2016. feb 27.

Interjú Czecz Fruzsinával, a Lelkizóna szerzőjével

írta: ur.anita
Interjú Czecz Fruzsinával, a Lelkizóna szerzőjével


arckep_2015_4.JPGEnergikus, élénk, vidám személyiség. Ez volt a benyomásom Fruzsiról, amikor először személyesen találkoztunk tavaly ősszel. Mindenre van ötlete, kíváncsi és kitartó személyiség, és ugyanilyen sokszínű egyéniség a szakmai munkáit tekintve is. A Lelkizóna egyik szerzőjével, Czecz Fruzsina pszichológussal, a Gyerekkel vagyok bloggerével beszélgettem munkáról, szakmai tervekről, a gyerekes létről, Svájcról és a következő Kapcsolatkotta rendezvényről.

Pszichológus és újságíró végzettséged is van, meglehetősen szokatlan párosítás ez a kettő. Hogyan alakult ez így és mennyire használod a kettő kombinációjában rejlő lehetőségeket?

Szokatlan? Nekem ez a tökéletes párosítás! Az írás szeretete kisiskolás korom óta bennem van. Mikor beharangozta a tanító néni, hogy következő órán fogalmazást írunk, sokan felszisszentek, én inkább megnyugodtam.
Az egyetemi képzés alatt adódott a lehetőség, hogy az éppen induló onlinepszichologia.hu oldalra írjak. Rendszeresen megjelentek ismeretterjesztő cikkeim, sok pozitív visszajelzést kaptam. Itt kereszteztem először a két területet. De szerettem volna az „önképző” jelleg után szakemberektől is tanulni az újságírásról. A pszichológusi diplomám után néhány hónappal már a képzésen ültem, és végigkövethettem egy cikk útját az első kósza ötlettől a nyomdáig. Fantasztikus élmény volt. Kis szünet után most a Lelkizónára írok hetente, nagyon megszerettem az online világot is.

Kapcsolatkotta néven beszélgetős, ismeretterjesztő rendezvényeket szerveztél az elmúlt két évben. Melyek voltak a legemlékezetesebb előadások, beszélgetések?

Mindegyik másért volt maradandó, de sosem fogom elfelejteni például Almási Kitti humorral kevert profizmusát, vagy Tari Annamária improvizációját. Éppen nem működött a technika, fejből mondott el mindent, és pont arról beszélt, hogy a különböző generációknak hogyan szövi át az életét a sok kütyü és az online lét. Neki egy laptop csak egy segédeszköz, nem esik kétségbe, ha leáll. De az Y, és főleg a Z generációnak a technika már maga a mindenség… Szívesen emlékszem vissza arra is, ahogy Müller Péter nyugalma átragadt egy egész színházterem közönségére, vagy amikor Vekerdy Tamás szavaitól a könnyeinket törölgettük. Néha a nevetéstől, néha a meghatottságtól.

A Kapcsolatkotta közelgő, utolsó rendezvénye nekem különösen izgalmasnak tűnik, hiszen március 4-én, nőnap előtt a női szerepekről beszélgetsz "A női élet szivárványa" címmel. Kik lesznek a meghívott vendégek és milyen témák lesznek a középpontban?

Valóban különleges program lesz, mert minden korosztály számára tartogat valami érdekeset. A huszon-, harmincévesek és a nyugdíjasok is magukra ismerhetnek a történetekben, ritka az ilyen alkalom. Kovács Patrícia, színésznő; Koronczay Lilla, a Nők Lapja újságírója és Endrei Judit, szerkesztő-műsorvezető lesznek a vendégeim. A különböző női életszakaszokról, életkorokról, és ezek feladatairól, örömeiről, nehézségeiről beszélgetünk majd az Aranytíz Kultúrházban.

Rendkívül sikeres a saját blogod, a Gyerekkel vagyok. A faceboook oldal névjegye szerint: „Idő- és energiagazdálkodási menedzser vagyok. Hálás vagyok. Fáradt vagyok. Elnéző vagyok. Kreatív vagyok. Frusztrált vagyok. Büszke vagyok. Gyerekkel vagyok.” Igen... kétgyerekes anyaként én is nap mint nap érzem ezeket az olykor ellentmondásos érzéseket. Mi volt a célod a blogod elindításával?

Pont ezt tartom a legfontosabbnak: hogy megosszam (és az olvasók is megosszák) azokat az élményeket, amiket naponta többszázezren átélünk. A gyereknevelés egy csoda, az élet díszcsomagolásban érkező ajándéka. De néha bizony elfogy a türelmünk, pár órára visszavágyunk a „régi” életünkbe, nem tudjuk, hova kapjunk, elveszünk a sok tanács, vélemény között… Nagyon örülök, mikor olyan hozzászólásokat kapok, hogy „Bekameráztad a lakásunkat?” „Honnan tudod, hogy mi történt ma velem?” „A férjem azt kérdezte, hogy én írtam-e ezt a cikket.” Ezekből látom, hogy sokaknak ismerős egy-egy kép vagy bejegyzés, amit megosztok. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy az apukák is aktív szereplői az oldalnak.

Nemrég hosszabb időt töltöttek a kisfiaddal és férjeddel Svájcban. Milyen tapasztalatokkal gazdagodtál a kint töltött idő alatt? Különösen érdekel, hogy vajon milyen Svájcban anyának lenni, mennyiben más, mint Magyarországon? Alpesi tejcsokival folyó Kánaánnak képzelem... de a valóság nyilván ennél árnyaltabb.

Sok szempontból tényleg maga a tökéletes ország (bár a homokos tengerpartot erősen hiányoltam…). Állami óvoda csak négyéves kortól működik, addig a legtöbben otthon vannak a gyerekkel, mert rettentően drága a bölcsi. Az anyák többsége később sem megy vissza dolgozni, mert csak délig van óvoda. Az iskolában is szünet van 12-14 óra között, utána pedig délután 4-ig még folytatódik a tanítás.
Ahol mi laktunk, ott lehetett kérni hosszabb gyerekfelügyeletet, de van olyan kanton, ahol nincs erre lehetőség, még fizetősen sem. Az őszi, téli és tavaszi szünet kéthetes. Senkinek nincs ennyi szabadsága, a nagyszülőktől sem várható el, hogy ilyen hosszan vállalják a „gyerekmegőrzést”, a babysitterek óradíja pedig 20-25 frank (6000-7000 Ft) körül mozog. Úgy tűnik, az oktatási rendszer is alapvetőnek veszi, hogy van, aki délben meleg ebéddel várja haza a kicsiket…
Nagy önállóságra szeretnék nevelni a gyerekeket, ez mindenben megjelenik. Elsőként abban, hogy elvárják, hogy már óvodába (!) is egyedül járjon a gyerek, a szülő csak az első pár héten kísérgesse. Ezt mi nem tapasztaltuk meg, mert Ádám még kicsi, de már a gondolattól is kirázott a hideg. Szerintem túl nagy felelősséget tesznek a gyerek vállára ezzel, nem várható el egy 4-5 évestől, hogy mindenre figyeljen az utcán. Nem is tudja fölmérni, hogy pontosan mire kell figyelni...
Az viszont nagyon tetszett, hogy sokszor találkoztam az utcán iskolás diákokkal, akik közvélemény kutatást tartottak, sütit árultak, vagy térképpel a kezükben próbáltak egy tájékozódási feladatot megoldani. Bámulatos kommunikációs készségük volt, ügyesen feltalálták magukat.
Nagyon sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Ahogy egy korábbi cikkemben írtam is, igazi csapatépítő tréningnek éltük meg a kint töltött két és fél évet. Egymásra voltunk utalva, mindent segítség nélkül oldottunk meg. Önbizalmat adott nekünk, szülőknek, és összekovácsolódtunk így hárman, családként. Nyitottabban, lazábban és erősebben tértünk haza, mint ahogy kimentünk.

Milyen személyes és szakmai terveid vannak a jövőre vonatkozóan?

Megbízott oktatóként tanítok a Károli Gáspár Református Egyetemen, emellett egy könyvön dolgozom, és sokféle csoportfoglalkozás, program ötlete van a fejemben. Hamarosan szeretnék személyesen is találkozni a blogom olvasóival, hogy ne csak virtuálisan alkossunk közösséget. Szeptembertől pedig kezdi az ovit a kisfiam, ez egyszerre lesz pszichológusi és anyai kihívás…

- Az interjút Ur Anita, a Lelkizóna társszerzője készítette. - 

Ha szeretnél rendszeresen Lelkizóna-cikkeket olvasni, kövesd a Lelkizóna oldalát a facebookon is!

 

Mentés

Szólj hozzá

gyermek