Mit tennél, ha a te gyereked lenne?
Ha járkálok a városban, Budapesten, figyelem az embereket. Velük dolgozom, érdekelnek.
Nem járok napi szinten tömegközlekedéssel, ezért azt hiszem, jobban tudom követni a változásokat, mint azok, akiknél ez napi rutin. Gyűjtöm az 'élményeket', tapasztalatokat, benyomásokat. Persze, ahogy én változom, úgy változnak a megfigyelés tárgyai is. Fiatal koromban inkább a korosztályomra voltam kíváncsi, aztán mikor mire, manapság a saját korosztályomat látni nem túl nagy boldogság, de a fiatalok most is nagyon érdekelnek.
Saját élmény
Felszállok a villamosra. Péntek délután van, még nem zsúfolt, de ahhoz közeli állapot. Azért van még egy-két üres hely. Mivel hosszú volt a délután, elfáradtam, és hosszú lesz az utam is, lehuppanok az egyikre. A szemközti ülésen egy fiatal, 14-15 körüli srác ül. Valahogy első látásra feltűnik, hogy a fiú – kis termete ellenére is – elég sok helyet foglal, ezért ösztönösen úgy ülök le, hogy ne szemben legyek vele, hanem háttal ülök a villamos ablakának. Azért is, mert annyira elterpeszkedik, hogy nehéz lenne kényelmesen ülni vele szemben. Ahogy leteszem a fenekemet, első gondolatom, miért is ide ültem, miért nem a másik, nem messze lévő üres székre. Most már mindegy.
Aztán ahogy ülök, észlelem, hogy sokat mozog: kicsit időnként mintha rángatózna, aztán összegörnyed, egészen ráborul a saját térdére, még jó, hogy az ölében van a hátizsákja. Egyszer-kétszer lecsukódik a szeme, de aztán a villamos mozgására meg-megbillen az egész teste és olyankor kinéz, felocsúdik. Befordul, aztán kifordul, ahogyan én is elhelyezkedtem. Aztán vissza. Néha elkezd mosolyogni, játszik egy olyat, hogy a mutatóujjával megérinti az orrát. Ezt többször egymás után. Aztán ezen mosolyog. Aztán egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve kibontja a hátizsákját és könyékig beletúr, vadul keres valamit. Látom a szemem sarkából, hogy tele van a zsák iskolai cuccokkal, amelyek a nagy mozgástól elkezdenek csúszkálni, megindulnak a gravitációnak és a súrlódás hatásának engedve, de a srác időben kapcsol és elkapja a könyveket, mielőtt széthullanának a villamosban. De közben egy mobiltelefon mégis kirepül, valahol a villamos közepén áll meg. Először azt hiszem, nem veszi észre, már megindulok felé én, hogy felveszem és odaadom, de aztán ő megelőz, gyorsan felveszi, és közben rám mosolyog. Kifejezetten helyes, szép, kedves arca van. Folytatódik a fura félálom-mosolygás-összegörnyedés, néha nagy, koordinálatlan mozdulatok, szétcsúszó lábak - sorozat.
Mit látok?
Azon jár az agyam, mi is lehet most, mit látok: netán egy enyhén fogyatékos srác ül mellettem? Vagy látott egy jó Zimbardo-ék féle Hősök tere kísérletet és azt teszteli a villamoson, milyen hatást kelt vele? Vagy valami hasonló, rejtett kamerás kísérletnek vagyok szemtanúja, alanya? (Megjegyzem, elég sokan utaztunk a villamoson, de látványosan nem vette senki észre ezeket a fura dolgokat, mindenki belemerült a telefonjába, az ablakon túli látványba, vagy maga is fáradt volt és lehunyta a szemét, illetve volt, aki arrébb keresett egy ülőhelyet magának.)
Jár az agyam, mit kellene tennem. Mi van, ha valamilyen szer hatása alatt van és netán rosszul lesz itt nekem, mi van, ha nem tud majd leszállni a villamosról, vagy ha egyszer csak beleköt valakibe, előkap egy bicskát, valami veszélyes dolgot (ezt most eltúloztam, mert abban teljesen biztos voltam, hogy nem agresszív, valahogy nagyon gyermeki, kedves tekintete, arca volt, egyáltalán nem keltett bennem félelmet, inkább aggódásnak mondanám azt, amit éreztem).
Felrémlenek bennem azok az élmények is, amikor idős emberek hangos szóval kritizálják a buszon a fiatalokat, megjegyzéseket tesznek rájuk, bezzeg a mi időnkben... kezdődő mondatokkal próbálják tudtukra adni, mennyire nem helyeslik viselkedésüket, ami általában olaj a tűzre. Ugye, én most nem tartok itt, nem akarok ilyesmit előadni? - faggatom magam, próbálok önvizsgálatot gyakorolni (épp egy tréningről jövök, amit a tehetséges fiatalokkal dolgozó szakembereknek tartottam, tehát még erősen hatás alatt vagyok...).
Gondolkodom, mi lenne, ha az én gyerekem kerülne ilyen (valójában nem tudom milyen) állapotba és senki nem venne róla tudomást, aztán beesne a villamos alá, vagy egy beteg, aberrált ember az útjába kerülne és kihasználná, kárt tenne benne és aztán kiderülne, hogy sokan észleltek valami furcsaságot, hogy valami gáz van, de mind elmentek mellette, fel sem merült bennük, hogy talán tenni kellene valamit.
Kontaktus
Aztán egyszer csak kicsit erősebben fékezett a villamos és a srác elvesztette az egyensúlyát, bezuttyant a két szék közé, kvázi félig rám esett, de utolsó pillanatban megkapaszkodott, tehát nem terült el a földön. Rám nézett, zavartan, de nem is, inkább vidáman-fáradtan rám mosolygott és azt mondta: elnézést! Mondtam, semmi baj. De aztán, ahogy így kialakult valamiféle kontaktus, vettem a bátorságot és megkérdeztem tőle: Jól vagy? Igen, persze, mondta, csak nagyon fáradt vagyok. Nehéz hetem volt és a mai edzésen az edző kihajtotta a lelket belőlünk. Milyen edzésre jársz, kérdeztem. Vívásra. Az klassz! – konstatáltam. És hova jársz suliba? - folytattam az érdeklődést. Erre is válaszolt, de ezt már megtartom magamnak. Maradjunk abban, a főváros egyik legerősebb egyházi gimnáziumának nevét mondta. Ettől megdőlt a fogyatékossági elméletem… Ezután már csak annyit tettem hozzá, hogy akkor most jó, hogy jön a hétvége, pihenje ki magát. Ebben maradtunk.
Jött a végállomás és villámgyorsan leugrott, felszívódott. Pedig még meg akartam nézni, felszáll-e valamelyik buszra, netán várja valaki, vagy gyalog merre megy tovább, de elvesztettem a szemem elől.
De azóta sem hagy nyugodni a dolog. Mi van, ha igaz volt, amit mondott. Ha egy ilyen fiatalt tényleg ilyen szintre hajtanak szét az iskolában, az edzésen, az normális? Még szeptember vége sincs! Még tartania kellene a nyári erőnek, lendületnek!
De mi van, ha tényleg kapott valami cuccot közben, amitől ilyen fura állapotba került?
Vajon amikor hazaért, volt otthon valaki, akinek elmondhatta milyen fáradt? Kapott meleg vacsorát, vagy rendelt magának egy pizzát, volt ereje kinyitni a hűtőt és talált abban valamit? Vagy még azt sem, lefeküdt úgy fáradtan és másnap délig aludt? Lehet, hogy a szülei (vagy az az egy, akivel él) is hasonló állapotban értek este haza a munkából, ami nagyon hajtós és stresszes és már csak azt érzékelték megnyugodva, hogy a fiúk már az igazak álmát alussza?
És még sok forgatókönyv lehetséges. Sok kérdést lehetne még feltenni. Soha nem fogom megtudni, valójában mi történt és mi a folytatása a srác történetének, életének.
Csak az a helyzet, hogy nekem is van két fiam. Dolgozom is ezzel a korosztállyal, foglalkoztat az életük, a jövőjük. Villamosok és buszok jönnek-mennek. Rengetegen keresztezzük egymás útját. Sokszor segíthetnénk, sokszor észrevehetnénk, hogy egy apró figyelmesség milyen fontos lehetne valakinek.
Azt hiszem, most csak annyival fejezem ezt be, hogy ennyit kérnék tőletek:
VIGYÁZZUNK RÁJUK!
Koskovics Éva
coach
A kamaszokról utoljára ezt írtam:
