Nem vagyok híve annak, hogy külön női és férfi problémákról beszéljünk, mert ennek sok a veszélye, sokszor belecsúszhatunk az általánosításba és túlliheghetünk valami olyat, ami nem is annyira nemhez kötött, mint gondolnánk.

Hogy némiképp felmentsem magam, inkább úgy fogalmazok most, hogy mivel van egy férjem és két fiam, ezért van fülem a férfiakkal kapcsolatos témákra és igyekszem empátiával közeledni az őket érintő kérdésekhez.

A szakmai platformokon is sokat hallani, olvasni róla, hogy nagy és növekszik a stressz-betegségek száma. Megfigyelve az utca emberét, polgártársaink viselkedését a munkahelyen vagy a nyilvános helyeken, láthatjuk, hogy nem vagyunk valami jó állapotban. Sajnos több ismerősömről tudom, hogy magas a vérnyomása, sokan depressziósak, sőt, többször hallottam, hogy életközépi válsággal küzdenek (volt, hogy viccesen, volt, hogy magát ’tudományosan’ diagnosztizálva fogalmazta ezt meg valaki). Az az igazság, hogy nem nagyon lehet megúszni. Nem csak férfiak, nők is megélik akár többször is az életközépi válság több formáját, az egzisztenciális félelmeket, a kisebb-nagyobb ’megőrüléseket’ és azok következményét akár a párkapcsolatban, akár a munkahelyen. Érdekes módon, ahogy a fentieket írtam, szinte végig férfiak jelentek meg előttem, pedig tudom, hogy mind érvényes a nőkre is, de a nőknek mintha jobban megvolnának a maguk eszközei arra, hogy ösztönösen kezeljék a hasonló problémáikat (kibeszélés barátnőkkel, jógázás, olvasás, unokázás, az élet értelmének keresése alternatív, akár spirituális formákban).

Ha készíteni szeretnék egy statisztikát, felmérést, milyen problémákkal kell megküzdeniük manapság a férfiaknak, akkor ezeket a jelenségeket próbálnám számszerűsíteni, valamilyen módon felmérni a hatásukat:

• a fiúk kisiskolás korukban lassabban fejlődnek mint a lányok, az oktatási rendszer, illetve a tanárok azonban ezt általában nem veszik figyelembe és ezért sokkal több kritikát, negatív értékelést kell megemészteniük 18 éves korukig, mint a másik nemnek;
• mivel sokan közülük férfi minta nélkül nőnek fel, vagy a velük egy háztartásban élő férfiak váltakoznak, hol vannak, hol nincsenek, ez szintén bezavar, pláne, ha egyáltalán nincs;
• kicsi koruk óta elvárják tőlük a ’férfias viselkedést’, az érzelmek elfojtását, az erősebb nem képviseletét, a maszkulin viselkedést (aminek bizonyítására egyre kevesebb lehetőségük adódik, hacsak nem a konditermekben – tutajépítésre és favágásra egyre ritkábban van szükség);
• az online világ kitárulása sok veszélyforrást jelent számukra, amely menekülés lehet a magány, az unalom, a sikertelenség elől, viszont azonnali kielégülést eredményezhet több szempontból is… eredménye pedig még több magány, még nagyobb türelmetlenség és kisebb alkalmazkodóképesség.

Tudom, ezek leegyszerűsítések, de a folyamatokat nem lehet nem észrevenni és sajnos muszáj velük számolni, különben még nehezebben orvosolhatók. Egy korábbi írásomban olyan eseteket mutattam be, amikor az érzelmi intelligencia szintje alacsony volt és sokaknál kiverte a biztosítékot a dolog, még azt is megkaptam, hogy feminista vagyok. Ha úgy veszem, talán kicsit valóban több férfi példát említettem, de tudjuk, hogy minden férfi mögött ott van egy nő, minimum egy anya, ha pedig ilyen kontextusban nézzük a történeteket, már más a helyzet. Mind felelősek vagyunk egymásért, ez a lényeg!

Megint kezembe került Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe könyve, a Nincs kapcsolat (alcíme: Hová lettek a férfiak?) és ilyen szemmel, ezzel a gondolattal olvasgattam újra.

Ebből való a következő statisztika is: az Egészségügyi Világszervezet közzétett egy listát az 1990 és 2012 közötti időszakban született fiúk és lányok átlagosan várható élettartamáról aszerint, hogy alacsony vagy magas jövedelmű családba születtek.

Összességében a nők várható élettartama 5 évvel haladja meg a férfiakét, de ha a jövedelmi hátteret is figyelembe vesszük, egészen drasztikus különbségek adódnak:

• a jómódú férfiak például 15,7 évvel élnek tovább a szegényebb nőknél,
• a tehetősebb hátterű nők több mint 25 évvel élnek tovább, mint a rossz anyagi körülmények között élő férfiak.

A férfiakat érintő betegségekre kisebb hangsúly jut, ami köszönhető annak, hogy a nők többet (időt, energiát és pénzt) fordítanak az egészségükre, mint a férfiak. Pl. az USÁ-ban hiába diagnosztizálnak több férfit prosztatarákkal mint nőt mellrákkal, a mellrákkutatás mégis közel kétszer akkora szövetségi támogatást élvez, mint a prosztataráké. Valószínűleg a nőkkel foglalkozó portálok, egészségügyi oldalak is sokkal olvasottabbak, ezáltal – pusztán piaci szemszögből nézve – sokkal érdemesebb ezeket nyomni, ezekbe fektetni. Még azt is mondhatjuk, ezen a téren talán a nők több hatalommal rendelkeznek mint a férfiak…

Azt, hogy a férfiak fiatalabban halnak meg, tudjuk. Ez abban is jelentkezik, hogy a különbség még nagyobb a legtipikusabb férfi halálozási okok tekintetében. Ezek a szívbetegségek, az öngyilkosság és a balesetek. Állítólag a nőknél sokkal gyakrabban támadnak öngyilkos gondolatok, de a valóságban négyszer több férfi, mint nő vet véget önkezével az életének (az USA államaiban az összes öngyilkosságnak 79 %-át férfiak követik el. A balesetek 92 %-ában férfiak az áldozatok (itt a legtöbb baleset építkezéseken történik, ami nálunk biztos, hogy nem így van – úgy látszik, van pozitív oldala is a beruházások visszaesésének…). Az USA más szempontból is különböző adottságokkal rendelkezik, ott mind a hajléktalan probléma, mind pedig a lelki, pszichiátriai problémák tekintetében küzdenek a veteránok kérdésével, akik megjárták valamelyik háborút és roncsként érkeztek vissza, nem kapják meg a társadalmi elismerést és nem tudnak visszailleszkedni a normális életbe.

Nagyon izgalmas tendenciákat ír le a könyv arról, hogy az 1970-es évektől hogyan alakultak át a jövedelmi viszonyok az USÁ-ban. Csak példaként (átlagos háztartást és családot figyelembe véve):

• 1970: a tandíj a háztartás éves bevételének 5,5%-a, egy ház ára 305 %-a
• 1991: a tandíj a háztartás éves bevételének már 19 %-a, egy ház ára pedig 500 %-a
• 2010: a tandíj 33 %-ot, a ház 552 %-ot tesz ki a háztartás éves bevételéhez viszonyítva.

Nálunk a tandíj nem olyan régi téma, de jelentősége egyre nagyobb. Látszik, hogy jelentősen nő az alternatív oktatási intézmények száma, aránya és ehhez kapcsolódóan az oktatásra szánt családi kiadás is. A felsőfokú oktatás pedig óriási átalakuláson megy át, vannak szakmák, amiket szinte csak fizetős egyetemeken lehet már tanulni (jog, közgazdaságtan). Lassan mondhatjuk, hogy a továbbtanulás csak a legkiválóbbak számára marad elérhető, illetve azoknak, akik tudják vállalni a jelentős anyagi áldozatot. Nem csoda az sem, hogy – ha már így állunk -, akkor sok család dönt úgy, tanuljon akkor inkább a gyerek külföldön. Persze marad még a diákhitel mint lehetőség, de azzal kapcsolatban rossz érzései vannak az embernek.

A Zimbardo könyv is idézett ehhez kapcsolódóan egy találó megjegyzést:

„Több mint valószínű, hogy az iskolaévek alatt adósságokat felhalmozó diákok nem a társadalom megváltoztatásán fogják törni a fejüket. Az adósságcsapdában vergődő emberek nem engedhetik meg maguknak a gondolkodás luxusát.”

/Noam Chomsky, amerikai nyelvész, társadalmi és politikai gondolkodó/

Ha ezt a gondolatot kiterjesztjük az egyéb eladósodott rétegekre, az anyagilag kiszolgáltatottakra, akkor még súlyosabb megállapításokat tehetünk.

De ne siránkozzunk, inkább gondolkozzunk azon, mi lehetne a megoldás.

Ezekről majd a következő alkalommal írok bővebben. Addig is mindenkinek ajánlom, gondolja át saját férfitársai, férje, párja, gyereke és barátai helyzetét. Ha már csak egy kicsivel több empátiával közelítünk hozzájuk, azzal is segítünk nekik, rajtuk. Hallgassuk meg őket, beszélgessünk velük és próbáljuk meg megérteni az igényeiket, a tetteik (indulataik) mögött meghúzódó frusztrációt, jószándékot. Tudjuk, ők a Marsról jöttek… (erről is majd legközelebb).

Koskovics Éva

coach