Elgondolkodtunk már azon, hogy mennyivel másabb lenne az életünk, ha a bennünket ért sérelmeket, fájdalmakat, igazságtalanságokat felhasználnánk önmagunk fejlesztésére, építésére?  Ha vennénk egy nagy levegőt, és elgondolkodnánk, hogy a velünk történtek hogyan válhatnak a javunkra?

Megfigyelvén a sikeres, szakmájukban kimagasló eredményt elért embereket, akkor szakterülettől függetlenül egy dolog biztos, hogy közös bennük: mindannyian azzal foglalkoznak, amelyben örömüket lelik, meg tudják valósítani önmagukat, legyen szó akár egy fodrászról, biológusról, jogászról vagy cukrászról. Az általuk választott területre élethivatásként tekintenek, szívesen képzik, fejlesztik magukat, az átvirrasztott éjszakákra és más dolgokról való lemondásokra sem feltétlenül teherként tekintenek, örömet okoz nekik, ha új ismeretet sajátíthatnak el, újabb felfedezésekre tehetnek szert, vagy éppen segíthettek valakinek, és ez még jobban inspirálja őket, és a nehézségek, bukásaik ellenére sosem adják fel. A sikerhez egyenes út vezetett? Egyáltalán nem! Vajon az átlagember belegondolt már abba, hogy számos kimagasló eredmény mögött valójában pont egy korábbi negatív élmény, egy trauma is lehet a hajtóerő? Mi lehet az oka annak, hogy míg egyes emberek összeroppannak, valaki más egy ahhoz hasonló, őt ért negatív dologból merít erőt, és éppen ezáltal lesz sikeres az élet bármely területén? Gondoljunk arra, hogy valaki évekig nem tudja feldolgozni egy közeli hozzátartozója elvesztését, depresszióssá válik, míg egy másik személy azzal próbálja meg feldolgozni, hogy fiatal korától kezdve jelentős mennyiségű szakirodalmat olvas az adott betegségről, próbálja megismerni a szervezet működését, a betegség által előidézett változásokat, szeretne rá gyógymódokat találni, így alaposan megtanulja a biológiát, felvételt nyer az orvosi egyetemre, majd nemzetközi szinten elismert orvos lesz belőle. Egyesek hatalmas hátrányként élik, ha mélyszegénységbe születtek, míg lehet, hogy egy hátrányos helyzetű közegbe született szociológus hallgatóból éppen ennek köszönhetően válik sikeres kutató, hogy a munkássága során felhasználja a korábbi tapasztalatait, hiszen ő sokkal jobban ismeri a perifériás területeken élő embereknek az életvitelét, gondolkodásmódját, mint az a társa, aki húsz évesen, az egyetemi terepgyakorlat során lát először nyomortelepet. Ezáltal ő könnyebben szót tud érteni az emberekkel, akik jobban megnyílnak neki egy-egy mélyinterjú készítése során. Mindezek apróságnak tűnnek, ám valaki számára valóban az őt ért megpróbáltatások jelentik a szakmájuk csúcsához vezető utat. Az életünket nagymértékben meghatározza a szemléletmódunk, az elhatározás, az akarat, azonban ez nem megy egyik napról a másikra, hiszen a kitartó munka mellett jelentős önismeretre van szükség, amely hozzásegít bennünket ahhoz, feldolgozzuk magunkban a bennünket ért fájdalmakat, előnyt kovácsoljunk az embert próbáló csatáinkból, és pozitívan hozzáállni a velünk történt dolgokhoz. Elgondolkodtatóak Payot szavai, melyet Az akarat nevelése című művében írt le: [1],,Magunkba kell  szállnunk,   időt   kell   adni   a munkakedvnek,     hogy     lendületre     kapjon, a   tétlen   élet   iránt   való   ellenszenvnek, hogy   elérje   célját,   azaz,   hogy   erős   elhatározást     hozzon     létre.     A határozottan, tisztán kifejezett elhatározásra a magunk újjáalakításának munkájában abszolút szükség van.”

Nagy Judit

Egyetemi hallgató

[1] Payot: Az akarat nevelése. Fordította: Weszely Ödön, 3. kiadás, I. Kötet. Franklin Társulat, Budapest, 1921.