Nem véletlenül választottam ezt a szép régi, de meglehetősen idejétmúlt képet vizuális aláfestésként a témához. Jól kifejezi azt, ahogyan a hivatalos oktatáspolitika gondol ma az oktatásra. Ez a nézőpont egy (ál)nosztalgikus, funkcionalitását vesztett, elméletközpontú, a realitás talajától elrugaszkodott látásmód, amelynek ugyan megvannak a maga értékei, de a haszna annál kevesebb. A panaszkodás helyett viszont inkább megoldásközpontú szemléletet javaslok - én személy szerint ebben hiszek. Mindenki tud előrevivő lépéseket tenni ebben a témában. Hogyan? Gyakorlati megközelítés és személyes vélemény következik.

Oktatási válság - ami nem hungarikum

Valamit szögezzünk le. Az oktatás nem csupán Magyarországon van válságban - bármennyire is szeretnénk ezt egy újabb magyar hungarikumnak látni -, hanem mindenhol a világon, legalábbis annak nyugatabbi felén. Egész Európában és Észak-Amerikában összeomlóban a hagyományos oktatási struktúra, több sebből vérzik a pár évtizede még működőképes pedagógiai módszertan és mindenhol útkeresés zajlik. A globalizált világban tulajdonképpen ugyanúgy viselkednek az angol, olasz, magyar, kanadai ovisok vagy kamaszok és ugyanolyan nehézségekkel küzdenek az intézmények, ahová ők járnak. Túl gyors, túl forradalmi változás ment végbe a 2000-es években a világban, az információs robbanást sem a társadalom egésze, sem annak intézményei nem tudták még megfelelően integrálni. Talán a skandinávok és legfőképpen a finnek a kivételek ebben, de ők már meglehetősen korán rájöttek a váltás szükségességére, komoly rendszert építettek alapos felkészülés után, sok pénzzel és széles társadalmi támogatottsággal. Kevés esélyét látom nálunk egy szakmailag hasonlóan megalapozott, óriási tőkebefektetéssel járó, több évtizedre előre tervező, teljesen paradigmaváltó, új oktatási rendszernek a következő néhány évben. Stratégiai ágazat helyett egyelőre afféle kötelező napköziként és újabb kiváló adminisztrációs terepként tekint a döntéshozók jó része az oktatásra. Mégsem érdemes egy legyintéssel elintézni ezt a kérdést!

Felülről helyett alulról, kívülről helyett belülről

Coach vagyok: változások elindításában és kezelésében, célok kitűzésében és elérésében támogatok másokat - immár több éve.  Korábban 8 évig tanárként iskolában dolgoztam, 10-18 éves korú gyerekekkel, fiatalokkal. Külvárosi államiban és menő alapítványiban is. 3 évig vezető voltam, továbbá módszertani szakértőként tananyagfejlesztéssel foglalkoztam. Nem, egyáltalán nem értek mindenhez; de erre a területre tényleg van rálátásom, ismerem a mindennapi nehézségeket, kihívásokat és a modern szakmai trendeket is. A legfőbb alapérzésem pedig ez: felülről, másoktól várjuk a megoldásokat. Valaki majd oldja meg (helyettünk). Valaki javítsa meg (nekünk). Valaki tegyen már valamit (értünk). Várunk valami nem létező, nem reális, nem működőképes csodára - ami nem lesz. A változás sajátja pedig, hogy tartós eredménye akkor lesz, ha mi magunk aktív részesei vagyunk, nem pedig csak passzív alanyai. A coachingban szerzett tapasztalatom is ezt mondatja velem: én csak kísérem azt a folyamatot, amiben (jó esetben) valaki felismeri, hogy ő a saját élete szakértője, ő a kulcsszemély a saját jövője alakulásában. Nagyszerű érzés látni, ahogy megszületik vagy megerősödik ez az egyéni kompetencia-érzés valakiben, ami minden esetben együttjár életképes ötletekkel, motivációval és tettrekészséggel. És akkor sokszor tényleg elindul valami. Amikor csinálni is kezdünk végre valamit, nem csak panaszkodunk vagy ábrándozunk... Na, erre lenne óriási szükség a mai oktatási rendszer minden szintjén és minden szereplője részéről! Ugyanis tényleg nincs olyan, hogy nem lehet tenni valamit. Mindig lehet jobbá, élhetőbbé, szerethetőbbé, működőképesebbé tenni valamit az adott, nem túl rózsás helyzetben és az adott, nem ideális körülmények között is. Ennek egyik eszköze a sztrájk és demonstráció, de eszköze lehet a mindennapi munka során tett kisebb változtatások sora is - ez utóbbi talán kevésbé látható és kevesebb hírértékkel bír, de a jelentősége egyáltalán nem elhanyagolható. Lehet, hogy vattacukros-sziruposan hangzik, de hiszek a kis lépések, hangyabokányi előrelépések, csipetnyi jótettek hegyet építő erejében. Ez különösen igaz minden olyan területre, ahol nem téglákat gyártunk szabvány alapján, futószalagon, kőkemény profit-szemlélettel, hanem emberi tényező van és az értékteremtés a tét. Márpedig abban talán egyetértünk, hogy az oktatásban nem téglákat szeretnénk gyártani...

Mit lehet tenni? Te mit tudsz tenni? Sokat!

Ha pedagógus vagy

Felháborító, mennyire kicsi a társadalmi presztízse és az erkölcsi-anyagi elismertsége hazánkban a pedagógusoknak. Pedig az egyik legfontosabb dolgot csinálják: a gyerekeinket nevelik, készítik fel az életre és a jövő GDP-termelői kerülnek ki a kezeik közül. Még mindig nem ismertük fel, hogy mekkora gazdasági és morális jelentősége van ennek! Mégis, azt gondolom, nem a politikusokon, hanem a tanárokon múlik a leginkább, mi történik az oktatásban, lesz-e változás vagy sem. A felülről ráderőltetett tanterven nem tudsz változtatni, mint ahogy azon sem, hogy kevés a fizetésed, hogy sok a felesleges adminisztráció és a kölykök naphosszat csak a neten lógnak. Amin viszont tudsz változtatni: hogyan csinálod, hogyan állsz hozzá, milyen szemléletet és viselkedési modellt adsz át a saját óráidon. Rég nincs jelentősége a "mit"-nek, azóta, hogy nem a fejünkből vagy lexikonokból keresünk ki egy információt, hanem kiguglizzuk és nem azt kell használnunk a munkánk során, amit megtanultunk, hanem azt várják, hogy transzformáljuk a tudásunkat eddig soha nem látott helyzetekben és soha nem látott problémák megoldására. A tananyagot "leadni", katedrára kiállva monológként előadni nemhogy teljesen idejétmúlt dolog, de az értékes tanórák nagyobbik részét vagy teljes egészét erre szánni: elherdálása az erőforrásoknak és lehetőségeknek (másrészt hosszútávon totálisan kudarcra ítélt tanári attitűd: az ingergazdagsághoz szokott gyerekeket ez már nem elégíti ki).

A kollégák részéről gyakran hallom: de nincsenek továbbképzések vagy vannak, de nem gyakorlatiasak, senki nem ad a kezembe tanóra-vázlatot, ezt nem tanították annak idején az egyetemen... Nem, tényleg nem (sajnos). De van internet, vannak tudásbázisok, nyílt napok, ahol más kollégák óráit lehet megnézni és olyan jó lenne, ha még több tudásmegosztó felület, workshop, módszertani műhely, közösségi oldal, meetup stb. lenne, ahol online vagy élő módon megoszthatnátok egymással a tudást, tapasztalatokat, jó gyakorlatokat.  A tanár ugyanis értelmiségi, kompetens, felelős, kreatív szakember, aki kezdeményezhet, aki érdeklődhet, tanulhat újat, aki hálózatot vagy közösséget építhet az iskoláján belül vagy akár a világ másik felén élő kollégáival is. Hiszen ezzel példát mutat a saját diákjainak is. Szemezgethet mások ötleteiből, módszereiből és eldöntheti, kitalálhatja, a csoportra, osztályára szabhatja hogyan tanítja meg a Pitagorasz-tételt, Arany balladáit vagy a kovalens-kötést. Előírás, hogy mit kell tanítani, de az nem előírás: hogyan. És itt a tanár szabadsága - és minden, ami a "szabadság" témájába tartozó dolog: felelősség, meló, kockázat, de a flow lehetőségét is magában hordozó valami... Flow a diáknak, flow a tanárnak. Élményszerűen, csoportmunkával, egymástól tanulással, kísérletezéssel, osztályteremből kimozdulva, vitát rendezve, egyéni-differenciált feladatokat adva, aktuális eseményekre utalva, okostelefonokat használva stb. is lehet valamit megtanítani. Sok munka egy ilyet megszervezni? Sok. Megéri? Meg, busásan - nem feltétlenül rövidtávon, de ha a definíciónk szerint tényleg az életre szeretnénk felkészíteni tanulóinkat, akkor hosszútávon mindenképpen. Természetesen nem 100%-ban kell ilyen "hagyományostól" eltérő órákat tartani, de azon dolgozni, hogy a módszereim változatosak legyenek, én magam és a diákjaim is fejlődjenek és új helyzetekben próbáljam ki magam és őket is - azt gondolom, igenis dolga egy pedagógusnak, és ez nem pénzbeli vagy oktatáspolitikai kérdés. Az alapvetés ez: ismerem magam, ismerem a diákjaimat, ismerem a kimeneti elvárásokat, tehát az én személyes döntésem, miként érem el a célt. Tisztelet és köszönet minden pedagógusnak, aki meri vállalni ezt a fejlődést magában hordozó utat!

Ha diák vagy

Gondoltál már arra, mit fogsz csinálni 10 vagy 20 év múlva? Van terved arra vonatkozóan, miben szeretnél fejlődni a következő 3 évben? Tudod, hogy mit fogsz tenni konkrétan annak érdekében, hogy tényleg fejlődj is ebben? Ismered a saját erősségeidet? Kezdeményeztél már konstruktív vitát egy számodra fontos kérdésben? Képviselted már úgy az érdekeidet, hogy a másik fél érdeke ne sérüljön? Volt már olyan nehéz kommunikációs helyzet, amit sikeresen és eredményesen oldottál meg? Tettél már fel továbbvivő, a témát új szempontból megközelítő kérdéseket a tanáraidnak az órákon? Csináltál már többet, komplexebbet, minőségibbet, érdekesebbet egy beadandó dolgozat kapcsán, mint ami a minimum elvárás volt? Adtál már pozitív visszajelzést a tanárodnak, diáktársaidnak, ha tetszett és értékesnek találtad a munkájukat? Előfordult már, hogy egy nehéz leckének újra és újra nekifutottál, nem adtad fel, ha kellett, segítséget kértél, de végül megértetted és eredményesen elvégezted a feladatot? Nos, ha mindezekre igen a válaszod, akkor Te vagy a jövő sikeres munkavállalója. Ha viszont úgy érzed, van még miben fejlődnöd, akkor hajrá! - ezek az előbb felsorolt kompetenciák ugyanis a diákok által álommelónak titulált és nagy részük számára vágyott szakmák és pozíciók mindegyikéhez szükségesek. Úgy általában: a sikeres és boldog élethez szükségesek.

Ha szülő vagy

Totálisan bizonytalan, értékvesztett, pontosabban: érték-pluralizálódott a világunk. Baromi nehéz eligazodni abban, mi lenne a legjobb megoldás, legjobb iskola, legjobb nevelési hozzáállás az én gyerekemnek. Mitől lesz sikeres, boldog, kiegyensúlyozott felnőtt? Mert azt hiszem, mindannyian ezt szeretnénk. A rossz hír az, senki nem fogja megmondani a tutit (vagyis de, nagyon is megmondja, de nem muszáj hallgatni rá). Merthogy nincs tuti recept. Minden gyerek más, mindegyiknek más a megfelelő út. A jó szülői döntések hátterében az önismeret, a saját, szülőként hitelesen közvetíthető értékrendünk meghatározása és a gyermekünk valódi szükségleteinek felismerése áll. És egyébként is: korrigálni mindig lehet. Mint ahogy lehet és kell pozitív visszajelzéseket adni a gyermekünknek, az iskolának, a pedagógusoknak és lehet együttműködni, bizalmat szavazni, felhatalmazást adni nekik. Kemény felismerés, de tényleg így van (szülőként én is nap mint nap szembesülök ezzel): nem azzal nevelünk, amit mondunk és prédikálunk, hanem azzal, ahogyan a mindennapjainkban csináljuk a teljesen mindennapi dolgainkat. Ahogyan élünk, viselkedünk, ahogy kommentálunk eseményeket, ahogy munkába indulunk, ahogy magunkra tekintetünk és amennyire fontosak vagyunk magunknak, ahogy a főnökünket szidjuk, amit a jövőről vallunk stb. Önazonos, felelős, elégedett felnőttet szeretnél nevelni a gyerekedből? Kezdd magadon, mindegy milyen apró lépésekkel!

Ha egyik sem vagy

Nincs gyereked vagy már kinőtt az iskoláskorból? Úgy érzed, semmi közöd a mai oktatási rendszerhez? Ez így biztosan nem igaz: lehet, hogy nem vagy közvetlenül érintett, de mindenki, a társadalom egésze érintett az oktatás kérdésében, közügy, amiért felelősek vagyunk. Nemrég körbejárt a közösségi oldalakon egy hír, hogy egy apa, miután meggyógyították a kislányát, hálából kifestett egy szobát a gyerekkórházban. Szobafestő volt, egy napját rászánta erre, maga hozta a festéket is. Ehhez értett, teljesen evidens módon ezt ajánlotta fel. Az önkéntességnek és a szakmai felajánlásoknak számtalan módja elképzelhető: lehet, hogy te is értesz olyasmihez, ami jól jönne egy iskolának, óvodának felajánlásként? Lehet, hogy van olyan szakmai tudásod, amit megoszthatnál másokkal is?

Nem jó a rendszer? Tegyél érte te is a saját hatáskörödben, hogy jobb legyen!

Ur Anita

coach

A szerző további írásait az Örömterv blogon olvashatod. Még több információt a Coaching neked honlapon találsz.

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkekről! Lelkizóna: hét szerző írásai a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

Mentés