Talán nem túlzás azt állítani, hogy mindenkit érdekel, mi a sikeres élet titka. Jó lenne tudni, mennyire múlik rajtunk, érdemes-e küzdenünk, mit tehetünk annak érdekében, hogy kihozzuk a maximumot magunkból. Azt javaslom, mindenek előtt nézzünk kicsit magunkba!

Olvastam egy cikket a magyar Forbes 2016 márciusi számában Maximilian Peter Malchiner-ről. Nem tudom, hányan ismerik őt a nevéről, hányan gondolnak rá színészként, illetve hányan úgy, mint egy nemzetközi hírű trénerre, coachra. Imádom az ilyen meseszerű sikertörténeteket, azokra a sikeres emberekre pedig különösképpen felnézek, akik több területen is bizonyítani tudják rátermettségüket. Ő egy félig magyar, félig német, érdekes családi háttérrel rendelkező férfi, aki már majdnem rálépett a családi hagyományt jelentő orvosi pályára, amikor egy véletlennek köszönhetően mégis inkább színész lett (pl. a Szirmok, virágok, koszorúk c. klasszikus film egyik főszereplője, majd sok német tv-film, sorozat szereplője). Aztán a média világában mozogva, tanulva és több szembejövő lehetőséggel élve úgy alakult, hogy ma már profi üzletember, coach, aki saját személyiség- és csapatfejlesztő tréningmódszert alkotott.

Annyiszor elmondtuk és mantrázzuk, hogy az önismeret milyen fontos, ezért jobb talán másokat is idézni, akik a maguk területén tapasztalták meg ennek jelentőségét. Szerinte az önismeret hiánya igazából akkor nagy probléma, ha nagy csapatokért vagyunk felelősek. Hogyan várhatjuk el másoktól, hogy kihozzák magukból a maximumot, ha saját magunk sem vagyunk képesek rá? Azt mondja, tisztában kell lenni tehetségeinkkel, képességeinkkel, hogy fel tudjuk készíteni magunkat a váratlan helyzetekre, a radikális lépésekre is. Innermetrix nevű, személyiség-analítikai módszere a tehetség, a viselkedés és a motiváció hármasságának feltárására, egymáshoz való viszonyára fókuszál. Azt mondja, kell a három közös metszete, halmaza, akkor lehet maximális teljesítményt elérni.

Ha ez igaz, akkor nem lehetetlen a feladat: a tehetség ugye mindannyiunkban megvan, a viselkedésünk rajtunk múlik, a személyre szabott motiváló tényezőket pedig szintén magunknak kell megtalálnunk.

A Lelkizónán Úr Anita interjúja dr. Darázs Lászlóval az érzelmi intelligencia témakörét járta körül. Többek között ezt olvashatjuk benne: „Az érzelmi intelligencia kutatásában napjainkra két megközelítése körvonalazódott a fogalom definiálásának. Szűkebb értelemben – tényleges intelligenciaformaként kezelve – az érzelmek észlelését, megértését, kezelését és az érzelmekből nyert információk gondolkodásba való beépítését jelenti. Tágabb értelemben az érzelmi és szociális kompetenciák összességeként írható le. Kutatásaim során én az utóbbi, tágabb megközelítés mellett köteleződtem el, miszerint az érzelmi intelligencia olyan tudás és képességek sorozata, melyek hatással vannak arra, hogy valaki meg tudjon birkózni a környezeti hatásokkal.” 

Környezeti hatások alatt természetesen nem a szennyezett levegőt és a növekvő ózonlyukat kell érteni, hanem az életben való érvényesülést, boldogulást. Akinek magas az érzelmi intelligencia szintje, az általában megbirkózik a nehéz helyzetekkel, érzelmileg kiegyensúlyozott, két lábbal áll a földön, tudja érvényesíteni az érdekeit anélkül, hogy másokat eltaposna, másokkal konfliktusba keveredne. Röviden: asszertív, kiegyensúlyozott, produktív, hiteles ember.

Kérdezhetnénk, egyáltalán van-e ilyen élő ember a földön. De azt is mondhatnánk, hogy ha valaki ilyen, akkor az nem is ember, hanem valamiféle ufó, vagy gyanúsan jó a PR-ja. Mindenesetre érezzük, gyakran megtapasztaljuk, hogy sokakból rettentően hiányzik az érzelmi intelligencia és azt is, hogy jó lenne a magunkét fejleszteni. De hogyan? (Szerintem, ha már elkezdünk gondolkozni ezen, jó úton vagyunk!...)

Tapasztalataim szerint az érzelmi intelligencia hiánya leggyakrabban az önismereti hiányosságokból fakadó kudarcokban és a kommunikációs problémákban, hibákban nyilvánul meg. Önmagunk definiálása, saját ’polcunk’, világban való helyünk megtalálása az életben nem egyszerű mutatvány, szerencsések, akik nagyobb pofonok nélkül megússzák. Ha pedig sokszor keveredünk konfliktusos helyzetbe, idegesítenek, bosszantanak mások, nem szívesen kommunikálunk nyíltan, mert félünk a kudarcoktól, akkor ezzel a témával érdemes foglalkoznunk.

Bagdy Emőke Utak önmagunkhoz című könyvében a következőket írja a konfliktuskezelési módszerekről: akkor előzhetjük meg a konfliktusok kialakulását, ha törekszünk arra, ne egymásról beszéljünk, hanem egymással és a tárgyról. Erősítsük meg, hogy a másik személyét, emberi értékeit tiszteljük, elismerjük, akceptáljuk akkor is, ha az adott dologban nem értünk vele egyet! Beszéljünk egyes szám első személyben! Én úgy érzem… úgy hiszem/gondolom stb. Azt javasolja, kérdezzük meg a partnerünket is, hogy őt hogyan érinti mindaz, amit elmondtunk. A sérelmeket indulatmentesen fejezzük ki: számomra most az jelent nehézséget, hogy… Fontos: a hiba, a tévedés belátása nagy erény! Ha a hibánkat képesek vagyunk beismerni, és azt mondani, hogy ne haragudj, tényleg nem volt igazam, igazságtalan voltam veled, akkor a partnerünk biztosan mellénk fog állni, felemel minket. Végül: mindig azt keressük, amiben egyet tudunk érteni, és ne azt, amiben nem!

Még ugyanitt ír arról, hogy kutatások is bizonyítják, az optimista világszemlélet egészségmegőrző hatású. Ennek három alappillére van az ő véleménye szerint:

1. pozitív, optimista beállítottság
2. társas támogatottság („nem vagyok egyedül”)
3. adaptív küzdési (coping) módokkal rendelkezés (idegen szóval, a reziliencia: belátás, elviselés, függetlenség, kapcsolatépítés, kezdeményezés, kreativitás, erkölcsi érzék, humorképesség).

Optimista világszemléletet sajnos nem tudok most senkinek küldeni (bár ebben is tudunk tenni magunkért, ha úgy válogatjuk meg a társaságunkat, a szokásainkat), de a fentieket elolvasva feltenném a kérdést, kit melyik gondolat, üzenet, megállapítás érintett meg? Volt-e esetleg valahol olyan érzése, hogy ez kicsit neki, róla szólt? Ha igen, akkor azon érdemes lenne még elmorfondíroznia.

Továbbmegyek: van-e olyan konfliktusos helyzet az életében, vagy vissza tud-e emlékezni valamilyen rossz élményére, amikor valakivel komoly vitája volt?

Ha igen, akkor ezeket a kérdéseket ajánlanám átgondolásra:

• Pontosan mi hangzott el akkor, ami kiverte a biztosítékot (minden érzelem, körítés nélkül, a száraz információk, tények)? Ha ezt leírva látta volna, akkor is ugyanezt a hatást váltotta volna ki nála?
• Hogy szól ez róla, magáról? Volt-e benne valami olyan érzés, hogy biztosan azért mondta, mert… azt gondolja rólam, hogy… nem veszi észre, hogy én soha/mindig… stb.
• Általában véve milyen a kettőjük kapcsolata, jellemző-e ez a konfliktusos háttér, mennyire kiegyenlített, stabil a viszonyuk?
• Szerinte ezek után, mit várnak tőle, mit kellene tennie? Mit kellene tudnia másképp tenni?

A kommunikációs szakemberek el szokták mondani, hogy sokkal fontosabb a közlés módja, mint annak tartalma. A nehezen kommunikáló, konfliktusos személyeknek általában magukkal van elsősorban problémájuk, de ezt nem szeretik beismerni, sőt, sokszor ez a tényező fel sem merül bennük, azonnal hárítják a felelősséget. Ilyenkor kicsit nehezebb a szakember dolga…

Úgy is feltehetjük a kérdést: önnek mire van füle? Mindannyiunkban működik az ún. 4 fül (kvázi a négy fenti kérdésnek megfelelő), de mégis van, aki csak a mondást hallja meg, míg más folyton magára vonatkoztat mindent és a tartalom el sem jut a füléig.

Érdemes kicsit figyelni magunkra, tanulni saját hibáinkból és bízzunk benne, jönnek majd a sikerek (de legalábbis kevesebb lesz a kudarc)!

Csíkszentmihályi Mihály Az öröm művészete című könyvében így fogalmazta meg az önismeret jelentőségét: „Ahhoz, hogy kivételesen jól élhessünk, meg kell tanulnunk ellenőrzésünk alatt tartani céljainkat. Ez azonban sem azt nem jelenti, hogy szélsőségesen spontán módon élünk, sem azt, hogy mindent kényszeresen kontrollálnunk kell. A legjobb megoldásnak az tűnik, ha megpróbáljuk megérteni késztetéseink gyökereit és miközben felismerjük vágyaink torzító hatását, a legnagyobb alázattal olyan célokat választunk magunknak, amelyek rendet teremtenek a tudatunkban, de társadalmi és anyagi környezetünkben sem okoznak zűrzavart. Ha ennél kevesebbre törekszünk, eljátsszuk az esélyt, hogy kibontakoztathassuk képességeinket, ha viszont sokkal többre, kudarcra predesztináljuk magunkat.”

Koskovics Éva

coach