2018. már 30.

Ha már Húsvét, akkor nyúl és egyéb állatságok

írta: Éva28
Ha már Húsvét, akkor nyúl és egyéb állatságok

rabbit-3259861_1280.jpg

Talán jobb lett volna ez a cím: családom és egyéb állatfajták… De nem szeretnék plagizálni! Viszont Durell-ről lesz még szó.

Húsvét kapcsán szerettem volna valami ide illő témáról írni. Az ünnep vallási és hagyományos hátteréről sok helyen olvashattok, mint ahogy a tavaszi újjászületésről, a természet megújulásáról, mint kapcsolódó témákról is. Ez az idei tavaszunk valahogy mintha nehezen akarna kibontakozni, jól megvárakoztat minket, tetejében itt van ez a választás is, ami még a csapból is ömlik, úgyhogy mindenképp valami pozitív és vidám poszton törtem a fejem.

Aztán jött az ötlet, a sugallat: a NYÚL!

Én hiszek a nyúlban! A nyúl igenis, mágikus állat!

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a néhány héttel ezelőtti saját élményem (három tanúm van rá!). Mentünk a nagykovácsi erdőben és szóba került, hogy milyen állatokkal szoktunk találkozni, mennyire gyakran adatik meg az élmény. Zoli barátunk mondta, érdekes, nyulat még soha nem látott erre, pedig már itt laknak pár éve ők is és elég gyakran kirándulnak. Erre mi történt? 10 perc sem telt el, és átfutott előttünk egy akkora nyúl, amekkorát még nem láttunk. Egy óriásnyúl! Szerintem direkt a legnagyobbat küldték az égiek, hogy nehogy elbambuljunk, biztosan vegyük észre. Ez nem lehetett véletlen!!

rabbit-1882699_1280.jpg

A nyúl persze a Húsvét kapcsán jutott eszembe. Meg a bárány. Keresgéltem az eredetről, miért ezek az állatok szimbolizálják tavaszi ünnepünket és ezt találtam róluk. Mint oly sok más jelkép, hiedelem, szokás, ez is pogány és keresztény eredetű, valójában egészen pontosan nem lehet tudni, csak erre utalnak a nyomok, meglévő emlékek.

Aztán valahogy lecövekeltem ennél az ’állat’ témánál. A múltkor is, ahogy a kötődésekről írtam, szóba jöttek az állatok. Hogy milyen sokat jelenthetnek az életünkben. Nem csak emberekhez tudunk szorosan kötődni, hanem állatokhoz is. Persze, hisz egymásra vagyunk utalva ősidők óta. Részben táplálkozási szempontból, de a lelki, spirituális kötődés is hamar kialakult, amikor az első állatokat háziasították őseink, illetve ahogy keresték a válaszokat a nehezen megválaszolható kérdésekre.

A minap egy vezetői klubban vendégként egy lovas coach mesélt az élményeiről, illetve arról, neki magának milyen sokat jelentenek ezek az állatok, mennyi élményt, felismerést és önismeretet köszönhet nekik. Engem egészen elvarázsolnak a lovasok, sajnálom, hogy ez kimaradt az életemből. Ugyan mindkét nagyapámnak volt lova, de ők ezeket az állatokat még igavonásra, szállításra, sőt, közlekedésre használták. Nincs tudomásom róla, hogy megülték volna. Csak az egyik nagypapára emlékszem, a másik korán meghalt, de ő rendszerint úgy látogatott meg minket Mádon a ’felvégen’ (mivel ő az ’alvégen’ lakott), hogy befogta a lovat a kocsiba, felült a bakra, és irány a gyerekek, unokák portája, irány a szőlő (mert mindezek karnyújtásnyira voltak egymástól). Aztán dolga végeztével vagy nálunk, vagy a nagynénémnél megebédelt, ivott egy pohár borocskát, visszaült a szekérre és hazatért.

horse-3114412_1280.jpg

Gyerekkoromban mindig volt disznó, baromfi, macska nem csak nálunk, de ott vidéken, ahol én nőttem fel, minden portán. Úgy emlékszem, nem volt annyi kutya, mint most. A macskára nagy szükség volt, mert azoknak komoly funkciójuk volt a ház körül: ahol sok állat volt, kert, takarmány, ott  előfordult a patkány, egér. Ezt megelőzendő, haszonállatként kezelték a macskákat is. Nem üldögéltek a fotelben, nem kényeztették őket. Legfeljebb mi, gyerekek játszottunk velük. Persze nem voltak beoltva sem… Amennyire emlékszem, nem sok helyen volt kutya a rokonságban. Ahol volt, ott megkötötték, ne menjen a kertbe, ne bántsa a baromfit.

chicken-88507_1280.jpg

Időnként a tyúkok mellett kacsáink is voltak. Nem minden évben, mert az nagyon munkás dolog volt, azokat egész nap etetni kellett, amíg kicsik voltak. Egyik évben, amikor még a dédnagyinál laktunk, és éppen voltak kacsák, az egyik kacsa sánta volt. Fogalmam sincs miért, de az a kacsa volt apukám kedvence. Amikor meghallotta a kacsa a motor hangját a kapu felől, kajla lábain futott elé és nagy örömmel fogadta a hazatérő gazdáját, széttárt szárnyakkal futott befele a motort követve (lehet, hogy nem is aput, hanem a motort kedvelte?...). Apu többször is mondogatta, azt a kacsát megtartjuk, az az övé. De a nagyi nem volt ilyen szentimentális lélek, egyszer úgy döntött, épp nincs jobb ötlete, ludas kása lesz az ebéd (kacsából). Apu megjött, és észlelte, hogy nem várta a barátja. Bejött a házba és meglátta a menüt. Persze nem evett aznap az ebédből...és napokig morgott.

Voltak nyulaink is. Anyukám nem vágta le se a tyúkot, se semmilyen egyéb állatot. A piszkos munka a nagyié, vagy apukámé volt. Aztán sokáig nem 'nyulaztunk'. Később, amikor már apu nyugdíjas lett, megint lettek nyulai. De valahogy megváltozott a hozzáállása az állatokhoz. Mivel többet volt otthon, személyesebb lett velük a viszonya. Elkezdett hozzájuk kötődni. Lett egy új kutya is, erdélyi kopó kinézetű, de valójában keverék. Apu mindenkinek, a nyulaknak is ember neveket adott. A kutya Boldizsár lett, a nyulak közül arra emlékszem, hogy volt köztük egy vörös, akit Kabosnak nevezett el (idősebbek biztos emlékeznek rá, akinek ez a név köszönhető: a szintén vörös Kabos László, komikus színész). Mint tudjuk, a nyúl nagyon szapora állat. Mind többen és többen lettek. Egyre többen kaptak a kisnyulakból, de egy idő után nem volt fogadókészség a szaporulatra, apu pedig rájött, ő már nem is szereti a nyulat... Nem volt képes többé levágni őket. És ezt mi sem bántuk. Aztán mind elajándékozta őket, nem bírta a terhét, felelősségét ennek a nyúl-dolognak.

Boldizsár kutya igazi családtag volt nálunk. Egyébként ő hallgatott az Arafat névre is. Ennek az volt az oka, hogy nyáron, amikor a bejárati ajtó napközben nyitva volt és csak egy fehér függöny volt rajra, Boldizsár mindig felemelte a fejével a függönyt és úgy nézett befelé, mi a helyzet odabenn. És akkor kicsit tényleg hasonlított a palesztin vezetőre… Bejönni nem volt szabad neki. Nálunk a kutyák mindig kinn laktak. De Boldizsár nagyon félt a vihartól. Nagyon! Még a meteorológiának sem volt róla fogalma, hogy jön a vihar, mi már tudtuk. Onnan, hogy olyankor Boldizsár berontott a házba, ha zárva volt az ajtó, addig kaparta, míg ki nem nyílt és akkor apu szobájának leghátsó sarkába bezúgott, ott összegömbölyödött olyan kicsire, mint egy játékkutya és a súlyát megtöbbszörözte, leragasztotta magát a padlóra. Képtelenség volt olyankor kitenni. Eleinte próbálkoztunk vele, de aztán rájöttünk, nem érdemes. Már benn volt jóideje, amikor meghallottuk az első távoli dörgéseket. Azóta már láttam több ilyen kutyát, amelyik retteg a vihartól, sőt, barátaink óriás snaucere így pusztult el. Őt is be kellett engedni a vihar elől, de egyszer nem ébredtek fel éjjel a dörgésre, reggelre pedig ott találták a küszöbön a kutyát holtan.

Amikor mi kiköltöztünk a férjemmel Nagykovácsiba, hamar eldöntöttük, nekünk kell kutya. Gyerek még nem volt, gondoltuk, legalább gyakoroljuk a nevelést… Természetesen erdélyi kopó mellett döntöttünk. Általában vittük magunkkal Mádra is és a két ’rokon’ kutya pont úgy voltak egymással, mint mondjuk a ritkán találkozó, de egymás társaságát nagyon értékelő unokatesók. Ráadásul nagyon hasonlítottak egymásra. Vicces volt! Samu kutya is igazi családtag lett, nagy barátunk, barátaink barátja, aztán amikor jöttek az igazi gyerekek, azoknak is amolyan pesztonka, nagybácsi, haver. Nagyon büszkén tudott ülni a babakocsi mellett, amikor kinn aludt a teraszon a kisgyerek. Olyan öntudatos képet vágott hozzá, érezte a feladat súlyát és jelzett minden gyanús mozgást, ébredést.

img_20180330_164257.jpg

Szép kort megélt Samu (a fenti képen őt látjátok), a végére megvakult, de még akkor is megőrült a tüzeléses időszakokban. Volt olyan, hogy kiszökött, már két napja nem találtuk, aztán hívott egy ismerős, hogy látta a főút mellett Nagykovácsi irányába botorkálni, nyugodjunk meg, hazafelé tart. Amikor meghalt, forró, száraz ősz volt. Hazajött a férjem a munkából és könnyeit nyelve ásott a kert végében a kőkemény földben egy gödröt. Belecsavartuk egy lepedőbe a kutyát és elindultunk vele a gödör irányába… És akkor megszólalt a gyászinduló. Nem viccelek! Megtorpantunk. Azt hittük, megőrültünk. De aztán leesett a tantusz, hogy október 6-a van és a Templom téren most van a megemlékezés az aradiak tiszteletére, azt halljuk. Úgy temettük el Samut, hogy egyszerre zokogtunk és nevettünk, mert ilyen temetés nem sok kutyának adatik meg. De ő megérdemelte! Igazi egyéniség, igaz barát volt!

Mi az a típus vagyunk, aki azt vallja: lehet kutya nélkül élni, de minek?!

Most is van kutyánk. Egy alpesi tacskókopó, aki Wifi névre hallgat. Amikor családtag lett, a wifi még nagy szó volt, nálunk ő volt az első ilyen a háznál. Valahogy passzol hozzá, mert ő – ahogy egyszer találóan megjegyezte valaki - egy igazi Free Wifi! Szeret kicsit körülnézni a környéken, van néhány család az utcában, ahová bejáratos, olyan ő, mint egy unatkozó, kicsit kotnyeles idős ember, aki szeret kinn bóklászni az utcán és szóba elegyedni az arra járókkal (szerencsére olyan helyen lakunk, ahol ez nem gond). Kivéve, ha az macska, vagy nála nagyobb kutya. Azokkal bizalmatlan, sőt, a macskákat elüldözi (remélem, mindig gyorsabbak!). Ez nagy szomorúság nekem, mert nagyon macska-hiányom van, régen voltak cicáink is, de érzem, ennek most nem lenne jó vége. Nem kísértem a sorsot… Pedig ilyen ártatlanul tud nézni:

dsc_0327.JPG

Szóval, én nagyon állatpárti vagyok. Nem hiába voltak gyerek- és ifjúkorom kedvencei Gerald Durell könyvei (néha még ma is kézbe veszem őket). Igaz, én azért nem minden állattal voltam és vagyok baráti viszonyban, de például mióta a kisebbik gyerekem kifejezetten szereti a hüllőket, azóta már velük is változott a viszonyom. Nem kapok infarktust egy sikló láttán, sőt, a teknősöket én is kifejezetten csípem. Ugyanakkor tudom, hogy az állat nagy felelősség is. Utálom, amikor elutazunk és szomorúan nézi a kutya, hogy pakolunk be a kocsiba. Ő már pontosan tudja, pláne a csomagok mennyiségéből, hogy nagyjából mi vár rá. Még jó, hogy a szomszédság ilyenkor helytáll, lehet rájuk számítani.

Senkit nem beszélek rá az állattartásra. De ha nagyon vágytok rá, vagy a gyerek nagyon szeretné, hogy legyen állata, azért érdemes megélni ezt a dolgot. Csak jól át kell gondolni, elő kell készíteni. Ha nem vagyunk biztosak benne, meg lehet próbálkozni esetleg olyan formában, hogy ha egy ismerős elutazik, bevállaljuk az ő állatát, így kipróbálhatjuk, milyen az napi szinten, egy fedél alatt.

Persze sok olyan történetet hallunk, amikor a szülő beadja a derekát, rendben, jöjjön az a kutya, aztán magának csinál plusz programot, mert kiderül, a gyereknek nincs rá ideje, kedve, energiája. Aztán sokszor rájön a szülő, milyen jó is, hogy a kutya miatt rákényszerült a rendszeres mozgásra, levegőzésre. A magam részéről lakásban nem tudnék kutyát, macskát tartani, de én máshogy szocializálódtam, az én ’falusi’ lelkületembe nem fér bele a közös fotel, pláne nem a közös ágy. De télen, amikor nagyon hideg van, mi is beengedjük éjszakára a Wifit.

Most benézett az ablakon. Szerintem pontosan érzi, hogy róla írok. Azt látom a szemében, hogy kicsit ugyan meghatódott ettől, de inkább vágyik a társaságomra, mint arra, hogy róla meséljek másoknak. Igaza van. Megyek is…

Szép Húsvétot! Ünnepeljetek úgy, ahogy szeretnétek! És azokkal, akiket szerettek! 

 

Koskovics Éva

Szólj hozzá

boldogság coaching coach co állatok és coaching