z

Hosszú hétvégék, őszi szünet, temetők körbejárása. A legtöbb család programjai ezek körül zajlanak mostanában. Talán érdemes kihasználni ezt az időszakot arra is,

hogy kicsit felfrissítsük emlékeinket saját őseinkről, illetve ha keveset tudunk róluk, megpróbáljunk utánakérdezni, ha még van kitől. Sokszor nem is gondolnánk, mennyire fontos, hogy ismerjük a hátterünket, hogy legyen identitásunk, hogy megértsünk dolgokat, legfőképpen saját magunkról.

A Lelkizóna előző blogbejegyzése egy nagyon izgalmas témáról írt, arról, milyen meghatározóak tudnak lenni a családi történetek, mennyire átöröklődnek a korábbi generációk megélései. Szinte felfoghatatlan, sokak számára hihetetlen. Pedig ha többet megtudunk a nagyszüleinkről, azok szüleiről, garantált, hogy erős hatást gyakorol ránk, adhat egy erős tartást, vagy előfordulhat, hogy megismerve valami fontos családi történetet, sok dolog egészen más értelmet nyerhet az életünkben.

Van egy barátnőm, akinek sokáig éltek a nagyszülei, ismerhette mind a négyüket, ráadásul sokat meséltek, egyik nagypapája nagy viccmesélő, anekdotázó volt. Imádom, amikor ezeket a történeteket beleszövi a beszélgetésekbe, amikor felidézi nagyszülei emlékét, ahogy mesél róluk, idézi a nagyapjától hallott vicceket. Valahogy mindig azt érzem ezekből, hogy neki van egy óriási öröksége, egy szellemi és pszichés támasza.  Ez egy hihetetlen erős háttér, kapaszkodó! Kicsit talán hasonlítható a javakban mérhető nagy örökségekhez, családi vagyonokhoz, de azoknál sokkal-sokkal erősebb, hiszen nem vehető el, nem játszható el kártyán, nem lehet rajtuk civakodni az örökösöknek, és amíg élsz, benned élhet, veled van, te pedig továbbadhatod. Persze ha negatív, ha rossz az emlék, ha szégyenteljes a megöröklött múlt, vagy valami nagy tragédiát rejteget a család, az egészen mást eredményezhet, de ott is fontos lehet tudni róla.

Eszembe jut erről az On The Spot sorozata, amelyet diktátorok gyerekeivel forgattak. Hihetetlenül érdekes, tanulságos történetek voltak!

Becsüld magad, hogy mások is megbecsüljenek!

Számtalanszor megtapasztaltam, hogy az önismeretünket, az önbecsülésünket is erősen meghatározza a múltunk, annak ismerete, tudatosítása. Megérthetjük, mi miért történt és ki mennyiben és miért felelős. Ha megértjük a családtagjainkat, sokkal könnyebb lesz nekünk is, megérthetjük azt is, mi miért viselkedünk úgy, ahogy, miért ütközünk problémákba, miért vagyunk netán érzékenyebbek az átlagnál. Sokszor a furcsa, értehetetlen szorongások mögött is hasonló történetek lapulhatnak és biztos, hogy az értékrendszerünkre is nagyon erősen kihatnak az ősöktől megörökölt dolgok.

Az empátiánk, a másokra való ráhangolódási, kapcsolódási képességünk is erősödik, ha foglalkozunk ilyen kérdésekkel. Ezek pedig kulcsfontosságúak az életben való boldoguláshoz, az elégedett élethez.

Mert a felszín alatt mindig sokkal több lényeges részlet lapul. Semmi nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik! Tudjátok, az csak a jéghegy csúcsa... 

A saját családommal kapcsolatban két történetet osztok meg veletek. Egyik sem túl vidám, ugyanakkor tudom, minden családban vannak hasonlóak. Bátran nézzetek utána, kérdezzetek róla, talán lesz rá alkalom, hátha összefuttok egy rég nem látott rokonnal!

Eltűnt nagypapa

A férjem nagypapája gépészként vette ki részét a második világháborúból. Nagyon ügyes szakember volt, minden gépet megjavított Polgáron és környékén. A háború előtt a cséplőgépekkel volt a legtöbb feladata. Felesége otthon nevelte három pici lányukat, őt pedig időről-időre behívták szolgálatba. Soha nem lehetett tudni, mennyi idő elteltével engedik haza és mikor kell visszamennie, hová. Legalábbis ma így meséli egyetlen, még élő lánya, aki 1942-ben született. A nagyobbak 1940-ben és 1938-ban.

Aztán egyszercsak nem jött vissza a nagypapa. Várták, de nem jött. Vége lett a háborúnak, nagymama kérdezősködött, leveleket írt, nem találták a nagypapát. Sokáig reménykedtek, hátha egyszer hazajön a fogságból, hátha jön hír, később abban, hátha kiderül, hol van eltemetve. Próbálkoztak az elérhető csatornákon, de semmi. Azóta sem.

Három fiú és egy lány unokája van. Persze nehéz lenne megmondani, hogyan hat ma ez rájuk, mennyiben lennének mások, ha a nagypapa túléli a háborút, vagy ha nem, de tudnánk egészen pontosan, hogy hősi halált halt, vagy egy baleset áldozata lett, vagy élt még valameddig és a hadifogságban vesztette életét. Egyik sem igazságos, de legalább lehetne úgy gondolni, rá, hogy kb. tudhatnánk, hol van a sírja és mikor lelte halálát. Két lánya nagyon korán elment, az egyik nyolcéves ikreit hagyva itt, harmincas évei végén egy komoly vesebetegség miatt, a férjem édesanyja pedig 45 évesen halt meg rákbetegségben. A legkisebb, Kati néni, szerencsére itt van még nekünk. Neki semmi emléke nincs az édesapjáról. A lányok apa nélkül nőttek fel, a nagymama élete nem volt könnyű. A férje eltűnt, két lányát fiatalon eltemette.

Mádi dédszülők

Egy kis történelmi háttérrel fűszerezve: 1954-et írunk: a 62 éves dédanyám és a beteges, néhány évvel idősebb dédapám nevelik 14 éves, árva anyámat (édesanyja a háború vége után tbc-ben halt meg, anyukám 5 éves volt). A beszolgáltatások idejében vagyunk. Valami baja támad a malacuknak, aggódnak érte, hiszen nagy kincs a jószág. Kihívják az állatorvost, aki azt tanácsolja, vágják le, mert ki tudja, meddig bírja, viszont ha most levágják, még meg lehet enni, fel lehet dolgozni. Nagyanya bemegy a hivatalba, vágási engedélyt kérni. A főember mondja neki, ma már nem állít ki papírt, mert már késő van, de nyugodtan vágja, majd utána lepapírozzák. Így is történik. Aztán mire kész vannak a munka nagyjával, beállít a főember a pribékjeivel és közli, itt feketevágás forog fenn, ami rekvirálást és feljelentést von maga után. A rekvirálás azon nyomban megtörténik, melynek nem csak a fenti áldozat a tárgya, hanem amit találnak a kamrában és a portán. Dédnagyanyámék nagyjából tudják, mivel jár egy ilyen történet, ezért a feleség - aggódva legyengült férjéért – magára vállalja a bűnesetet. Pár nap múlva jön a verdikt: a büntetése nagyanyámnak: Recskre, a munkatáborba való bezárás néhány évre.

Elképzelem ezt a helyzetet: várják, mikor viszik el nagyanyámat. Közben a kamra üres, nagyapa gyenge, az egyszem fiúk beteg (rákos), ott a 14 éves lány, nagypapa egész nap mást sem csinál, csak imádkozik. Erről jut eszembe még egy momentum, ami anyukámban nagyon megmaradt erről a történetről: a főember, amikor nagymama próbált magyarázattal szolgálni és kérni, ne jelentsék fel, röhögve ezt tanácsolta neki: most aztán imádkozhat a Szűzanyához, kedvére. Úgyis tudjuk magáról, milyen ’szentéletű’. Tényleg nagyon vallásosak voltak mindketten.

Aztán szerencsére, valami csoda folytán (valaki közbenjárt a családért), ejtették a vádat. Tehát végül nem járta meg dédnagyanyám Recsket. A férje és a fia nem sokkal ezután, ugyanabban az évben  meghaltak, de ő szép(?), hosszú életet élt. 71 éves volt, amikor én megszülettem, és már egyetemista voltam, amikor meghalt. Szinte ő nevelt fel. Sokat volt velem, hiszen 8 éves koromig nála laktunk, a szüleim dolgoztak éjjel-nappal. Sokat kaptam tőle, mindig éreztem, hogy valami erős kapocs van köztünk, nagyon szerettem őt. Máig itt van velem. Sajnos azt már nem tudom tőle megkérdezni, milyen volt az élet ezután az eset után, milyen volt találkozni a faluban ezzel az emberrel, hogy tudott neki megbocsátani, egyáltalán, megbocsátott-e. Biztos, hiszen ő tényleg keresztény volt. Azt hiszem, az sem véletlen, hogy soha nem mesélt erről. Nemrég mesélte el az egyik nagynéném és anyukám. Szinte véletlenül jutott eszükbe a történet.

De hogy kezelték ők az indulataikat? Egy olyan településen, ahonnan ezelőtt a történet előtt 10 évvel több száz zsidó embert vittek a halálba? Mi lett a sorsa azoknak a vagyonoknak, hogy fogadták a néhány hazatérő zsidó embert? Lásd erről a témáról például az 1945. című filmet! Hogy bírták ki, hogy nem estek egymásnak? Mi éltette őket tovább abban a nagy szegénységben? Minden bizonnyal a hitük volt az egyik legfőbb támaszuk, illetve a családjuk.

Csak gondoljunk bele, ez a generáció miket élt meg, miket örökíthettek át ránk. Csoda, ha ennyi pszichés probléma van manapság? Ha néha annyira nehéznek érezzük az életet, holott látszatra soha nem éltünk ennyire jól, ilyen biztonságban?!

Én – azt hiszem -, már jelentős részben megfejtettem a magam részéről, miket kaptam a felmenőimtől. Sok dolgot sikerült így a helyükre tennem. Ajánlom nektek is, érdemes próbálkozni vele!

Koskovics Éva

www.kokart.hu

www.treevision.org