Ki hallott már olyat, hogy egy tanító néni nehezen kezeli a lányokat? Én még soha. Viszont olyat sokszor, hogy gondjai vannak a fiúkkal, nehezen boldogul velük, nem ért velük szót.

Nem csak a kisiskolás korban, de később is fennmarad ez a fajta probléma. Persze általában ez úgy igaz, hogy nem minden egyes fiúval van gondja az adott pedagógusnak, mindig van egy-két példa, akivel nincs problémája, de azok a fiúk jórészt belesimulnak a közösségbe, nem tűnnek ki semmilyen módon és irányban, mondhatni, szinte már lányként viselkednek.

Arra is sokunknak van bőven emléke, példája, hogy a régi fiú osztálytársak között jó páran voltak, akik – finoman szólva - nem javították az osztályátlagot, később mégis sokra vitték, sőt, valamilyen szakterületen egészen kiemelkedő teljesítményre voltak képesek.

Valahogy a férfiak többségében megvan az a természetes beállítódottság, hogy nem szeretik, ha megmondják nekik, mit és hogyan kell csinálni. Hiszen ’ők erős és okos férfiak’, igénylik a rendszeres  megerősítést ebben, ugyanakkor a tanító néni (aki eleve már néni, tehát nem nyújt olyan komoly mintát, mintha férfi lenne), sajnos sokkal inkább, túl gyakran hajlamos rá, hogy ne a pozitív dolgokat emelje ki és csak utána fogalmazza meg (óvatosan, finoman) a kritikáját. Általában azonnal minősítik a fiúk viselkedését, hozzáállását. Ezzel pedig beindul egy ördögi kör. Ha ő rossz, buta, ügyetlen, akkor minek is bizonygassa az ellenkezőjét?! Aztán jön egy osztályváltás, egy új tanár, iskola és a gyerek megváltozik, elkezd szárnyalni, végre kikerül a polcról.

Tudjuk a férfiakban mennyivel erősebb a versenyszellem is, mint a nőkben. Tudom, erre mindenkinek van ellenpéldája és vannak szakmák, ahol már esetleg nem is érvényes ez a megfigyelés, de ha figyelünk rá tudatosan, hogyan kommunikálnak a férfiak és hogyan a nők, könnyű észrevenni, hogy az esetek többségében teljesen világos a különbség: a férfiak kommunikációjának fő vonulata, fő célja mindig a saját pozíció erősítése, a saját tudás és teljesítmény prezentálása, míg a nőknél nagyrészt rögtön az az igyekezet érhető tetten, hogy kapcsolódni szeretnének, egymásra hangolódni, megérteni a másikat.

Milyen jó lenne, ha a pedagógusok jobban figyelnének arra, más a két nem működésmódja!

Kipróbálhatjuk magunk is ezt az egyszerű eszközt:

ha előbb elismerjük a kisfiúk/férfiak kompetenciáját, tudását, teljesítményét és csak utána fogalmazzuk meg az igényeinket, az esetleges hiányérzetünket, problémáinkat, elvárásainkat, akkor sokkal fogadókészebbek és megértőbbek lesznek velünk szemben és motiváltabbá, nyitottabbá válnak.

Rengeteg szakirodalmat lehet olvasni a témához kapcsolódóan. Ajánlom figyelmetekbe F. Várkonyi Zsuzsa könyvét, címe: Tanulom magam. Mi sem bizonyítja jobban színvonalát, mint hogy az 1999-ben megjelent könyv már a hetedik kiadást élte meg. A pszichológus szerzőt sokszor hallani a rádióban is elemezni az emberi működés törvényszerűségeit és nagyon közérthető módon tud beszélni (írni) rólunk, emberekről, játszmáinkról, arról, hogy mennyire fontos, hogy megértsük működésmódunk törvényszerűségeit. A Carl Rogers-féle személyiségközpontú pszichológiát, a Thomas Gordon-féle kapcsolatkezelési modellt, illetve az Eric Berne-féle tranzakció-elemzést élvezetesen, gyakorlatiasan, a mindennapi életből vett példákon keresztül adja át, ötvözi és magyarázza el olvasóinak.

A fenti témához kapcsolódóan részlet a könyvből:

„A fiúk többségét a férfiak társadalma 6-8 éves korára már sikeresen leválasztotta saját belső élményeiről: nem beszélhet, sőt, jobb, ha nem is gondolkodik arról, ha valamitől fél, csalódott, megijedt, szégyelli magát vagy valamiben elbizonytalanodott. Kamaszkoruktól már az sem mindig megengedett a fiúknak, hogy büszkeségüket, lelkesedésüket, elragadtatásukat – vagyis pozitív érzelmeiket – felvállalják.”

A fiúk tartanak a kirekesztettségtől, él bennük a falkaszellem, legősibb szorongásunk a falka elvesztése. Hogy ez mennyire erős és mennyivel erősebb, mint a lányok esetében, azzal a látványos, nyilvánvaló és ütős példával szemlélteti, hogy milyen reakciót vált ki, ha egymás ruháját próbáljuk meg hordani. A lányok nyugodtan megtehetik ez, sőt, még akár szexinek, cukinak is tűnnek egy férfiingben, nyakkendőben, míg fordítva ez halálosan veszélyes vállalkozás lenne. A fiúk azonnal kicsúfolnák, kinevetnék, ha egy társuk lányruhát venne, lányos díszeket aggatna magára. Bár – hozzáteszem - a mai divat-trendek ezt meghazudtolják, sokszor nem kis felháborodást keltve. De gondolom, a neves divatházak talán épp ezeket a sztereotípiákat próbálják meg bontogatni a fenti határátlépésekkel, a feminin fiúk egyre nagyobb súlyával, szerepeltetésével.

Szóval, a fiúk sokkal inkább nevelik egymást, mint a lányok. Sokkal szigorúbbak is egymással. Ennek az is a háttere, hogy az apák egyre kevésbé vannak jelen, vesznek részt a gyereknevelésben, így csemetéik nem kapják meg otthon a férfiideált, a követendő példát.

„A fiúk egymás iránti könyörtelen szigorában gyakran fedezhető fel egy olyan mozgatórugó is, mintha a nagyobb fiú valamiféle elégtételt venne a másikon; mintha örömmel töltené el, hogy ’Lám, most az egyszer nem én szenvedek, hanem én osztom a szenvedést! Ha nekem ki kellett bírnom, bírja ki ő is!’"… (ennek későbbi, felnőttkori megnyilvánulási formái a katonaságnál, gólyatáborokban zajló szívatások). Sajnos később ez a minta sokszor annyira beépül, hogy a pszichoanalízis nevet is adott neki: azonosulás az agresszorral; szélsőséges megnyilvánulási formája pedig a szadizmus, aminek fenti eredetét az is bizonyítja, hogy a felnőtt férfiakból sokkal könnyebben kiváltható, mint a nőkből.

Természetesen legtöbbet a szüleink hatnak ránk, személyiségjegyeink, genetikai és pszichés örökségeink, a tőlük kapott érzelmi biztonság meghatározóak. Ezt követően – kinél-kinél eltérő mértékben – hatnak a kortárs csoportok, az iskolai és egyéb társadalmi környezet, a saját kialakult hiedelmeink, illetve az adott kor divatjai, trendjei szintén hatással vannak fejődésünkre.

Nem mindegy, hogy mennyire vagyunk tisztában ezekkel a törvényszerűségekkel, ezekkel az életünket, boldogulásunkat meghatározó tényezőkkel. A belénk kódolt belső parancsok nagyban meghatározzák működésmódunkat. Mindenkinek megvan az egyéni ’csomagja’, de vannak általános, a legtöbb emberre jellemzően megfigyelhető törvényszerűségek. Ha ezeket felismerjük, könnyebben tudunk boldogulni az életben, tudunk rájuk csatlakozni, megértjük társaink viselkedését is (EQ, érzelmi intelligencia!!).

A férfiaknál ez a belső parancs, norma általában a zokszó nélküli tűrés és a feltétlen hozzáértés, míg a nőknél a másokra figyelés, a rend, a békesség (vagy legalábbis ezek látszata).

Folytathatnánk a témák sorát. Egyéni kérdés, hogy kinek mennyire fontos az önismeret, mennyire foglalkoztatja saját maga és mások (vagy A MÁSIK NEM) működése, az, hogy mit jelenthet a személyiségfejlődés, lehet-e egyáltalán fejleszteni a személyiséget, és ha igen, akkor hogyan.

Akik például ezt elolvasták, őket biztos, hogy foglalkoztatják ezek a témák. Nekik ajánlom, ha még nem olvasták, olvassák el a fenti könyvet, illetve az említett szerzők műveit. De meggyőződésem, hogy bármilyen más könyv elolvasása, sőt, egy jó film, színdarab sokszor ugyanolyan hasznos lehet személyiségfejlődésünk zegzugos útjain.

Vagy egy jó beszélgetés!

Koskovics Éva

közgazdász, coach

www.kokart.hu