2016. feb 22.

Jó bolondnak lenni? Igeeeen!!

írta: Éva28
Jó bolondnak lenni? Igeeeen!!

happy-people-249242_960_720.jpg

Amikor gyerekkoromban viccelődtem, bohóckodtam otthon, sokszor feltették a szüleim ezt a kérdést. Már nem emlékszem a pontos szituációkra, de a kérdés annyira bennem maradt, hogy én is gyakran alkalmazom a családomban. A humor még sosem hagyott cserben.

Ahhoz minden nehéz pillanatban lehet folyamodni. Persze van, amikor nem vagyunk egy hullámhosszon és rosszkor akarunk humorizálni, vagy nem értjük egymás humorát. Durva, amikor valakiből teljesen hiányzik a humorérzék, de talán az is fejleszthető és lehet rajta dolgozni (bár ilyen kéréssel még senki nem keresett meg).

A középiskolai és az egyetemi kollégiumi életből is van sok élményem a témában. Az egyik kedvencem, amikor az Ergo lemezére tomboltunk a szobatársaimmal és átjöttek a fiúk a szomszédból, mert már nem bírták. Nem részletezem, de volt egy kis csetepaté belőle. Azóta is ha meghallom a nóta elejét: „Mit szólsz? Milyen az élet? Az a fontos, az a fontos, az a fontos, hogy ééélek! Párdon, ha rosszat mondok, csak a fejem, csak a fejem, csak a fejem.. kongott. Lálá-lálálá-lálálálálálááá… Kelj fel, nem lehetsz fáradt, úgyisérzem, úgyisérzem, úgyisérzem jóvagyok nálad! Kislány hallod a muzsikát lalalalla, lalalla, lalalallalalala - nagylány, az ígéret szép szó, habetartják, habetartják, habetartják csak úúúgy jó…Néézd a világítótorony most üres!” Ugye érzi mindenki ezt a mélyenszántó szöveget? Megvan benne a tuti, a mondanivaló és persze Szikor Robi csikidamos (máig nem tudom mit jelent) stílusa hozzá és a mi üvöltésünk, hát volt hatása… Szóval, ha meghallom, fülig ér a szám és 20 éves infantilisnek érzem magam…na jó, csak pár perc erejéig.

smiley-432563_180.jpg

Aztán, amikor már dolgoztam, de még nem volt meg életem párja, sokszor szomorkodtam azon, hogy még egyedül vagyok és olyankor – ha a barátaimmal voltam – sokszor használtam is azt a kifejezést, hogy ’depis vagyok’ (holott akkortájt még igazi depressziós embert nem ismertem a környezetemben – ez ma már szinte hihetetlen – vagy csak nem vettem észre, nem voltam tudatában?). Aztán, ahogy annak lennie kell, a társaság magával ragadott és hamarosan átlendültem, jókedvem lett, ami átragadt a többiekre is és a végén a nagy röhögések között többször megjegyezte valaki, milyen jó is, ha depis vagy, akkor mindig nagyon jól szórakozunk a végén. Belegondolva, ebben tényleg van valami túlélési ösztön, mondhatjuk, rezilienciás képesség. DE! Kellett hozzá a társaság!

Rosszkedvű vagy? Nem érdemes, ne hagyd az energiáidat erre pazarolni, ne süllyedj bele! Légy jókedvű inkább!

Érzem, ez így kicsit furcsán, erőltetettnek hangzik, pedig nem az. Lehetne figyelni magunkra és törekedni arra, hogy vidám dolgokkal vegyük körül magunkat.

Mi lenne, ha nehéz időszakainkban megpróbálnánk felidézni ezeket az emlékeinket az életünkből és kicsit beleengednénk magunkat? Vagy ha megfigyelnénk magunkat, mi az, ami vidámmá tesz? Gyerekek társasága? Állatokkal való foglalkozás? A természet? Vicces filmek, könyvek? Csak van mindenkinek valami saját receptje!? Hallottak a kacagó jógáról? Állati jó, egyszer kipróbáltam. Könnyesre nevette magát minden résztvevő.

Nem élünk könnyű időszakot, csapkodnak a villámok mindenfelé. Jó ha tudjuk, nem sok dologra van hatásunk, a legfontosabb folyamatok, döntések úgyis a mi véleményünk figyelembe vétele nélkül születnek (pláne, ha véleményünk sincs, vagy ha azt csak otthon, a négy fallal, a tévével osztjuk meg: „Jól megmondtam a tévének…” mondja a Belga örökzöldje).

Szóval, ne a problémáinkon rágódjunk (persze azokat sem lehet szőnyeg alá söpörni, de éjjel-nappal nem foglalkozhatunk velük!), hanem csináljunk olyan dolgokat, amikben örömünket leljük, találkozzunk azokkal a régi ismerősökkel, akikkel valaha jól éreztük magunkat és idézzük fel azokat a szép emlékeket. Vagy vegyük észre, mikor van arra szükségünk, mikor időszerű a dolog.

Én már kezdek néha arra gyanakodni, hogy valami felsőbb hatalom, vagy a csillagzataim irányítják ezeket a dolgokat. Vicces például, hogy van három régi baráti köröm, kettő még az egyetemi évekből, a harmadik az első munkahelyemből maradt meg. Mind lányok. Persze a férfiakat is be szoktuk venni időnként a nagyobb bulikba, de az ’ötyék’ azok szentek, azok a legfontosabb, szinte már rituális, spirituális jelentőséggel bíró események. Évek óta megfigyeltem, hogy ha valamelyik ötye elkezd szerveződni, egy héten belül jelentkezik a másik kettő is, hogy mikor találkozunk. (Aztán persze itthon hallom a megjegyzést: állandóan a barátnők!! Minden este eljárni itthonról! Micsoda dolog már ez?! Persze ez nem így van, hiszen kb. negyedévente, félévente jön össze a program, mert szerte-széjjel van a csapat.)

Valahogy az az egy hullámhossz megvan és milyen jó, hogy vannak, akikkel megvan! Aztán persze sírunk és röhögünk, vagy sírva röhögünk, néha vitatkozunk, folyton meg akarjuk oldani egymás magánéleti, egészségügyi és egyéb problémáit, de olyan is előfordul, hogy épp nem mondjuk meg mit gondolunk, mert úgy érezzük, elmentünk a határig, onnan már az ő magánügye. Bizalom, szeretet, empátia és jóindulat egymás iránt. Azt hiszem, ezek a fő kohéziós elemek. És a humor mindenképpen. Az, ahogyan tudunk egymás hülyeségén, de legfőképpen magunkon nevetni. Együtt! Lehet, hogy a bioritmusunk működik így? Időnként igényli ezeket az élményeket?

A mai napra – a témához kapcsolódóan - küldök az olvasóimnak egy klippet, ha szükség van valamilyen élményre, ami meg tud mosolyogtatni. Íme:

https://youtu.be/YQcByVfn5uM

Éljenek az infantilis, öniróniával, humorral megáldott emberek és ne féljünk mi sem azzá válni néha!

 

Koskovics Éva

coach

 

 

 

Szólj hozzá

életmód önismeret coaching coach co