A napokban már volt a ’Lelkizónán’ egy Csíkszentmihályi Mihályra hivatkozó bejegyzés és arra jutottam, nem lehet véletlen, hogy én is épp előtte találtam egy interjút, ami vele készült

(akit az általa megalkotott flow elméletről ismernek a legtöbben, mondhatni, ez tette őt híressé): http://hvg.hu/vallalat_vezeto/20151109_Csinald_onmagaert__aa_Flowelmelet_atyja

Nem csak rátaláltam, hanem komolyan el is gondolkoztatott és éreztem, ezzel a dologgal nekem foglalkoznom kell. Idézek belőle itt egy mondatot, bár szerintem érdemes elolvasni az egészet:

„A flow olyan állapotot jelent, amikor az ember teljesen elmélyül abban a tevékenységben, amit csinál. Megszűnik ilyenkor az idő, a világ. Ebben az állapotban az emberek jól teljesítenek, de nem erőlködnek, mintha egy áramlat – flow, innen az elmélet neve – vinné őket. Ilyenkor az ember nagyon koncentrált, hatékony, úgy érzi, hogy ő irányít, nem erőlködik akkor sem, ha a munka fárasztó és sok energiát elvesz, egyszerűen csak csinálja és élvezi. Ezt alapvetően bármilyen tevékenység kiválthatja, mert a flow nem a tartalomtól, hanem a tevékenység minőségétől függ. A legfontosabb feladat, hogy legyen előttünk egy konkrét cél.”

Ez az utolsó mondat tipikusan olyan, amit mi, coachok is szeretünk mindig kihangsúlyozni, ha dolgozunk valakivel. Célok nélkül egyébként sem megyünk semmire.

Ennek az írásnak köszönhetően eszembe jutott, hogy megkérdezem a 20 év körüli korosztályt (a tanítványaimat) arról, hallottak-e a flow ilyen értelmezéséről, magáról az elméletről, illetve arról, hogy ők mikor élnek meg hasonló élményt.

Nem lettem boldog a kapott válaszoktól. Korábban is olvastam többször arról, hogy milyen fontos lenne, hogy a munkában és a tanulásban is megtapasztaljuk ezt a dolgot, illetve ötleteket arra vonatkozóan, hogy  hogyan keressük meg magunknak azt a tevékenységet, munkahelyet, közeget, ahol ez megtörténhet velünk rendszeresen, akár napi szinten. A válaszok nagyrészt úgy szóltak, hogy az hasonlítható ehhez, amikor tudják, hogy sok pénzt fognak kapni a munkájukért (néhányan iskola mellett dolgoznak is), vagy alhatnak eleget, lóghatnak a barátaikkal stb. Nagyon kevesen tudtak előbányászni olyan emléket, élményt, ami hasonlítható lett volna a Csíkszentmihályi által leírtakhoz, ami munkavégzés közben történt volna. A tanulásról nem is beszélve…

Aztán elgondolkoztam rajta, hogy mekkora felelőssége van az iskolának, a közvetlen környezetnek abban, hogy terelgesse a fiatalokat, próbálja őket kinyitni, motiválni, olyan témákkal megtalálni, amiket szívesen tanulnak, amik felé el tudnak később mozdulni a pályaválasztás tekintetében is. (Például az egyik lány kifejtette a beszélgetés során, hogy ő nagyon utálta a gimiben a történelmet, mert másról se szólt, mint irdatlan mennyiségű évszám biflázásáról, ez volt a tanár mániája. Horror!)

Olvastam egy interjúkötetet is Csíkszentmihályival valamikor régebben (Barbara Schneider írta), Életre hangolva címmel /alcím: A felnőtté válás útvesztői/, amiből kiírtam magamnak néhány fontos részt.

Itt egyebek mellett ilyen bölcsességeket mondott:

„Alighanem olyan fajt tisztelünk magunkban, melynek a fejlődése során sikerült két sor ellentétes irányú genetikai instrukcióból a lehető legtöbbet kihozni. Egyrészt – energiáinkkal való takarékoskodás és feltöltődésünk érdekében – szeretjük a pihenést, a kényelmet, és a könnyű megoldásokat. Idegrendszerünk felépítésénél fogva élvezi a tétlenséget, és ez a hajlam őseinket igencsak segítette a túlélésben. Másrészt szeretünk célok felé is törekedni. Testünket-lelkünket latba vetni nehéz feladatok megoldása érdekében. Mindkét stratégia hasznos és fontos eszköze a túlélésnek. Az első arra ösztökél bennünket, hogy a nyugalmat keressük, a másik pedig arra sarkall, hogy rúgjuk fel a meglévő állapotot. Ezért vagyunk hajlandóak oly sokan oly sokat áldozni, néha még az életünket is kockára tenni ismeretlen dolgok megismerése, új gondolatok és eljárások megteremtése érdekében, vagy hogy tökéletes szintre fejlesszük valamely tulajdonságunkat. Az a társadalom, amely nem talál többé a kemény munkában örömöt, hanyatlásra van ítélve.”

De a következő gondolatok is nagyon megragadtak bennem (itt egy kutatásról beszélt, amit diákok bevonásával végeztek):

„A motiváció felmérésére azt kérdeztük a diákoktól, milyen jutalmat, javadalmazást várnak, amikor ’nehéz feladatot’ kapnak, és hogyan vélekednek a jövőről. Az elvárt jutalom három fő kategóriába sorolható. Az első a belső jutalom, ami a tevékenységből magából következik. Azért sportolunk, zenélünk, művészkedünk, sőt oldunk meg matematikai, fizikai, kémiai feladatokat, rakunk téglát vagy kertészkedünk, mert élvezzük ezt a tevékenységet, mert hajt a kíváncsiság, és nem azért, mert jutalmat kapunk érte. A másikfajta jutalom külső indíttatású, amibe beletartozik az adott tevékenységért kapott pénz és státus, akár szereti az ember a munkáját, akár nem. Társadalmunkban az állások többségét inkább külső, mint belső indíttatásból töltik be. A motiváció harmadik fő forrása a társadalmi jutalom. Ide tartoznak azok a dolgok, amelyekért mások tisztelik az embert... Egészséges társadalomban a munkának mind a három jutalmat biztosítania kell.”

Szóval, nagy a felelősségünk! Legalább azok, akik látjuk, értjük ezeket a folyamatokat, próbáljunk tenni annak érdekében, hogy javuljon a helyzet. Cégekkel, cégvezetőkkel dolgozva is mindig hangsúlyozom, hogy ezek a tényezők a legfontosabbak a siker elérése, a problémák megoldása útján.

Keressük a szót, a hangot a diákokkal, a fiatalokkal, a gyerekeinkkel és persze mindenkivel, aki lehetőséget ad rá, akinek van erre füle, antennája! Hátha segíthetünk nekik rátalálni a maguk flow-jára!

Aztán elmondhatjuk (főleg a segítő szakmákban dolgozók), hogy a mi flow-nk az ő flow-juk…

Koskovics Éva (coach)

www.kokart.hu

régebbi írások: www.coachco.blog.hu