Előre szólok, nem tudom a választ. Mint ahogy azt hiszem, senki sem tudja. Még talán a NASA sem, annak ellenére, hogy előszeretettel hivatkoznak rá a legújabb világvége-próféták.

Mondhatom, én már jónéhányat megéltem, jobban mondva elkerültem. De nem erről akarok írni, sokkal inkább arról, hogy miért várjuk – rettegő izgalommal – a soron következőt.

Egy armageddont nem lehet kontrollálni, teljességgel az akaratunkon, befolyásunkon kívül áll. Persze az amerikai filmek szuperhőseit ez a legkevésbé sem érdekli, sőt. De mi, átlagos, hétköznapi emberek nem túl sok mindent tehetnénk, ha tényleg bekövetkezne. És itt a dolog – mármint a várakozás – nyitja.

Pszichológus vagyok, nem is kezdő. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a befolyásolhatatlantól való rettegés összefügg azzal, hogy milyen mértékben vagyunk képesek a saját életünket, körülményeinket befolyásolni, uralni, karban tartani. Azaz mennyire vagyunk önállóak, felnőttek, mennyi énerővel rendelkezünk. Ha magunkat aktívnak, hatékonynak érezzük, valószínűleg sikeresebben birkózunk meg a kihívásokkal, kevésbé szorongunk a külvilágtól, könnyebben teremtünk kapcsolatokat. Életünkre az jellemző, hogy a megterhelés közel optimális mértékű, nem unatkozunk, de nem is görnyedezünk a tennivalók alatt. Világunk jól áttekinthető, és kormányozható mind a munkát, mind a kapcsolatokat illetően. Még akkor is, ha időnként hullámvölgybe kerülünk – hisz nincs problémamentes élet – előbb-utóbb kievickélünk a gödörből.

H a viszont személyiségünk kevésbé stabil és teherbíró, gyakori élményünk lehet  a kudarcérzés, az ezzel járó elkeseredés vagy harag. Úgy érezzük, nem függ tőlünk az életünk alakulása. Nem tudjuk uralni az élethelyzeteinket, nem tudunk egyről a kettőre jutni. Ennek az írásnak nem célja, hogy azt elemezze, hogyan, mikor és mitől sérülhet annyira a személyiségszerkezet, hogy a hétköznapokkal való megküzdés is komoly gondot jelentsen. Ha viszont így állunk, akkor valószínű, hogy az általunk befolyásolhatatlannak hitt dolgoktól elkezdünk szorongani. Félni kezdünk bizonyos helyzetektől, emberektől, a világtól. Kiszolgáltatottnak érezve magunkat gondolatainkban folyton ott bujkál a bekövetkezendő baj lehetősége. Az aggódás természetessé válik, s a negatív gondolatok egyre nagyobb területeket hódítanak meg. Életterünk beszűkül, örömképességünk minimalizálódik. Most arról sem akarok hosszabban írni, hogy mennyire „természetesen” következhet ebből az állapotból a szerfüggőség kialakulása. Mit várunk még az élettől? Mi segíthet? A csoda? Vagy a világvége?

A világvégétől rettegés egyértelműen jelzi, hogy a mérleg tartósan átbillent a kiszolgáltatottság, énerő-vesztés oldalára. Egy érzelmileg és cselekvőképességében beszűkült, energiátlan ember pocsékul érzi magát a bőrében, még akkor is, ha ez az állapot csak rövid távon áll fenn. Ha elhúzódik, mert nincs aki, ami segítsen (családtag, rokon, barátok, szervezetek, az állam), akkor lelkileg már beköszöntött a világvége. Az hogy ez a gondolatokban is megjelenik, természetes. Valami, ami nem tőlünk függ, valami ami a legjobban kifejezi állapotunkat:  nem tudunk hatni életünk alakulására, sodródunk. És ami egyben felmentést is ad: hiszen, tényleg nem tehetünk semmit. Legfeljebb együtt ijedezhetünk azokkal, akik hozzánk hasonlóan böngészik az újabb és újabb álhíreket a 15 vagy akárhány napos sötétségről, s egyéb eljövendő rémségekről. Mellesleg ennek is van előnye: a közös sopánkodás is ad energiát, együttes élményt. Máris tettünk valamit! És éppen ez a kulcs: tenni valamit. Bármilyen kicsi dolgot, ami hozzásegít ahhoz, hogy átélhessük saját jelenlétünket, hatóerőnket. Bármit, ami hasznos, alkotó, legyen az akár egy szekrény kitakarítása, egy macska megetetése, vagy csak egy mosoly a fáradt pénztárosnak a boltban. Higgyék el, távolabb kerül tőle a világvége!

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

saját blog: Pszichológus a galériában