„Engem biztosan megátkoztak. Mindig pórul járok, én már sohasem lehetek boldog...” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejében annak, aki úgy érzi, a balsors üldözi.

Lehetséges, hogy valakit örökösen a balszerencse kísér? S ha igen, emögött milyen „átok” áll?

Olyan ez az állapot, mintha beleragadnánk valamibe, nem tudnánk kilépni egy ördögi körből. Mintha csapdába kerültünk volna, a változás, azaz a jövő ajtaja bezárult. S itt a titok nyitja: valójában a múltunkba ragadtunk bele, mintha a tekintetünket képtelenek lennénk elfordítani egy igéző (borzasztó) látványról, akár a Bibliában Lót felesége, aki az angyal intése ellenére hátratekintett az égő  Szodomára és ezért sóbálvánnyá változott.

Így kövülnek meg – s ismétlődnek folyton-folyvást – bizonyos viselkedésminták is az életünkben, hiába tudjuk, hogy másképp kellene, vagy hiába szeretnénk másként. A legnehezebb talán az, ha nem is értjük, mit rontunk el, ha önmagunk és a következmények között semmiféle összefüggést nem látunk. Ez az állapot valóban „átkozottul” nehéz.

Mit gondol ilyenkor a lélekgyógyász? Elárulom, feltételezi, hogy valamikor olyan traumát (vagy traumasorozatot) éltünk át, aminek emlékét idegrendszerünk csak részben tudta feldolgozni, azaz a folyamat valahol elakadt, mint a tű a régi típusú lemezjátszón a bakelitlemez barázdájában. Aki hallott még ilyet, tudja, hogy ilyenkor a zeneszám egy bizonyos ponton újra és újra visszaugrik egy előző traktushoz, s csak ismétli vég nélkül ugyanazt a melódiát. 

Egy eseményt akkor élünk meg traumának, ha az meghaladja megküzdési képességünket, információfeldolgozási kapacitásunkat, fizikai és/vagy érzelmi síkon is átlépi tűréshatárunkat, súlyos testi és/vagy lelki sérülést okozva. Ilyenkor az idegrendszerünk „veszély-üzemmódba” kapcsol, s ha úgy ítéli meg, hogy tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk, nagy eséllyel kialakul az ún. poszttraumás stresszbetegség. Az elakadt feldolgozás miatt a memóriafolyamatok is sérülnek, az esemény vagy az azzal kapcsolatos elviselhetetlen érzések rémálmokban és nappali emlékbetörések, flash-back-ek formájában térnek vissza, miközben maga a történet nagy része feledésbe merülhet. Viszont rögzülnek bizonyos viselkedésminták, amelyek a traumaidőben hasznosnak bizonyultak, mert pl. megmentették az életünket – de normál körülmények között ezek már nem szolgálják megfelelően az alkalmazkodást. A rögzült viselkedésformák automatikusan váltódnak ki, elég egy olyan szignál megjelenése, ami emlékeztet az egykori borzalomra, s máris vészhelyzetben, azaz a múlt hatása alatt reagálunk.

Nézzünk egy példát: ha egy kisgyerek gyakran szembesül a szülők indulatkitörésével, erőszakos dominanciájával (pl. a felnőtt ordibálással szerez érvényt az akaratának, vagy a szülők gyakorta hangosan veszekszenek), megtanulhatja, hogy ha összehúzza magát, láthatatlanná válik, akkor nagyobb eséllyel megússza a vihart. Később szorongást fognak kelteni benne a hangosan beszélő emberek, vagy maga a hangerő (hangos zene, kutyaugatás, stb.), s automatikusan kerülni fogja azokat a helyzeteket, ahol ezek várhatóan előfordulnak. Lehet, hogy nem tanul meg kiállni magáért, kerülni fogja a konfliktusokat, s hagyja, hogy mások uralkodjanak felette. S máris előáll az eredeti helyzet: van egy visszahúzódó, szorongó ember, akinek mások döntenek a feje felett, s aki ezért „örök vesztesnek” érzi magát.

Ha tehát valaki úgy érzi, hogy vele mindig ugyanaz a rossz, ugyanúgy megtörténik, fordítson időt arra, hogy elemezze a zavaró helyzeteket, s benne a saját viselkedését. Ha magától nem látja át az ismétlődő viselkedésmintát, s annak hátterét, érdemes egy szakember segítségét igénybe venni. Az „átok” megtörhető, „kinőhető”, mint egy gyerekruha, azaz pszichológusnyelven szólva az egykori sérülés a poszttraumás növekedés (jobb megküzdés és boldogabb élet) irányába fordítható.

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna

A Lelkizóna írásait kövesse a facebookon, hogy ne maradjon le a legújabb bejegyzésekről!

saját blog: Pszichológus a galériában