Azt gondoltam, a kamaszkorról, annak nyűgeiről, tanulságairól írok. De aztán eszembe jutott az a mondata egy izgalmas könyvnek (később lesz róla szó), hogy a nőknél a változó kor kezdete milyen sok hasonlóságot mutat a kamasz- és pubertáskorral,

sőt, még elevenen dolgozik bennem egy színdarab, amit a héten láttam (a Szkénében Háy János: A lány, aki hozott lélekből dolgozott) és akkor (megint) rájöttem a nagy ’igazságra’, miszerint minden mindennel összefügg! Ez így persze túl általános, én a személyiségfejlődésre, a személyiségünk kialakulására, az életünk alakulására, megélésére, minőségére gondolok. Arra, amit örökségül kaptunk és amit továbbadunk.

Ebben az a legfélelmetesebb, hogy mi magunk sokszor a legnyilvánvalóbb összefüggéseket sem értjük meg, holott az okok, a problémák eredői a legtöbb esetben valóban ’hozott’-ak.

Érdekes módon az elmúlt években úgy alakult, főleg kamaszokkal és középkorú nőkkel dolgoztam együtt. Magam is az utóbbi csoporthoz tartozom, de tényleg valahol nagyon mélyen érzem azt a közelséget, empátiát a kamaszok felé, ami segít benne, hogy megértsem őket, hogy sokszor szavak nélkül is értsem őket.

Saját kamaszkorunk

Ma a kamaszkor hosszú évekkel kitolódott, így nyugodtan mondhatom, két kamasszal élek (még várhatóan jó ideig) együtt, ezért különösképpen érint a téma. Nap mint nap megélem, hogy a saját kamaszkorunk hol láthatóan, hol csak utólag tetten érhetően felfedezhető abban is, ahogyan mi magunk a gyerekeinkhez viszonyulunk ebben az időszakban (is).

Én ezeket az éveket kollégiumban töltöttem az iskolai szünetek kivételével (14 éves koromtól az egyetem végéig) és így utólag azt gondolom, jól jártam ezzel. Gyakorlatilag megúsztam a nagy csatákat, vagy legalábbis leszűkültek arra a néhány nyári hétre, amíg otthon voltam tartósabban. A férjem a középiskola idejében otthon lakott, voltak is csatái bőven, elsősorban édesapjával. Én a szabadságot éltem meg, ő a korlátozást. Nem ecsetelem, mennyire jön ez vissza a saját nevelési stílusunkban, annak ellenére, hogy igyekszünk tudatosan, következetesen és összehangoltan szülőként működni. De elárulom, néha rohadt nehéz!

Persze akkor, kamaszként is nehéz volt, még a szerencsés körülmények mellett is. Még él bennem az az élmény is. A kortársakkal, osztálytársakkal és kollégiumi lakótársakkal jó volt együtt lenni, szerencsére sok barátom volt, sportoltam, mindkét közeg sokat segített. Az is nagy szerencse volt, hogy akkor még nem leselkedett ránk annyi veszély, mint manapság. Bár, azért Miskolcon, középiskolás lányként így is volt egy-két rossz élményem, de szerencsére jól végződtek.

Családon belüli erőszak

A másik információs forrás, ami mostanában bőven ’csörgedezik’ a környezetemben, azoké a pszichológus kollégáké, akik fiatalokkal, családokkal, iskolákban dolgoznak. Elképesztő történetekről számolnak be. Biztos vannak, akik úgy gondolják, eltúlzott a családon belüli erőszak mint téma, vagy a ME TOO kampány. Viszont amikor hallom, milyen gyakori ez, azt gondolom, még többet kellene róla beszélni és megértetni, miért olyan káros ez a dolog.

Amikor hallom, hogy „nekem sem ártott meg az a pár pofon, ember lett belőlem”, akkor sokszor inkább önigazolást érzek benne, mint meggyőződést. Mit igazol? Aki mondja, számára azt, hogy ez egy bevált eszköz, amit sokan alkalmaznak, és általában mindenki túléli, számomra viszont inkább az érzelmi intelligencia hiányát, a gyengeséget, a tehetetlenséget, a jó minta ismeretének hiányát.

Az erőszak szavakból is megnyilvánulhat, ugyanúgy tud fájni, sőt! Kinek ne lenne az emlékeiben egy-két olyan beszólás, amit egy szülő, rokon, szomszéd, tanár, más felnőtt csak úgy mellékesen elejtett egyszer, nem is gondolva, milyen mélyen megbántott vele, mennyire beletiport a lelkünkbe! Hát még, ha ez ismétlődött, rendszeres volt és kifejezetten rosszindulatú!

De miből tanulhatunk?

Ha leírok egy pár szabályt, törvényszerűséget, nem biztos, hogy beépül, hogy elgondolkodsz rajta. Vagy bólintasz és mész tovább. De ha részese leszel egy történetnek, ha bevonódsz, ha a szívedig, a zsigereidig hatol, akkor biztos, hogy magaddal viszed, benned él tovább. Ezért különösen fontos lenne, hogy sok ilyen filmet, irodalmi példát, történetet ismerjünk meg, ismertessünk meg a szülőkkel, a gyerekekkel, a pedagógusokkal. Ezekből talán könnyebb megérteni dolgokat és jobb, ha nem olyan direkt, nem úgy szembesít a gyengeségünkkel, mint mondjuk egy pszichológus, aki behívja a nevelési tanácsadóba a szülőt és elbeszélget vele.

Tavaly fedeztem fel Kun Árpádot, Boldog észak című regénye nagy élmény volt. Ebben Norvégiáról, az ottani életről, egy idősotthon működéséről, egy ott dolgozó afrikai srác személyén keresztül mesélt. A történet önmagában is élvezetes volt, de tudni lehetett, hogy ő, az író ott dolgozik, az otthonban, és az afrikai főhőst egy kollégájáról mintázta. Zseniális volt a stílusa, igazán jól szórakoztam, miközben néha azt sem tudtam, nevessek, vagy sírjak.

Aztán most végre sort kerítettem másik könyvére, melynek címe: Megint hazavárunk. Ez talán mégjobban tetszik (vagy frissebb az élmény...). Itt azt a történetet meséli el, ahogyan kitelepült családjával (két pici gyerekkel) Norvégiába. Az utat, az azt megelőző elhatározást, a megérkezést, párhuzamosan a gyerekkori és fiatalkori visszaemlékezéseivel. Erősen önéletrajzi jellegű mű, sőt, mondhatom, kőkeményen őszinte önéletrajzi. A szexuális érés, a szüleivel való kapcsolata, a beteg testvér, mind olyan elemek, amelyektől nagyon hiteles az egész. A humora pedig fenomenális!

Szóval, most jön az irodalmi példázat, ami nem szájba rág, mégis mellbe üt:

„Utána hetekig visszajárt tagjaimba a verés. Nem az átélt fájdalom fantomja kísértett, hanem valami különös szennyérzet hulláma borított el időről időre, miközben fokozatosan lanyhult a hevessége. Hogy legvégül csak megaláztatást és undort érezzek.

Az apámmal való leszámolás semmi látványos gesztussal nem járt, tekintve, hogy korábban sem volt közöttünk szorosabb kapcsolat. Elég volt átvágnom a bennem lévő érzelmi szálakat. A nagy fordulat a fejemben és a szívemben zajlott le, míg külsőleg semmi se változott. Az a néhány ingerült szó, amellyel a gyakorlati ügyeinket néha intézni voltunk kénytelenek, megmaradt közöttünk. Csak kitettem magamban egy ember nagyságú nullát apám hűlt helyére.

Anyámat sikerült leírnom utoljára. Hozzá mintha zsigerileg kötődtem volna. Ezt a kötést elszántan, szívós kitartással tudtam csak meglazítani annyira, hogy később, már nagykamaszként, úgy vágjam el, hogy ne pusztuljak bele az anyátlanságba. Egyrészt az az ősrégi alapcsalódásom segített, hogy akkor, amikor néhány hónapra különköltöztünk apámtól és bátyámtól a kisszobába, végül mégse vált el… Másrészt elfordítottak tőle azok a kisebb-nagyobb árulásai, amelyek közül csak egyik volt a sorban, hogy kifecsegte Prépostnénak  a holdkórosságomat. Egy másik, feledhetetlen indiszkréciója néhány évre rá történt kezdődő, éjszakai magömléseim idején, amikor vagy csatakos voltam az ágyékomnál reggelente, és még az álombeli nő testének az érzékisége se illant el teljesen, vagy már sokkal korábban mentem el, és azóta kérges keményre száradt rajtam a pizsamaalsó vagy az alsónadrág. Akárhogy volt, a kérdéses ruhadarabot mindig a szennyestartó aljára suvasztottam, hogy anyámnak ne tűnjön fel. Arról, hogy mennyire feltűnt, kíméletlen bizonyítékot szereztem egyszer, amikor iskolából hazatérve már az udvarról meghallottam az anyámat, aki zengő hangon a megfickósodásomat tárgyalta ki az alsógatyámon lévő foltok kapcsán a szokásosan nálunk kávézó barátnőivel. Csapongó gondolataim közül kellett visszaszállnom. Túl későn értettem meg, hogy itt bizony az én százszor titkos ejakulációim vannak terítéken. Nem volt időm megtorpanni a nyitott ajtón kívül, bevitt a konyhába a lendület. Annyit tehettem, hogy köszönésfélét mormolva a társaságnak, amely kővé dermedt a megjelenésemtől, lángvörös arccal egyenesen befordultam a kisszobába. Amikor később, kettesben maradva, felelősségre vontam anyámat, ő visszatámadott, hogy mit csesztetem, amíg ő mossa az alsógatyáimat, igenis joga van beszélni róluk. Különben is mi szégyellnivalóm van azon, hogy már nemcsak pisilni tudok a micsodámmal?

A családtagjaimmal való leszámolás olyan felszabadítóan hatot, mintha gúzsban tartó köteleket oldoztam volna le a tagjaimról. Mintha megszabadulhattam volna a játszi véletlennek attól a nyomasztó agyrémétől, hogy két olyan embernek a szimpla összege vagyok, aki egyfelől egy zárgyári betanított munkás a rossz forgói miatt rokkantnyugdíjon, másfelől egy paraszti sorból kiemelkedett középkáder.

…

Bármennyire megtagadtam apámat, anyámat, tudtam, egyelőre rájuk szorulok, el kell fogadjam, hogy náluk eszem, iszom és lakom. Rég nem voltam az az öt-hat éves kisfiú, aki többször világgá ment, amikor nem bírta többé elviselni az otthoni ordítozást. Most nem akartam volna néhány sarokkal arrébb, a Széchenyi tér lámpás kereszteződésénél visszafordulni, ahogy akkor tettem. Örökre akartam elmenni nagyon messzire, de várnom kellett, amíg felnövök. Kitűztem a messzi célt, pedig szorongtam felnőttkori jövőmtől is. Féltem, önmagamban ugyanúgy életképtelen leszek, hiszen dörömbölni fog bennem akkor is az idegen én, amely miatt most sem merek egyedül maradni. De ez a jövő még kézzelfoghatatlan és ködös volt. Egyelőre a kamaszkoromat kellett túlélnem percről percre.”

Volt már egyszer egy hasonló irodalmi élményem, amit szintén muszáj volt megírnom. Ha még bírjátok, olvassátok el itt.

Az a könyv pedig, amire az első bekezdésben utaltam, Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő (idősödő) Istennők c. könyve, melyhez kapcsolódóan szintén írtam már korábban itt. 

Vigyázzatok a kamaszokra és vigyázzatok magatokra! Próbáljátok a kamaszokat is és saját magatokat is megérteni, ha néha nehéz is!

Koskovics Éva

coach

www.kokart.hu

www.treevision.org

(ez az új honlapunk dr. Tábor István kollégámmal, minden látogatónak, véleménynek nagyon örülünk!!)