Ha szülőként, vezetőként, kollégaként, pedagógusként felmerül bennünk a kérdés, miért nem az igazi a kapcsolatunk a gyerekkel, a beosztottakkal, a többi kollégával, akkor öt dolgot ajánlanék átgondolni.

Feltéve persze, ha tényleg rászánjuk magunkat arra, hogy tegyünk az ügy érdekében. Mert ha biztosak vagyunk abban, hogy nem rajtunk múlik, akkor csak annyit ajánlanék, ezt a bizonyságot érdemes letesztelni a másik oldalról is, egy kérdést megér:

„Mondd! Te hogy látod, tehetnék azért valamit, hogy a jövőben jobb legyen az együttműködésünk? Szerinted mi lehet az oka, hogy nem értjük meg egymást?”

vagy:

„Te hogy gondolod, nem lehetne valamit kitalálnunk közösen annak érdekében, hogy sikeresebben tudjunk együtt dolgozni/élni/kommunikálni? Tényleg érdekelne a véleményed!”

De ha nem így indul a folyamat, akkor ezeket a témákat, lehetőségeket ajánlanám átgondolni, tudatosítani magunkban:

1. Senki sem szereti, ha mindig megmondják neki mit csináljon, pontosan mit tanuljon és azt hogyan tegye. A legtöbb embernek vannak kimagasló képességei valamilyen téren, de sajnos sokan nem is tudják magukról mi ez, sokakból kiölték kicsi korukban, elnyomták bennük - talán éppen az iskolában. Abból azonban észrevehető, felfedezhető, ha figyelünk rá, mi az amit könnyedén, szívesen megcsinál. Ha a gyereknek, a kollégának, beosztottnak lehetőséget adunk arra, hogy kibontakoztathassa a képességeit, hogy olyan feladatot végezzen, amiben örömét leli, akkor sokkal hatékonyabban fog teljesíteni.

2. Mindig a teljesítményt értékeljük és lehetőleg ne az embert magát. Persze pozitív jelzőket lehet adni, ha valakiről sokszor bebizonyosodott, hogy megbízhatónak, kreatívnak, pontosnak tartjuk, azt nem kell eltitkolni előle. De figyeljünk arra, hogy a személynek szóló jelzőkkel terhet is rakunk rá, azt fogja gondolni, tőle csak és csakis ez a teljesítmény fogadható el, nem hibázhat, akkor ez vissza is tudja fogni a teljesítményt, pláne a kreativitást. Csak a biztos (átlagos) teljesítményt nyújtja, nem törekszik többre, nehogy azzal csalódást okozzon, ha véletlenül rosszul sül el.

A negatív jelző pedig kifejezetten demotiváló. Nehéz elvárni valakitől bármit, ha rásütöttünk már egy-két rossz véleményt mások előtt, ha úgy érzi, kár is megerőltetnie magát, ő úgyis gyenge, buta, suta, stb. Sokszor egy jó produktum után is meg lehet valakit sérteni: „Nahát! Ilyet is tudsz? Nem is gondoltam volna! Akkor máskor miért nem várhatja el tőled az ember ezt a teljesítményt?” – brrr…. Hány gyerek csücsül egy polcon ahova a tanára berakta!? Aztán jön egy iskolaváltás, egy tanárváltás és a gyerek megtáltosodik.

3. Örüljünk, ha egyéni kezdeményezésekkel bombáznak a gyerekeink, a kollégáink. Az általában mindig jobbító szándékú, praktikus, valami oka van, hogy mondják. Ha épp nem vagyunk rá fogadókészek, akkor se intézzük el annyival, hogy ez butaság, hülyeség, nincs rá szükség, nem időszerű stb., mert akkor várhatjuk, hogy legközelebb gondolkozzanak. Ha pedig egyszer mégis valami ahhoz hasonlót kezdeményezünk mi magunk, akkor magas labdát adunk fel: „ezt én már régen javasoltam, ha akkor megfogadtad volna, már sokkal előrébb járnánk”. Ez jó nagy blama, nem tesz jót a renoménknak akár cégvezetőként, akár családfőként, akár szülőként jártunk így. Ha korábban nem tartoztak a cég, a család, az iskolai osztály normál működési módjához az egyéni kezdeményezések, akkor be lehet vezetni ezeket, érdemes megpróbálni. Ha például van egy probléma, kérhetjük a többieket, gondolkozzanak, hogyan lehetne megoldani és adunk egy határidőt, mikor térünk vissza rá. A közösen lefektetett szabályok, megoldási módozatok sokkal könnyebben kérhetők számon, sokkal jobban ösztönzik a többieket arra, hogy alkalmazkodjanak hozzájuk.

4. A közös élmények mindig közelebb hozzák az embereket, legyenek barátok, családtagok, kollégák, bármilyen alá-fölé rendeltek. Persze nem kell ezt eltúlozni, a helyén kell tudni kezelni: némely cégnél már olyan extrém csapatépítések vannak, hogy csak kapkodom a fejemet, hogy lehet ezt bírni, mit szólnak hozzá a családtagok, mi van, ha valakinek már nagyon nem komfortos az a program. A résztvevők persze nem bánják, ha kicsit elutaznak és pláne ha valami jó helyre, de amennyi történet kering aztán arról, ’mekkora baromságot talált már ki megint a céges HR’, szóval lehet, hogy a kevesebb több. Egy jó közös kirándulás, egy vacsora, egy közös társasjáték, kulturális program is lehet maradandó élmény, bőven átjön belőle az üzenet, az, hogy akik ott dolgoznak, fontosak a cégnek és számítanak rájuk, szeretnék viszonozni más módon is a lojalitásukat, a munkájukat. Az együtt megélt élmények valahogy jobban beégnek az emlékezetbe, mint a mindennapok során megélt sikerek, gazdasági teljesítmények, kimagasló iskolai teljesítmények stb.

5. A legeslegfontosabb tanítási módszer, eszköz a MINTA! Csak azt várhatjuk el másoktól, pláne a gyerekeinktől, amit mi teljesítünk, ahogy mi élünk, amit tőlünk látnak. Ez nem jelenti azt, hogy majmolni kell minket, sőt! Ez inkább a hitelesség, annak közvetítése, hogyan mozgunk mi a világban, hogy viszonyulunk másokhoz és mennyire vagyunk önazonosak, következetesek, van-e követhető értékrendünk. Semmi nem okoz nagyobb zavart egy gyerek fejében, mint ha hallja a szüleit mondjuk más szülőkkel vagy tanárokkal kommunikálni, aztán otthon egészen mást tapasztal.

Például „Mi otthon soha nem hagyjuk a gyereknek, hogy tévézzen este 8 után, hogy egy óránál többet játsszon a számítógépen, nálunk egy hangos szó nincs otthon, mindenki tiszteli a másikat stb.” – hallgatja ezt a gyerek is, szinte már el is hiszi, aztán hazamennek, ő pedig - mint minden nap - bevonulhat a szobájába és azt csinálhat, amit akar. Ott a saját tévéje, számítógépe, soha nem nyitják rá az ajtót, ő szokott lemenni a konyhába ha megéhezik, közös étkezések nincsenek, mert a szülők nemigen állnak szóba egymással hosszú idő óta. Anyja folyton a telefonon lóg és ki tudja kikkel beszéli meg a magánéleti válságait, apja alig tartózkodik otthon, érzi, hogy ennek válás lesz a vége, csak valamiért nem merik ezt bevallani sem neki, sem maguknak. Ja, hogy sokat romlott a tanulmányi eredménye? Kit érdekel? Semmi nem érdekli, a világon semmi. Legszívesebben világgá menne…

Szóval röviden nincs más feladat, csak ennyi: hagyjuk kibontakozni a képességeket, a teljesítményt értékeljük és ne az embert, örüljünk a saját kezdeményezéseknek, legyenek közös élményeink és mutassunk jó példát, legyünk mi magunk a minta! Így aztán helyreállnak a dolgok!

Nincs ebben semmi bonyolult! Vagy ha jobban belegondolunk, mégis? Kinek hol van, hol lehet kis tennivalója? Kivel olvastatná el, ki orrá alá dugna oda egy-egy mondatot a fentiekből? Tegye nyugodtan, próbálja ki! Mit veszíthet?

K.É.