Vártam az ihletet, hogyan is írjak első advent vasárnap, miről szóljon a mai blog-bejegyzés, amikor meggyújtjuk az első gyertyát a koszorún.

Aztán azon kezdtem morfondírozni, egyáltalán, hány háztartásban lehet ilyen, hányan követhetik, az emberek mekkora hányada kezdi el ilyenkor a lelki felkészülést, a karácsonyra való várakozást.

Ez nem csak azért jutott most eszembe, mert ránéztem a naptárra és mert mindenhol adventi koszorúk, műsorok, reklámok jönnek szembe, mert mindenhol gyűjtésekbe botlunk karácsony kapcsán; nem csak azért, mert láttam múlt héten L. Ritók Nóra fotóit a facebook-on a magyarországi mélyszegénységről, nem csak azért, mert hallottam Zacher Gábor előadását pár napja a függőségekről és hallottunk tőle statisztikákat, kb. hányan drogozhatnak a fiatalok és a fővárosi értelmiség között, mekkora a sorozatfüggők száma és ennek vajon mi az oka.

Igen, ezt is sokféleképpen éljük meg. Épp az ünnep jellegénél fogva ez egy nagyon érzékeny időszaka az évnek, kevés ember van, akit egyáltalán ne érintene meg. Én is érzek magamon ilyenkor egy nyomást, hogy jön a december, részben rengeteg feladattal: hagyományokból, illetve önmagammal szemben támasztott elvárásokból eredően, részben járhatatlan Budapesttel, tömött bevásárló központokkal, idegbajjal. Mindig érzek magamban ilyenkor egyfajta szorongást: kinek mit, kit felejtek ki, kinek vásároljak, kinek inkább készítsek, de mit és mikor??? – ugyanakkor ne essek túlzásba, de ne is égjek be. Persze tudom, a szeretetről szól minden! Szerencsére sok szerettem van!

Tényleg: mi is a szeretet? Önzetlen adás, segítségnyújtás, odafigyelés? Kivel szemben? Mindenkivel, vagy csak azokkal szemben, akiktől én is ezt kapom? Na de ő adja előbb, vagy én? Vagy csak a családommal, a barátaimmal szemben? Egyáltalán: kit szeretek én igazán? Minden embertársamat, ahogyan a vallásom ezt tanítja? Vagy csak a közeli szeretteimet? Vagy csak magamat? Vagy igazán senkit? Remélem, akik Lelkizónát olvasnak, mind sok szeretetet kapnak és adnak és nem ismerik azt az érzést (legfeljebb néha egy-egy rossz napjukon) hogy ők nem kapnak elég szeretetet!

Persze nem arról van szó, hogy ne szeretném a karácsonyt. Hálistennek jó emlékeim vannak a gyerekkoromból, el sem tudtam képzelni később sem, hogy ne a családdal, a szüleimmel töltsem, amíg nem volt saját kis családom (persze aztán pláne nem) és soha nem vágytam arra, a sok meló és őrület ellenére sem, hogy valahol máshol, nyugalomban töltsem ezeket a napokat. De akit ez nyugtat meg és épp az őrület elől akar elmenekülni, az jól teszi, ha megteheti, tegye!

Ha visszagondolok, a legnehezebb karácsonyok azok voltak, amikor még egyetemista voltam és hazautaztam karácsony előtt egy-két nappal. Anyukám már készült a sütikkel, a sok finomsággal, én segítettem neki felkészíteni a lakást az ünnepre, kialudtam magam és boldog ernyedtségben zökkentem vissza a vidéki élet/konyha és a vidéki rokonság nyújtotta örömökbe. De a két ünnep között is volt mindig vizsga és ezek elrontották a napjaimat, szinte az egész ünnepet. Tudtam, hogy tanulni kellene, de kínszenvedés volt elővenni a könyveket és tanulni ahelyett, hogy rokonokkal lennék, tévéznék, lustálkodnék, stb. A legdurvább az volt, amikor karácsony után 1-2 nappal ott kellett hagyni a karácsonyfát, a meleg otthont. Még jó, hogy a sütikből és egyéb finomságokból fel lehetett tankolni és vissza kellett utazni Budapestre, a kollégiumba. Másnap vizsga, kb. 10-20 %-os készültséggel, mikor milyen eredménnyel/szerencsével. Még jó, hogy utána jött a szilveszter és fel lehetett dolgozni a traumákat…

A legeslegjobb karácsonyok a kisgyerekeinkhez kapcsolódnak. Az első gyerekem novemberben született, a második négy évvel később, egy héttel karácsony előtt. Ez a két év emlékezetes: boldog kábulatban, félálomban, sokat bömbölő csecsemővel, de mégis elképesztő boldogságban. Amikor az első kétéves volt, egy óriási fát állítottunk, az áramszolgáltatónak köszönhetően. A szomszédban kivágtak egy óriási fenyőfát, amit mi megkaptunk. Alig fért be, gyönyörű volt. Izgatottan vártuk, hogy a gyerek mekkorát néz majd, hiszen az előző évben még nagyon pici volt. Persze tudta nagyjából, mi fog jönni, meséltünk róla mire számíthat, jézuska, angyalkák, stb. Aztán a délutáni alvás után, már nagy izgalomban, várakozásban, megszólalt a csengő, ő berohant a szobába, ránézett a fára, átsuhant a tekintete rajtam, aztán megtorpant, visszanézett rám, eltátotta a száját és megszólalt: „anya kilályláány!!” Mivel mindig nadrágban, ’játszó ruhában’ látott, aznap pedig szépen felöltöztem, tényleg majdnem királylányosan (csak majdnem!!), számára a mesekönyvek élményét keltettem életre, teljesen ledöbbent rajtam. Írtó cuki volt! Életem egyik nagy, maradandó élménye!

Szóval, visszatérve az őrületre, azt ajánlom, ne hagyjuk magunkat elragadni, sokkal fontosabb, hogy nyugodtan, kiegyensúlyozottan éljük meg a karácsonyt, mint hogy szétesve, szétköltekezve, idegileg kimerülve.

Mi tegnap kirándultunk egy nagyot Mádon, a Bomboly tetőn, ma pedig kb. öt perc alatt elkészült az adventi koszorúnk. Fenyőág, gyertya, semmi extra. Csodás dolog a gyertya, a fény a hosszú téli estéken, jó belefeledkezni a gyertyalángba.

Az lenne a jó, ha mindenki annyi örömöt élhetne meg ezekben a hetekben, amennyire szüksége van. De a legjobban azt szeretném, ha nem csak az advent és a karácsony kapcsán beszélnénk a szeretetről és a segítségről, a gondoskodásról.  Az lenne a jó, akkor lenne jobb a világ, ha azok, akik megtehetik, segítenének azoknak, akik kiszolgáltatottak, akiknek nemhogy a karácsonyi előkészületek, de a túlélés jelentenek gondot. Akik nem is gondolnak esetleg arra, kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy elkezdődött az advent.

Legyetek jók, ha tudtok!