem először fordult vele elő. Talán most is kába volt, lehet, hogy elbóbiskolt, elszunnyadt közben. Évek óta itthon van, már rég nem jár munkába, leszázalékolt, műtötték mindenfélére, az is előfordult, hogy összeesett, elájult. Nem az övé a lakás, rokonoké, csak még nem tették ki belőle, de ahogy ez kinéz már nem tud vigyázni magára. A gyógyszerek is okozhatták, meg az ital. A lakók közül ezt többen tudni vélik, mert a közeli boltból vette, látták, amint hazavitte és ennek a gyakoriságból ítélve sokat ivott. Már nem igazán ügyelt a látszatokra, úgy vélik nagyon elhagyta magát.A kis csoportunkon átfutó borzongások. Lehetett volna ez sokkal rosszabb is.

Valaki közben számolgatni kezdi, hogy a lépcsőház tizenöt lakásából legalább négyben gázpalackkal főznek. Ha ez ott történt volna…

A mentősök most tolják ki a nőt hordágyon, ébernek látszik, az orrában csövön vezetett oxigén, elviszik.

A tűzoltók a szűk tér közepén álló kocsi rádióján a központnak jelentenek, itt aztán nincsenek titkok, a környező házak falai verik vissza a hangot:… a lépcsőházat kiürítettük, komoly személyi sérülés nem történt...

Távolabb és az ablakokban nézelődők.

Az itt lakók továbbra is egy csapatban álldogálnak.

...Mindenki biztonságban van…

Aztán, ahogy az az ilyenfajta, sokkot követő megkönnyebbülésekkel már csak lenni szokott, ez sem marad hosszú életű, alig veszi el a feszültségünk élét.

Próbálunk kereteket találni. Megérteni. Napirendre térni a történtek fölött, de még túlságosan ijesztő, túl közeli, túlzottan fenyegető.Körbe-körbe járnak a gondolatok, ismételgetjük, amit már tudunk.

Ugyanazok a mondatok hangzanak el újra és újra. A fölötte lévő lakásból fedezték fel az égett szagot és a konyhájából kibodorodó füstöt, ők áthívták a megbízottat és a tűzoltók perceken belül befutottak.

Sorra mindenki visszalép gondolatban az időben, a hozzáfűzésekből kiderül ki, mit csinált éppen azelőtt. Aztán jön a ki, mit is hagyott ott félbe, és a hol is kéne most már lennie.

Már néhány közel lakó rokon is megjelent, a telefonok fent maradtak, és így persze nem vette fel senki.

Egy kis víz, vagy valami folyadék is jó lenne lassan, másnak más ügye lett sürgető.

Újabb borzongássor, jönnek a bezzegek – mások, máshol, más tűznél sokkal rosszabbul jártak.

Mi itt már nyugodtak is lehetünk. Vagy legalább úgy tehetnénk, mint aki erős és bátor.

A dolog itt már sínen van, nem kellene, hogy izgassuk magunkat.

Azért többeket nem hagy nyugodni, hogy ez itt, most, velünk megtörténhetett. Valójában még azokat is váratlanul érte, akik őt jobban ismerték, és a megosztott részleteket tudták róla, pedig ők azok, akik egy darabig a mindent (előre is) tudók álarcában tetszelegtek.

Ismételgetjük magunkat. Ez így persze nem maradhat. Hiszen még egyszer ránk gyújtja a házat – konkretizálja alapvető félelmeinket valaki, és az izgalom újra felcsap a körben.Már egy óránál is több telt el. Meddig tart még? Nem olyan könnyű itt ácsorogni. Sötétedik.

Kicsit ki kell szellőznie a lépcsőháznak, mert nem akarunk füstmérgezést, ugye? De már a tűzoltók is lassabban lépnek, levették a védőruhájukat, csak egy kocsijuk maradt itt, az első, és láthatóan ők is pakolnak.

Igyekszünk visszavenni magunkra a türelem, a rólunk és tulajdonunk biztonságáról itt gondoskodók felé érzett hála és megértés álarcát.

Nemsokára az áramot is visszakapcsolják.

Ácsorgunk még közelebb hajolva, annak a kedvéért, aki csak most érkezett, elhangzik ugyanaz a történet újra, ki tudja hányadszor. Valaki pedig megjegyzi: na és hol van itt most a másfél méter egymástól való távolság?

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.