Ugyan Micimackóra is jellemző volt, hogy mindig magából indult ki, ezzel együtt sok igazság volt abban a mondatában, miszerint egy nap barátok nélkül olyan, mint a bödön egy csepp méz nélkül.

TE vagy a legjobb barátom! Mondja az ovis. És ezek fontos szavak. Ha ő ezt kimondta, komolyan is gondolja.

A barátnőmért, barátomért bármire képes lennék, érzi a kamasz. Bár nem tudom, mennyire érzi most is úgy, mint régen, bocsánat a kifejezésért: ’a mi időnkben’ és még azt megelőzően? Mennyire élők, valóságosak ezek a mai kamaszkori barátságok? Mennyi valós időt töltenek egymással, mennyire beszélgetnek valóban egymással, nem pedig többnyire az online térben zajlik a kommunikáció köztük? És mi lesz ennek a következménye, ennek a személyes elidegenedésnek?

/Vagy lehet, hogy már mi is elidegenedtünk? Miattuk aggódunk, közben magunkat sem látjuk reálisan?/

Aztán a fiatal felnőttek: ő volt a legjobb barátom, de nagyon eltávolodtunk egymástól. Ő külföldön, én itthon ragadtam. Ő egyetemen, én apám vállalkozásában. Ő edz éjjel-nappal, szuper jól néz ki, rajtam harminc kiló felesleg, pedig én gürizek/ depizek/  nevelem a gyerekeimet, miközben ő váltogatja a barátait, mindig új pasival/nővel van fenn a facebookon. Neki bejött az élet, nekem nem. Vagy fordítva: ő még mindig bénázik, keresi a helyét, sehol nem tud megmelegedni, kibontakozni, pedig milyen okos volt anno a gimiben… lassan már cikinek érzem, hogy nekem milyen jól fut a szekér.

Egyetemisták: a régi haverokra nincs idő, itt az egyetemen össze-vissza vagyunk, mindenki a maga projektét viszi, fut a dolgai után, már most építgeti a jövőt, féltékenyen nézi, ha a másik megcsíp valami jó ösztöndíjat, valami pénzes melót. Szinte alig van köztünk érdemi kapcsolat.

Középkorú nők: néha összefutunk, az elején olyan, mintha tegnap találkoztunk volna, de aztán érződik az a feszültség, ami kialakult köztünk, mióta ők elköltöztek/ mióta ő főnökasszony lett/ mióta a férje lelépett, én pedig élek egy viszonylag jó házasságban, anyagi jólétben/ mióta nekem lettek gyerekeim, neki pedig már valószínűleg soha nem fog összejönni, hiába szeretné.

Középkorú férfiak: a minap összefutottunk, beültünk egy sörözőbe, előbb nem értettem, miért húzódozik, de miután rájöttem (le volt égve anyagilag, mióta elvált, egy anyagi és lelki roncs szerencsétlen) és mondtam, én szeretném meghívni, utána mégiscsak jött és jót dumáltunk. Aztán elmesélte két sör után, hogy mekkora bajban van, én meg tényleg őszintén, merő jóakaratból felajánlottam a segítségemet, amit ő felháborodva visszautasított: mit gondolok, ő nem tudja megoldani?... tudom, most elvágtak valamit köztünk (megint), ami még esetleg megvolt nyomokban.

A másik pasi: azt hiszi, amiért neki a szülei alátették a céget, világéletében nem kellett megizzadnia semmiért, elvett egy másik jó családból való csajt, én meg ezzel a párválasztással is bevásároltam - most meg szívom a kettőnk nincsét -, szóval ne gondolja, hogy majd hozzá fordulok segítségért. Azért, mert fiatal korunkban jó haverok voltunk és mindent együtt csináltunk… Nekem nem kell az ő kegyelemkenyere. Még hogy ad munkát a cégében. Ja. Aztán majd ő mondja meg, merre mennyi, majd játssza nekem a főnököt. Inkább a közmunka!

Stb. stb.

Hol veszítjük el a bizalmat, egymás társaságának puszta élvezetét? Miért nem tudunk együtt lenni csak úgy, megérteni egymás – akár teljesen eltérő, de mindenkinek meglévő – problémáját, netán együtt örülni egymás sikerének? Miért kell nekünk rivalizálni, féltékenykedni?

Melyik kapcsolatok maradhatnak meg hosszabb távon? Csakis azok, amelyek egyenrangúak? Ahol mindkettőnek jól megy, nagyjából hasonló életút, családi háttér, karrier kell hozzá?

Mennyire múlnak ezek rajtunk és mennyire a másikon? Mindig kettőn áll a vásár? Tényleg vele van baj, vagy esetleg velem, netán nekem magammal, vagy a világgal??

Van az a mondás, hogy a rokonait az ember nem válogathatja meg, de a barátait igen, illetve a másik, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. A szokásos leegyszerűsítés, de talán mégis érdemes ezeken elmorfondírozni kicsit. Lehet bennük azért némi igazság. Különösen megfontolandó, ha valakinek nincsenek barátai…

Kivel töltesz szívesen időt? Ki az, akivel ha együtt vagy, úgy érzed, feltöltődsz, jó hatással van rád? Akivel tudsz nevetni még magadon is? Akivel nem kell azon agyalnod, mondhatod-e, amit gondolsz, amit érzel? Akitől elfogadsz mindent, még a segítséget, sőt, még a kritikát is?!

Ki az, akire rá mernéd bízni magad, illetve ki lenne az, aki ha kérne tőled bármit, ugranál? Lenne ilyen?

Ugye van ilyen?! Ugye vannak ilyenek?! Életünk egyik legnagyobb ajándéka, ha vannak barátaink, régiek és újak. Szokták mondani, hogy egy bizonyos életkor után már nehéz barátokra lelni. Szerintem ez attól függ, mennyire vagyunk nyitottak. Mert sokan nyitottak az új kapcsolatokra, az új barátságokra. Legalábbis én ezt gondolom. És tudom, hogy még sokan, rajtam kívül is. Érdemes kipróbálni, próbálkozni, ha valami, valamikor, valahol kisiklott. Talán még menthető. Elsőként talán a tükörbe kell néznünk.

Mert Micimackónak igaza volt akkor is, amikor ezt mondta: van úgy, hogy nagyobbnak és borzadályosabbnak látszanak a dolgok, ha egyedül vagyunk és félünk.

Koskovics Éva

coach, közgazdász

Ajánlom még olvasásra ezeket!