Kiscsoportos helyzet a gyermekvédelmi szakellátásban, a nevelőszülő tágas nappalijában, a családjukból átmeneti időre kiemelt gyermekek körében, nem tanítási rend szerinti, hanem művészeti jellegű foglalkozáson. Egy majdnem válogatatlan gyermekcsoport, ami főként a gondozási helyük földrajzi közelsége alapján összeverbuvált, mivel így nagyobb logisztikai bravúrok (és gépkocsi igénylés) nélkül terelhetők össze, nagyon nagy életkori (7-14 év) és elég jelentős értelmi különbségeket mutató iskolásokból (1-7 osztály).

Ha az eddigi tagmondatok valaki számára nem jelezték volna a helyzet extrém bonyolultságát legalább pedagógiai szempontból, a szervezők és lebonyolítók mindenképpen észlelték ezt, és bőven ott volt a zabszem. Mi itt eléggé tudjuk, hogy Murhpy sosem jókor, viszont folyamatosan tevékeny, és az ördög nem alszik (ettől viszont már biztosan könyékig csipás lehet a nyavalyás, V. Fable után szabadon).

A gyerekek korábbról ismerték egymást (azért van abban valami tagadhatatlanul nagy előny, ha legalább a csípés – harapási sorrendet nem most kell kialakítani) és ismerték a velem befutó többi felnőttet, a gyermekvédelmi gyámot és a nevelőszülői tanácsadót is. 

Egy váratlanul és véletlenül célba ért pályázat jóvoltából a nevelőszülőknél elhelyezett gyermekeink, abban az egy kicsi régióban most kaphattak egy kis extrát, pár alkalom, néhány óra külön foglalkozást. Valami olyasmit, amit egy jó családban élő gyermek a legnagyobb természetességgel, akármikor igényelhet („anya mesélj még egyet”) és éppen ilyen laza természetességgel meg is kaphat. Valami olyasmit, ami az ő számára a megkívánt, tetszőleges ideig biztosítva is van („Anyu, légysziii, csak még egyet!”). Neki, az általa nyilván nem észlelt, (de ettől még egyértelműen privilegizált helyzetében) rendelkezésére állhat a családon belüli egyénre szóló megkülönböztetett figyelem („Megnéznéd most? Segítesz?”), a kiemelten csak vele foglalkozás és az egyéni bánásmód. Mindezekben ő majdnem korlátlan mennyiségben részesül („Ugye, hogy szépet rajzoltam, akkor ezt is kirakjuk a hűtőre, a fali táblácskámra, vagy ezt elküldjük a nagyinak?”), amikről a családjukból bizonytalan időre kiemelt társai legfeljebb álmodhatnak.

Miért hangsúlyozom ezt? Mert hogyha valaki, csak ritkásan fut össze az iskolás korosztállyal vagy csak a családban nevelt gyermekekkel találkozik, szerintem nem nagyon tudja elképzelni, amint az előbb még szinte áhítattal körülöttem ülő és mesét hallgató tíz gyermek (köztük két tizenhárom éves), most hirtelen azon verseng, hogy ki nyithatja ki a vadonatúj és tényleg tündöklően élénk színű gyurmák műanyag csomagolását, és ki veheti először kézbe az igazán szépséges, vadonatúj és ráadásul jó minőségű színes ceruzákat.

Amikből kivételesen mindenkinek (majdnem) elég jut, civil adományból teszem hozzá, csak azoknak a kedvéért, akik azt gondolták, hogy a papírboltban is adtak volna hasonló eszközöket, ha azt mondom, hogy talán szeptemberben, vagy ha nem, akkor esetleg majd januárban fizetni is tudna értük a pályázat. Csak ehhez a próbához élesben, valamiért nem volt kedvem.

A tematikus foglalkozás magja, az alkalomhoz kiválasztott mese meghallgatása és az azt követő irányított beszélgetés a meséről, az alkotással kombinált feldolgozást kiegészítve a felkínált művészeti módszerekkel, rajzolással, gyurmázással.

„A közös munka adta sikerélmény hihetetlen közösségformáló tényező.

Mindennél jobban segíti az elfogadást.

Az alkotás a legjobb színtér a szociális kompetenciák fejlesztésére.”[i]

Már a belépésünktől nagy és titkolatlan izgalom gomolygott körülöttünk. Pár perc alatt, míg le nem vették volna a szemüket rólunk, szinte tanórai fegyelemmel elhelyezkedtek a nagy asztal körül, alig várták, hogy kiderüljön, melyik mesével kezdődik a „mesedélután”.

Őszinte gyermeki érdeklődésük, egymást is rendre, és csendre intő fegyelmezettségük szinte megható volt.

„A mese „működésének” vannak általános emberi és személyes összetevői. A mese a felnőttek műfaja volt évezredeken keresztül, ezért nem szívesen választom külön a gyerekekre és a felnőttekre gyakorolt hatásait. Az ember azért szeret mesét hallgatni, mert – mára bizonyított tény – mindannyian genetikailag kódolt történetéhséggel születünk, agyunk a történetek értésére, a történetekből való tanulásra van programozva. A mesék azonban nemcsak az értelmünkre hatnak, hanem beindítják a képzeletet, a fantáziát, és belső képeket hívnak életre. Pszichológiai hatásuk pedig egyenesen lenyűgöző: feszültséget és szorongást oldanak, megnyugtatnak, bizakodóvá tesznek, sőt módosult tudatállapotot idéznek elő. Mindehhez jön még a személyes sík: azokhoz a mesékhez vonzódunk leginkább, amelyekhez valamilyen formában közünk van, akár tudatos, akár tudattalan szinten.”[ii]

Nem tudom, hogy eljutottam-e már a mesélésben a második mondatig, amikor beindult az időközben valahogy észrevétlen mellém furakodott, telepedett fiúcska.

A kilenc éves, törékeny Ficánka, belekotyogós kíváncsisága és egy - két percenként elhangzó, félhangos beszúrásai az első tíz kérdéséig talán még kedvesnek és viccesnek is tűntek. Később viszont hamar egyértelművé vált, hogy bárki, bárhogy nézzen vagy szóljon is rá, ő egyszerűen képtelen leállni. Garantáltan beleszól újra, ismét egy számára érdekesnek és mindenképpen megfogalmazandónak tartott részletet talál, amit, történjen bármi, ő bizony kiemel, mert a fontosnak érzett kérdését egyetlen percig sem tudja magában tartani.

Ezzel folyamatos, csak rá irányuló figyelmet követel, ami viszont több szempontból is szétzilálja a foglalkozást. Hiszen az ő aktuális, századik kérdése, nyilván századjára is kizökkentette a mesélőt és a mese hallgatóságát egyaránt, elterelve mindenkit egy egészen más gondolati irányba. Ahonnan minduntalan visszatalálni, mindenkinek energia és időigényes, fárasztó és az idő előre haladásával egyre inkább frusztráló lett. Egyértelmű volt, hogy a többi gyermek igénye csorbul, élménye feltöredezik.

A gyerekek egyre nehezebben találtak vissza a fősodorba, hangosodott az elégedetlenkedő mormogás. A közbeszólások pedig természetesen megzavarták a maradék beleélést, a kellő elmélyedést is, ezzel a szándékolt feszültségcsökkentés, stressz kezelés, mint vágyott cél (itt) az egyre közeledés helyett, mindinkább távolabbra került.

Alig hiszem, hogy jobb lenne pár mondatonként, csak úgy akárhol megtörve hallgatni egy mesét, mint mondjuk direkt a mondatok közepén, három percenként benyomott rövid reklámmal nézni egy filmet – ez így egyszerűen élvezhetetlen.

Mit lehet tenni, ha nem akarom a másságtól és a családból való kiemeltségtől már így is több körben sérült gyermeket a viselkedése miatt ebből a „szabad” foglalkozásból is kirekeszteni?

Eddig összesen egy, talán működőképes megoldást tudtam kiötleni. Egyetlen olyan változata formálódott meg lelki szemeim előtt a helyzetnek, amikor nem zavaró, hogy ő állandóan és szünet nélkül beszélni akar: hogyha ő a mesélő.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i]L. Ritók Nóra: Művészeti nevelés és hátrányos helyzet - Érted haragszom; http://www.tani-tani.info/081_ritok

[ii] Részlet Kiss Orsi Boldizsár Ildikóval készített interjújából - http://konyves.blog.hu/2016/02/29/boldizsar_ildiko_az_ember_genetikailag_kodolt_tortenetehseggel_szuletik