Azok, akikkel szívesen értek egyet, azt mondják, az egyetlen megfelelő hozzáállás a félelemmel való küzdelemben, ha pontosan szembefordulunk vele, jól megnézzük és nekiállunk olyan aprólékosan, ahogyan csak tudjuk, olyan részletességgel, ahogy csak sikerül megvizsgálni. Feltartjuk, a fény felé fordítjuk, majd igyekszünk a félelmünk minden vonatkozását, az összes kapcsolódását elemezni és megérteni.

Ez így esetleg jó, de mi legyen akkor, ha ez a szóban forgó félelem olyan nagy, hogy nem hagyja magát felemelni? Ha olyan nehéz és kiterjedt, hogy hamarabb a földbe döngöl minket, minthogy a felemeléshez fogást sikerülne találni rajta?

Különösen kérdéses, mi, hogyan is történjen, ha ez a földhöz szegező, iszonytató méretű, elhatalmasodó félelem, ráadásul nem is miénk?
Hosszú, tömött orgonasíp testvérsort hoztak be, a gyermekvédelmi szakellátás szempontjából meglehetősen hirtelen.

Elismerem, hogy a gyermekjóléti alapellátás szempontjából viszont, ez már egy régebben várt pillanat volt. Ez a folyamatosan szaporodó család, a fél országnyi széles sugarú kör mentén megvalósuló vándorlásaival, Tolnától – Baranyáig, majd Szabolcstól – Zaláig és vissza, évek óta kicsúszott mindenféle, gyermekek és csecsemők otthoni gondozására és felnevelésére is előírt egészségügyi ellenőrzés, külső kontroll alól. Sőt a részlegesen, időlegesen megoldott lakhatásaik mellett már a testvérek közül az iskolások sem tudtak sehol nekigyürkőzni az oktatásnak, legfeljebb néhány hétre, ennek viszont előbb utóbb nyoma maradt a nyilvántartásokban.

Ám mire a gépezet valahol újraindult, és a helyi családgondozói és védőnői jelzések valamilyen intézkedéshez vezethettek volna, már legtöbbször el is tűntek, mint a kámfor, hogy újra valahol máshol bukkanjanak fel.
Hazai viszonylatok között szinte már „természetesen”, az intézményes elhelyezés a mindig minimálisra szorított férőhelyek mellett, ideiglenes formában is gondot okoz, a beutalás, a családból kiemelés során. Itt sincs más választás, a kicsik külön gondozási helyekre kell, hogy menjenek, esetünkben három helyre, csak a nagyobbak maradhatnak együtt, a megengedett és kezelhető gyermekotthoni létszámhoz viszonyítva még így is sokan vannak.

Saját életkori csoportjuk átlagához képest a testvérek mindannyian elég apró termetűek, kissé alultápláltak, soványkák, kevéssé fejlettek és persze riadtak, de nagy vonalakban ápolt benyomást keltenek, és a tömeges beutalás miatt felzaklatódott nevelőket kicsit megnyugtatva, úgy látszott, képesek beilleszkedni a gyermekotthon hétköznapi világába, az alapokat tekintve irányíthatók és figyelmesek. A beharangozáson alapuló várakozáshoz képest, nem olyan vadak.

A nagyok között van egy az óvodából éppen kinőtt kicsi lány, aki a beérkezésüktől, napokon át sírt a szülők után, majd mikor a könnyei elapadtak, egyfajta közönyösnek ható dermedtség lett rajta úrrá.

Már nem sírt, bár az „ezek idegenek[i]” jellegű elhatárolódás sütött róla. Nem tiltakozott magától semmi ellen. Egyik helyről a másikra terelhető maradt, de nem érdekli semmi. Nem beszél[ii], nem eszik, nem iszik és ezzel, a szinte teljes magába fordulással komoly veszélybe sodorja a saját életét. A beutalást követő pár napon belül kórházba került, kiszáradásos tünetekkel, valami csoda folytán a még a környéken tartózkodó anya bent lehetett, és ott is volt vele hétvégén, akkor visszatért a gyermek életkedve, evett, ivott, megéledt, tehát a kórházból kiengedték.

Garadna-patak, Bükk - Molnár Péter Photography FB. - 2016.11.01.

Visszakerült hozzánk, s most fordulásból ugyanott tartunk.

A kislány csendesen üldögél, magába roskadva, fejét karjára hajtva, esetleg a tévé felé fordulva, de nem kíván és szép szerével nem fogad el semmilyen ételt, sem italt. Egyként elfordul mindenféle tápláléktól.

Nincs olyan kérdés, amire valóban válaszolna, nincs olyan felajánlható tevékenység, ami igazán felrázná. Félő, hogy itt nem sokat tehetünk érte.

A fű közt meglapuló apró őzikeként alig ad életjeleket, csendes és dermedt türelemmel anyja visszatérésére várva a potenciálisan ellenséges, félelmekkel teli világban.A gyermekosztályi zárójelentésen a kórházi klinikus kolléga egyetlen hozzáfűzése: a gyermek az anyja jelenlétében működőképes, tehát az elhelyezését az anyával közösen javasolja.

Talán az ő mentségére is szolgálhat, hogy a gyermeket kísérő nevelő sem tudott meg sokat a család körülményeiről, a testvérekkel küldött, a konkrét tényekre nézve igen szűkszavú egy szál gyámhivatali határozatból, és az anya, ha esetleg valamilyen fura véletlen folytán találkoztak volna is, nemigen verte nagydobra a mulasztásokat és az életvezetésük következtében kialakult krízis helyzetet.

Ez utóbbit nem vádként, sokkal inkább általános emberi jellemzőként mondom, hiszen mások se gyakran rakják a kirakatba a kudarcaikat, a bukásaikat, a tévedéseiket, nemigen vagyunk ezek kezelésére megfelelően felkészülve[iii]. Legtöbbször lazán a szőnyeg alá seperjük, elkendőzzük, agyon hallgatjuk...

Suta hangra suta jött gidával. Ki érti? - Molnár Péter Photography FB. - 2016.07.28.

Most aztán, megint meglehetősen magunkra maradva, vajon honnan tudhatnánk meg, hogy a kislánynál ez a ritka és szokatlan viselkedés egy új tünet, vagy netán egy régebbi folyamat része?

A gyermek kórházi ápolása korábban, ha volt, nem itt történhetett. Nálunk a kórházi rendszerben, a már hét éves gyermeknél egészségügyi előzményként nemes egyszerűséggel csak a születése szerepel.

A család vándorlásának egyenes következménye, hogy a mindig máshol zajló, ettől feltöredezett és darabjaira, cserepeire hullva maguk mögött hagyott múltjukról, az esetleg elérhető korábbi környezetüktől alig szerezhető valamire való információ, az általános előítéletek helyi állapotát tükröző hozzáfűzéseken túl.

Az egyébként viszonylag fiatal, harmincas szülők, az előző évek folyamatos vándorlásai során egyetlen alkalommal tévedtek be nagy keservesen egy családok átmeneti otthonába, ahol aztán tapasztalva a szabályokat, a szűkösséget és a minden forrásnál tolongó konkurens tömeget, egyetlen napot se maradtak.  

 - Molnár Péter Photography FB. - 2016.08.31.

Az anyával közös elhelyezés ötletére itt csak kínunkban vigyorgunk. A jelenlegi gyermekvédelmi szabályozások és a helyzet ismeretében, vajon hogyan is gondolja bárki ezt megvalósíthatónak? Nincs hová menniük, ezért kiemeljük az így alapvető gyermeki jogaikban sérülő testvéreket, de ezt a kislányt vigyék csak tovább magukkal?

A család jelenleg semmiféle bejelentett tartózkodási hellyel nem rendelkezik, már nincs olyan rokonuk, akinek a jóindulatát nem élték le, aki valamennyire tartósan be tudná fogadni a tizenegy tagúra duzzadt, de beszámítható, rendszeres jövedelemmel nem rendelkező csapatot. Hiszen még a családi pótlék igényléséhez is kell egy lakóhely. Ki tudja hányadik szerződés nélkül elfoglalt albérletből tették most ki őket. Ugyan ki vállalja fel legközelebb, hogy egy ekkora vándorló csapat majd ráirányítja a hatóság figyelmét az általa feketén kiadott szobákra?

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

A képek közzététele a művész engedélyével történt.

[i] József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

[ii] „A tünet magyarázatára kialakult különböző véleményekből Reed szerint két betegségcsoport rajzolódik ki: kóroktanilag elkülöníthető a beszéd fejletlenségéből eredő, illetve a félelmek következtében kialakult mutizmus.” (Reed G.F.: Elektive mutism in children, 1963)

„Úgy vélem, hogy az alárendeltség érzés és a szégyennek a csoportból való kizáró volta együttesen elégséges a szégyenteljes helyzet fenntartására, melynek eredményeként a némaság egyre görcsösebben állandóvá válik. A némaság fennmaradásában feltehetően még egy tényező közrejátszik. A hallgatás és a gyakran megmerevedésig gátolt viselkedés csecsemőállapothoz hasonló magatehetetlenséget eredményez. (…) Hozzá kell tenni, hogy az anya távollétében a szorongás is a regressziónak kedvez, gyengíti az ént, mert az feladva önmagát „a régi belső egység helyreállítását óhajtja, a régi anya – gyermek helyzet kettős egységének mintájára” (Hermann Imre: Az ember ősi ösztönei. Pantheon 1943. Magvető, Budapest, 1984.).

Az énfejlődés korábbi stádiumába visszacsúszva a szégyenhelyzet átélése is elmosódottabb lehet, esetleg egyáltalán nem kell tudomást venni róla.”

Az idézetek forrása: Klinikai Gyermekpszichológiai tanulmányok kötet, Gerő Zsuzsa cikke, 113. és 120. oldal, Akadémiai kiadó, Budapest, 1988.

[iii] „A probléma az, hogy az ember nem igen készül fel a negatívumokra az életében. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a Nemeskürtynek van egy nagyszerű dokumentum-regénye: Rekviem egy hadseregért, a II. doni hadsereg pusztulásáról. Azt olvasom benne, hogy a korabeli harcászati szabályzatban van vagy százvalahány oldal a győzelemről és az előrenyomulásról, és van négy oldal a vereségről, a visszavonulásról. Ebbe ment tönkre a magyar hadsereg. Azt gondolom, hogy nagyon sok ember ebbe megy tönkre nap, mint nap, hogy se a családban, se az iskolában nem készítjük fel a gyerekeket, a fiatalokat, az embereket a vereségre. Hogy vereség is van, hogy bukás is van. Enélkül nem lehet élni, mert nem lehet ökölvívó az az ember, aki nem kalkulálja be, hogy behúzhatnak neki egy akkorát a ringben, hogy kiütik. És ez az életben is így van, hogy az embert néha kiütik, összeesik, földre kerül. Aki nem vállalja fel, nincs benne egy ilyen jellegű felkészültség (ami nagyon nehéz) (…) Ilyen az ember élete. Az ember mindig elesik, és mindig fölkel. De keljen föl! Ne maradjon fekve! Na, most én azt gondolom, hogy itt van a mi nevelésünk, ideálképzésünk hiánya, hogy nem tanítjuk meg az embereket, hogy kell fölkelni. Hogy kell fölkelni a földről, amikor kiütötték az embert. Mert van valami az emberben, ami ezt megakadályozza – ez számomra ugyancsak a már előbb említett Mérei Ferenc világította meg, mikor a Szilágyi Jánossal volt egy nyilvános interjúja a Kossuth Rádión, és azt kérdezte tőle a Szilágyi, hogy „Mondja, tanár úr, mi a hiteles élet lényege? Mitől lesz egy élet hiteles?” És azt mondta Mérei: „Fiam, ez egy nagyon egyszerű kérdés. Az életben nem kell mindig jól járni.” Aki föladja ezt a belső kényszerét, hogy a munkájában, az üzletében, a hivatásában, a szerelmi kapcsolataiban, a barátságaiban, a különböző élethelyzeteiben neki mindig jól kell járni, neki mindig nyertesen és győztesen kell kikerülni. Ha ezt föladja, akkor nagyon hiteles lehet az élete. Már csak azért is, mert vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak földön fekve lát az ember, ha kiütötték. Akkor veszi észre és ebből érték lesz az életében. Nem tanítjuk meg erre az embereket.”

Részlet Popper Péter: Kéretlen útravalók című előadásából

http://utveszto.uw.hu/os/popper-gyozelem-bukas-hitelesseg.html