Mielőtt ítélkezünk emberekről, dolgokról, jó, ha kicsit körülnézünk magunk körül is. Ha bajunk van mindennel és mindenkivel, előbb jó, ha belenézünk a tükörbe. Sőt, megkérhetünk valakit, segítsen, biztosan jól látjuk-e, amit látunk. Jól értelmezzük-e. Persze, ehhez nagy bátorság kell.

Ellenszenvesnek látod? Tartasz tőle? Nem tudod elképzelni, hogy beköltözz oda? Hogy ott tölts egy éjszakát? Nem kóstolnád meg semmi pénzért? Már a látványa elborzaszt?

Biztos vagy benne, hogy nem veled van a probléma? Biztos, hogy ő szimpatikusnak gondol téged? Te nem lehetsz félelmetes senki számára? Miért gondolod, hogy kényelmesebb a te ágyad, hogy otthonosabb és szebb, vonzóbb a te házad? Biztos, hogy a mi ételeink mindenki másnak ugyanúgy  ehetőek és gusztusosak? Biztos, hogy amit te eszel és iszol nap-mint-nap, az egészséges? Amit te szépnek látsz, az vajon mindenki számra szép?

Az lenne a normális, ha mind ugyanazt gondolnánk mindenről? Egyáltalán: mi az, hogy normális?

A napokban ritkán látott rokonnal beszélgettünk, aki 1939-ben született. Látott, megélt már egy s mást. Szóba került, hogy vannak világháborús emlékei. Mesélte, az maradt meg benne nagyon, hogy a szomszédban lakó családnak sárga csillag került a kabátjára. Az ő anyukáját kérte meg a szomszéd néni, segítsen felvarrni… aztán felrakták őket, az egész családot egy nagy autóra, azt gondolták, viszik őket valahová dolgozni. Aztán soha többet nem jöttek vissza. Ez az élmény annyira beleégett, olyan rosszul esett a lelkének, hogy azóta is érzékeny nagyon a témára. A gyerekeit, ahogy elérték a megfelelő kort, elvitte Auswitz-ba, lássák, tudjanak róla.

A másik élménye, hogy jöttek az amerikai gépek, bombázni készültek Budapestet és a németek lelőtték az egyiket. Ők édesapjával látták, hogy ejtőernyővel ereszkednek alá a pilóták és az egyik hozzájuk egészen közel ért földet. Amikor meglátta, nem hitt a szemének, halálosan megrémült: az embernek fekete bőre volt! Fogalma nem volt róla, hogy vannak fekete bőrű emberek, neki ezt addig nem mondta senki. Még arra is emlékszik, hogy átfutott az agyán, angyal sem lehet, hiszen azok biztos, hogy hófehérek … Mindez Tatán, nem a legutolsó pici tanyán történt, 70 éve.

Vajon mennyire vagyunk így ma is dolgokkal, amelyeket nem ismerünk? Mennyire gondolkodunk és működünk sémák alapján, idegenkedünk az újtól, az ismeretlentől? Az idegen emberektől?

Kepes András új könyve, a Világkép sokat tesz azért, hogy kicsit eligazítsa az olvasóit a nagy összevisszaságban: hogyan működnek a világ különböző társadalmai, kultúrái, hogy élnek az emberek a távoli országokban, idegen világokban. A könyv élvezetes, érdekes, szórakoztató, nagyon érdemes elolvasni.

Egy részt idéznék belőle:

„Távoli országokat járva sokszor tapasztaljuk, hogy némelyekkel kitűnően megértjük egymást, első látásra kialakul a kölcsönös rokonszenv, értjük egymás gondolatait, humorát, még akkor is, ha nincs közös nyelvünk. Miközben sok földink – akikkel hasonló kultúrában, nyelvben, értékrendben nevelkedtünk – olyan idegen számunkra, mintha más galaxisról teleportálták volna ide. És ez nem függ származástól, műveltségtől, foglalkozástól, hittől, politikai világnézettől. Mitől függ hát? Én csak azt tudom elmondani, számomra mi volt a közös a mongol birkapásztorban, az arab kereskedőben, a buddhista lámában, a kenyai egyetemistában és a német rockerben, amitől úgy éreztem, jó velük lenni: a nyitottság, az érdeklődés, a belső szabadság, az önbizalom, a humorérzék, a derűs életszemlélet, a természetes elegancia. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, feltétlenül szükségünk van önbecsülésre, érzelmi kötődésre, és arra, hogy magunk dönthessünk a sorsunk felől. Vagy legalábbis úgy higgyük. Ezekben az emberekben mindez megvolt. Ezzel szemben aki sikertelennek, kirekesztettnek, elnyomottnak érzi magát, az többnyire másokat okol a kudarcaiért, gyűlölködővé válik, felelősöket keres, összeesküvés-elméleteket sző, és képtelen az együttműködésre.”

Eléggé ütős, tartalmas megfogalmazás. Kepes András mintha saját magát írta volna le a fenti vonásokkal. Számomra ő maga mindig egy elegáns, intelligens, nyitott, jó humorérzékkel rendelkező, magabiztos személyiség volt. Nem ismerem személyesen, de a régi élményeim vele kapcsolatban azok voltak, hogy soha nem szájbarágósan, de nagyon hitelesen közvetítette felénk a világ dolgait, mindig nagy kíváncsisággal fordult oda másokhoz és tisztelettel bánt az emberekkel. Próbált, próbál nyitni minket az újra, az ismeretlenre.

Mennyivel hatékonyabb, átütőbb a tapasztalati, élményszerű tanulás! Hányszor megéltük, addig tűnik valami félelmetesnek, amíg nem találkozunk vele? Kérdezz meg két embert, fél-e a repüléstől. Egy olyat, aki még sosem repült és egy olyat, aki már többször, vagy aki rendszeresen. Ki fog tőle leginkább tartani? Nem kérdés.

Ugye nem szeretjük, ha kioktatnak? Ha megmondják, miről mit gondoljunk? Ne higgyünk a megmondott dolgoknak, a saját tapasztalatainknak, a saját szemünknek higgyünk!

Ugye érezzük, milyen nehéz valakivel kommunikálni, akinek látjuk, hogy nincs hallása másra, mint ami belopta magát a fülébe egyszer s mindenkorra? Vagy akinek semmi humorérzéke nincs? Nem tudja megmosolyogni a saját gyengeségeit, belátni ha tévedett, túllépni a tévedéseken és nem képes nyitni az új felé?

A kíváncsiság és a nyitottság ahhoz is kell, hogy fejlődni tudjunk (ajánlok egy könyvet ebben a témában is, Carol S. Dweck: Szemléletváltás, A siker új pszichológiája című könyvét).

Márpedig ki ne szeretne fejlődni?!

Koskovics Éva

(kíváncsi) coach