Van rá esély, hogy meg tudjuk találni a helyünket, a hivatásunkat? Lehet úgy dolgozni, hogy élvezzük is? Igen, természetesen, feltéve, ha:

• olyan szakmád van, ami egyben a hobbid, szórakozásod, amivel szívesen töltesz időt,
• ha az anyagi elvárásaid teljesülnek,
• ha kapsz pozitív visszajelzéseket (főnöktől, piactól, kollégáktól, üzleti partnerektől),
• ha látod a perspektívákat is a munkádban (tanulási, előléptetési, tulajdonossá válási lehetőség stb.).

Persze ahhoz óriási mázli kell, hogy valamennyi feltétel teljesüljön. Ha már egy-kettő megvan, az is jó alap lehet, akkor már nincs okunk panaszra.

De mennyire legyünk türelmesek és egyáltalán, mennyire látjuk reálisan a helyzetünket, a lehetőségeinket? Van, aki évtizedekig képes várni türelmesen (a csodára?), van, aki pár ezer forintos fizetésemelés reményében azonnal lép, ha van rá lehetősége, a többi tényező nem játszik, nála a pénz felülír mindent.

Érdemes lenne ezt a kérdéskört – pláne a fiatal pályakezdőknek, illetve azoknak, akik érzik, nincsenek a helyükön – úgy kezelni, hogy ne sodródjanak az árral, hanem tudatosan építsék jövőjüket.

Ha nincs rá időnk, pénzünk, hogy szakemberhez forduljunk, vagy úgy gondoljuk, meg tudjuk magunk is oldani a kérdést, akkor itt egy tipp arra, hogyan lehet tudatosítani, formába önteni és folyamatában követni a saját elvárásainknak megfelelő ’karrierépítő’ utunkat:

Készítsünk egy saját táblázatot, akár excel formátumban az ’okosba’, akár egy, az éjjeliszekrényünk fiókjában lakozó kockás füzetbe. Az első oszlopba írjuk fel a szempontjainkat, amelyek számunkra fontosak (lásd a fenti felsorolást, azok részletezését, egyéb szempontokat, pl. lakástól való távolság, munkahelyi környezet, munkaidő rugalmassága, reggeli kezdési időpont, munkahelyi csapat/kollégák, stb.) a fejlécbe pedig készítsünk magunknak egy reálisan belátható időbeli ütemezést. Mondjuk adunk magunknak 2 évet arra, hogy megtaláljuk a legideálisabb munkahelyet. Félévente (vagy gyakrabban) értékelhetjük az aktuális helyzetet, a szempontjainkat 1-től 5-ig értékelve. 

Nézzük meg, mennyi az elérhető maximális pontszám (mondjuk öt szempont esetén 25) és nézzük meg, most mennyi pontunk van. Tűzzük ki célul (rögzítsük!), hogy két év elteltével kb. mennyivel lennénk elégedettek. Aztán vezessük a kis értékelésünket, nézzünk rá időről-időre. Ha bejön új szempont, nyugodtan módosítsunk. 

Persze fontos lenne, hogy reálisan lássuk a helyzetünket. Ha jól ismernénk magunkat, nem lennének irreális elvárásaink, elképzeléseink arról, milyenek a lehetőségeink, mire vagyunk alkalmasak, kompetensek. Sajnos sokan esnek abba a hibába, hogy nincs reális képük magukról, nincs türelmük kivárni, azonnal akarják megkapni azt, amit mások sok munka után, esetleg sokkal jobb diplomával, nyelvtudással, egyéb teljesítménnyel érdemeltek ki. Különösen veszélyes ez annak eredményeképpen, hogy manapság az örömforrások kergetése (és prezentálása) az internet felületein nagyon könnyűvé vált (legalábbis egyfajta szinten, bizonyos örömforrások), és ha valami egy kicsit is erőfeszítést igényel, akkor megyünk tovább, feladjuk.

Az elképzelt, infantilis vágyak és a felnőtt magatartás szabályai között időnként óriási távolság van. Harcol egymással a két oldal. Ráadásul a fogyasztói társadalom, melyben élünk, épp erre épül, egyfolytában vágyakat kelt bennünk. Az örömelv gyakran kerül ütközésbe a realitáselvvel. Ha rádöbbenünk, hogy a vágyott dolgot (érzelmet, élményt, eseményt, tárgyat, társat, MUNKAHELYET, BEOSZTÁST) nem tudjuk azonnal megkapni, gyermeki hisztéria, elfogadhatatlan viselkedés lehet úrrá rajtunk. Másokat hibáztatunk, azonnal lépünk tovább.

Akkor lennénk képesek ezen uralkodni, ha felnőttként tudnánk reagálni ilyenkor. A felnőtt, érett Én jellemzője, hogy képes a késleltetésre. Ki tud várni. Ha tudnánk reálisan látni a dolgokat, ha tudnánk reálisan értékelni a helyzetünket, reálisan viselkedni, gondolkodni, érezni, akkor sokkal nagyobb eséllyel találnánk meg a helyünket a világban.

Persze olyan is van, hogy valaki kishitű és nem hiszi el magáról, hogy többre képes, többre hivatott. Náluk az önbizalmat kellene fejleszteni és abban segíteni őket, hogy higgyenek magukban. Nem mondom, hogy egyszerű. Egyik véglet sem egyszerű.

Itt a december! Készítsünk tervet jövőre és adjunk magunknak időt arra, hogy végre is tudjuk hajtani!

Koskovics Éva

coach