Mindenkit meg szeretnék nyugtatni: a coach-ok nem veszélyesek, nem tesznek kárt senkiben és nem ígérik senkinek, hogy megoldják helyette élete problémáit, megválaszolják helyette a nagy kérdéseket.

Sajnos nem tudnak megoldani egészségi problémákat, üzletviteli, adózási, informatikai kérdéseket, nem találnak számunkra férjet, feleséget, lojális és elkötelezett munkatársakat sem és még sorolhatnám, mit nem. De bocsánat, hisz pozitívnak kell lennem, az a coaching egyik alapszabálya. Emellett etikus és aktív. Csinálni kell amit elhatároztunk, különben kár fizetni érte. Tényleg olyan, mint egy edző. Kihozza belőlünk a lehető legjobbat.

A minap volt egy kisebb vitám egy ismerőssel, aki nagyon szkeptikus a coaching iránt, többször kifejtette már, hogy nem hisz igazán benne. Szó szerint idézem ide vonatkozó mondatát:

„A coaching a pszichológia egy light-os, leegyszerűsített változata, amit nem évekig egyetemen tanult, szakmai gyakorlaton részt vett, terápiában saját élményt szerzett és szupervíziói felügyelet alatt álló pszichológusok végeznek, hanem lelkes amatőrök. A fent elmondottak fényében te mennyire bíznál meg bennük, mint kívülálló? Nem az a természetes hozzáállás, hogy az ember bizalmatlan?”

Vettem már részt olyan fórumon, ahol többségében pszichológusok, kisebb részben coachok beszélgettünk arról, kinek mi a feladata, mi a helyes munkamegosztás, mit ismerünk el egymás munkájában, hol vannak a határok, sőt, hol van az a határ, amikor már orvosi, pszichiáteri segítségre van szüksége valakinek. Ezeknek a szakmai tudásoknak nagy a jelentőségük, a saját magunk védelmében és az ügyfelek védelmében egyaránt. Az általam ismert valamennyi coach képzés egyik sarkalatos témája, megkerülhetetlen.

Aztán a héten a Coachok Szakmai Szövetsége Corporate Konferenciájának végén volt egy izgalmas kerekasztal beszélgetés arról, kinek meddig terjed a kompetenciája, milyen tapasztalatai vannak a rokon szakmákat illetően. Pszichiáter, pszichológus, coach, szervezetfejlesztő kollégák beszélgettek róla, többen is olyanok közülük, akik egy személyben több szakmát is képviseltek.

Abban mind egyetértettek, hogy óriási felelősség ez a fajta segítő foglalkozás, művelje is bármelyik ágát, formáját valaki. Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a betegséget az elakadásoktól, a személyiségfejlesztési céloktól, vagyis a gyógyító attitűdöt a fejlesztő attitűdtől. Sokan hajlamosak rá a szakemberek közül is – mondták ők -, hogy beteget ’csináljanak’ maguknak, ráerőltessenek valami olyan pszichológiai problémát a hozzájuk fordulóra, amiről valójában nincs is szó, csak legfeljebb nyomokban emlékeztet rá, félreérthető.

Mesélték, hogy Amerikában volt egy felmérés a 90-es években, ahol kiderült, a pszichológusokhoz, terapeutákhoz járók közül mintegy 60 %-uknak csak arra van valójában szüksége, hogy valakivel elbeszélgethessen, valaki meghallgassa őt.

Bármely ágát is műveljük a segítésnek, kell, hogy széles tudás, szakmai tapasztalat legyen bennünk, mert akkor lehet meg a kellő eszköztárunk, amelyhez nyúlhatunk egy probléma megoldásakor. És mi, coachok is járunk szupervízióra, vannak szakmai fórumok, ahol meg tudjuk beszélni a saját problémáinkat, szakmai kérdéseinket.

Tényleg sok történetet hallottam már én is, kinél melyik módszer, melyik szakember vált be. Egyébként az általam ismert coach képzéseken a diploma megléte, az egyetemi végzettség is alapfeltétel.

Belátom, én is tapasztalom, hogy ezek a segítő szakmák még annyira sem egzaktak, mérhetőek, mint mondjuk az orvostudomány, ahol azt gondoljuk, elmegyünk egy belgyógyászhoz és ott megoldják a problémánkat. De még itt is azt tapasztaljuk, hogy az esetek többségében, ha elmegyünk két különböző orvoshoz, legtöbbször nem ugyanazt a diagnózist és gyógymódot fogják javasolni. És akkor még ne beszéljünk a hagyományos orvoslás, homeopátia, keleti és egyéb természetgyógyászati gyógymódokról. Azt pedig, hogy kit miért gyógyít meg valami, a másik embernél pedig teljesen hatástalan, a legtöbbször az orvosok sem tudják megmagyarázni. Ilyenkor marad a pszichés magyarázat, a ’fejben dől el’ elmélete, ami – elfogadom – sokszor tetten érhető, de sokszor nagyon bosszantó is tud lenni.

/Az egzaktságról még az jut eszembe, hogy a gazdaság, az üzlet elvileg egzakt dolog, mégis tele van kérdésekkel, bizonytalanságokkal. Hányszor éltem meg, hogy kellőképpen végiggondolt gazdasági döntések után valami apró hatás, egy plusz tényező, vagy egy váratlan vezetői húzás  romba döntött mindent; jött valaki, aki nem törődött a tényekkel és a munkával, amit belefektettek valamibe és keresztbe vágott minden számítást. Az élet mégis ment tovább./

Azt szoktuk mondani, hogy csak azt lehet coach-olni, aki megfelelően motivált a változásra, aki határozott céllal rendelkezik, amit egyedül nem tud megvalósítani, de nagyon akarja, ezért igénybe vesz hozzá külső segítséget. Az nem megy, hogy „na majd elküldelek én egy coach-hoz, aztán helyretesz téged, megváltoztat, megtanít arra, hogy máshogy éld az életed…” – ez így nem működik!

Szintén a fenti kerekasztal beszélgetésen fogalmazta meg valaki azt, hogy „csak azokon lehet segíteni, akiknek fáj, akikben megvan legbelül is a nagyon erős vágy a gyógyulásra, fejlődésre” – legyen az egy függőség, egy rossz szokástól, egy rossz tulajdonságtól való megszabadulás, egy cél elérése, vagy mondjuk a karrierünk sikeresebbé tétele, a vezetői, vagy más kompetenciáink erősítése, vagy épp a kommunikációs tudásunk, stílusunk csiszolása stb.

Ma már egyre több pszichológus is elvégzi a coach képzést, mert érzik, ez valami más, valami gyorsabb - hogy ne mondjam: - piacképesebb módszer. Tudom, hogy nem helyettesíti a terápiát, ha arra van szükség, akkor arra van szükség. De magam is megtapasztaltam a saját ismerőseim körében, hogy a mai munka- és élettempó mellett kevesen bírnak végigjárni egy hosszabb terápiás programot, ha meghallják, hogy több hónapos kilátásokkal kell számolni, akkor inkább el sem kezdik. Hiába lenne rá valakinek szüksége, ha nincs hozzá türelme (netán anyagi lehetősége)…

A coaching során nem jellemző ez a hosszú program. Itt hamar kiderül, valóban hajlandó-e az ügyfél a munkára. Ha pedig elkezdi, akkor egy idő után sokszor olyan tudásra is szert tesz, sőt, az a jó (mondhatjuk, az egyik járulékos eredmény), hogy később már maga is boldoguljon hasonló szituációkban.

Egyébként a vállalati coaching során is sokszor megtapasztaljuk, hogy a vezető élni kíván ezzel az eszközzel, de ő maga azt gondolja, csak a kollégáknak van szüksége rá, neki nem. De valójában akkor működik, ha ő maga is kipróbálja, ha tudatosodik benne, milyen is a coaching típusú vezetés, milyen az, amikor értő figyelemmel, hatékonyan kérdez, kommunikál, ha valóban ad visszajelzéseket és kellő következetességgel, ugyanakkor rugalmassággal látja el a vezetői feladatokat. Ha látják, hogy nem csak másoktól vár el dolgokat, hanem maga is megteszi, ő is elkötelezett. Itt is érvényesül az, ami a gyereknevelésben: a példa!

És még egy: ne várja senki, hogy a coach tanácsokat osztogat, megmondja, mit és hogyan. Nem ez a feladata! Ő csak kérdez. De nem mindegy, hogy mit és hogyan! Az a jó coach, aki olyan válaszokat kap, amelyek maguktól nem születtek volna meg, amelyek a válaszadót is sokszor meglepik és beindítják, inspirálják. Amitől aztán beindul az, amit be szerettünk volna indítani, elkezdődik a változás.

Állítom, ez egy nagyon klassz dolog! De nem kell nekem elhinni. Sőt, kipróbálni sem kell, csak akkor, ha ki szeretnénk próbálni. Ha igen, akkor utána jó, ha másokkal is megosztjuk a véleményünket. De addig inkább ne, ha lehet ezt kérni.

Szép napokat! Jó pszichológusokat, coachokat és más segítőket! Barátokat!!

Koskovics Éva

www.kokart.hu