Tágabb családunkra, felmenőinkre gondolva sokunk tapasztalata az (amennyire másoktól hallom, nem csak én jártam így), hogy a családi emlékezet megőrzött számos anekdotát, köztük talán néhány nyomasztó epizódot is, ám a múlt igazán mély szenvedést hordozó történései „elfelejtődtek”. Tágabb otthonunkra, Közép-Kelet-Európára különösen igaz, hogy a történelemkönyvekben felsorolt események mögött súlyos egyéni tragédiák rejlenek – ám míg a törtenelemkönyvek anyagát be kell biflázni, az egyéni történésekről csak úgy-ahogy tudunk. A transzgenerációs hatások vizsgálata során – amelynek színterei jellemzően a terápiás alkalmak, pl. családállítások, születésterápiák – feltárult, hogy éppen a látszólagos „elfelejtések” miatt él tovább a múlt, amit a család szeretne meg nem történtté tenni.

Rejtett összeköttetés

A múlt azért élhet tovább a jelenben, mert „rejtett összeköttetés-háló alakul ki az eredeti családban, ahol az ember az életét kapja, az új családban, ahol az életet továbbadja” – írja Angster Mária családállítás-csoportokat vezető pszichoterapeuta Ikertörténetek című könyvében. E feltevés szerint létezik egy közös családi mező, családi tudat, amelynek „működési törvényei kényszerítő erővel hatnak a tagok sorsára, sokszor felülírva a személyes szándékaikat is. Másrészt tartalmazza az összes csoporttaggal kapcsolatos összes létfontosságú információt.” Vagyis a családállítás elméleti megközelítése szerint a családi közösség korábban élt tagjainak sorsa megőrződik, és szenvedésük továbbadódhat a néhány generációval később születetteknek. S a korábbi családi traumák átöröklődése valószínűbb akkor, ha elhallgatták a történteket.

 Az elhallgatás okai

A családban leginkább arról nem beszélnek, „akinek nagyon fáj az emléke” – írja Angster Mária. Rendkívül fájdalmas élmény, ha például valakinek fiatalon meghalt a testvére súlyos betegségben, vagy öngyilkosságot követett el az egyik szülője – úgy mondjuk, hogy „nehéz sors” jutott nekik. (Bert Hellinger, a családállítás elveinek kidolgozója részletesen számba vette, mi minden számít nehéz sorsnak.) Súlyos terhet jelent az is, ha valakinek az egyik felmenőjét politikai okokból bebörtönözték, kitelepítették stb. – eltűnt fizikailag és a családtagok listájáról is.

Az elhallgatás oka, hogy az életben maradt családtagok nem tudják feldolgozni a veszteséget, akkora fájdalom önti el őket, valahányszor elvesztett szerettükre gondolnak, amekkorát nem tudnak pszichésen elviselni. A „nehéz sors” fájdalma nemcsak a veszteség tényéből adódik, hanem abból is, hogy – úgy érezni – ezek a traumák az élet irracionális kegyetlensége folytán történhettek meg. (Nehezítheti a veszteség feldolgozását, ha politikai okokból sem lehetett beszélni a veszteségről. Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című könyvében bekezdésről bekezdésre egymás után jönnek az újabbnál újabb, a politika [és a történelem] irracionális kegyetlensége által előidézett traumák – a „szovjet örökség” feldolgozása, csak erős idegzetűeknek!)

Akiről nem beszélnek, az nem tűnik el

Amikor az élő családtagok elhallgatják a nehéz sorsot átélők traumáját és történetét, akkor az olyan, mintha kirekesztenék őket a családi közösségből. Ám a „családi lélek” nem felejt, a „rejtett összeköttetés-háló” nem szakad szét – az illető továbbra is része a családnak a sorsával együtt.

„Hellinger zseniális megfigyelése, hogy egy teljes mértékben igazságtalan és tudattalan rendszer-lelkiismeret működik a »családi léleknek« nevezett összeköttetés-rendszerben, ami a csoport rendjéről gondoskodik. Ha… valakit kirekesztettek, vagy… ha a családtagok közül valakivel valami életbevágóan rossz dolog történt, nehéz sors jutott neki, akkor valószínűleg lesz egy később született, aki majd úgy fog élni, érezni és viselkedni, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ehhez egyáltalán nem kell, hogy ismerje a nehéz sorsú családtagot, sőt az sem kell, hogy tudjon a létezéséről! Úgy él, mintha azt mondta volna a lelkében: »Drága szülőm (testvérem, nagyszülőm, rokonom, hozzátartozóm), inkább én viszem helyetted ezt a nehéz sorsot!« »Ha menned kellett, akkor követlek a halálba (a rossz sorsba, a betegségbe).« […] Lelkünk gyerek része a maga mágikus gondolkodásával azt hiszi, hogy ha magára vállalja a másik keresztjét, akkor az a másik megszabadul a terhétől” – írja Angster Mária.

Születés és kisgyermekkor: a családi örökségek megjelenésének érzékeny időszaka

Franz Renggli svájci születésterapeuta írja Aranykapu az életbe című könyvében, hogy „a gyerek megléte újraéleszti a szülőkben az összes korai sérülésüket, vagyis traumáikat”. Renggli könyvéből – illetve az általa bemutatott pre- és perinatális tudomány, valamint a traumakutatások eredményeiből – kézzelfoghatóvá válik, hogyan történik az „átörökítés”: a szavakká nem alakított traumákat ugyanazon a módon őrizzük meg, ahogy a legkorábbi, akár a méhen belüli élményeinket – a testünk révén. Automatikus testi összehúzódásaink, fájdalmaink, görcseink, diffúz, szavakkal nehezen körülírható érzelmi állapotaink olyan élmények őrzői lehetnek, amelyek során erős stresszt éltünk át, ám tudatos emlékezetünk nem tárolta el őket. Vagy akár a szüleink, nagyszüleink élményeiről adhatnak hírt, amelyeket a szoros érzelmi kapcsolatokban óhatatlanul működő összekapcsolódás, empátia révén átvettünk. A magzati korban, újszülöttként, csecsemőként szimbiotikus kapcsolatban élünk a szüleinkkel – és mindazzal, ami bennük van.

Nézzünk erre egy példát Franz Renggli esetei közül!

Marc esete (forrás: Aranykapu az életbe, 108–113. o., részletek)

„Azért jelentkezett [Marc] a [születésterápiás] szemináriumra, mert szexuális zavarban szenved: nagyon szerelmes a párjába, de nem tud vele orgazmust átélni. Ez a fájdalmas tapasztalat azonban nem egyedi; már a korábbi partnereinél is előfordult.”

„Megismétli, mindig az az érzése, hogy állandó feszültségben él és nyomás van rajta. Mintha valami nem bontakozhatna ki az életében, nem folyhatna szabadon; különösen a nemi életében. Újra leírja a problémáját az egész csoport számára: nagyon szerelmes a párjába és nagyon szeretne együtt lenni vele, de mielőtt eljöhetne a legjobb pillanat, mindig leblokkolja benne valami az érzéseket. Akkor már csak éppenhogy tud működni, és minden elsötétül, fekete lesz előtte. Ekkor megkérdem tőle, hogy eléggé biztonságban érzi-e magát a csoportban, hogy megvizsgáljuk ezt a »feketeséget«, ugyanis az a gyanúm, hogy halálélmény lehet mögötte. Marc szeretne egy futonágyra leheveredni a terem közepén. Az a vágya, hogy valaki tartsa, és egy idősebb, anyakinézetű nőt választ a csoportból. Azt szeretné, hogy ez az »anyafigura« üljön a háta mögé, míg ő oldalt fekszik, és fogja át a hasát.”

Amikor ez megtörténik, a terápiás ülés folytatódik (a lényeget kiemelve ismertetem a fejleményeket):

„Marc azonnal reagál: azt mondja, késeket lát, éles tárgyakat. […] Levegő után kapkod, köhög és elfogja az az érzés, hogy mindjárt megfullad. Végül kétségbeesetten sikoltozni kezd, mintha az életéért küzdene. Felajánlom neki, hogy a biztonságérzete fokozása érdekében megfogom a kezét, ő pedig jobban szemügyre tudja venni a késeket. Biztosítom afelől, hogy támaszt nyújtok neki, és azt is megkérdem, jó-e neki, ha mindannyian köré ülünk, hogy megvédjük.”

„Marc elmeséli, hogy amióta eszét tudja, egész életében olyan álmok gyötörték, hogy megtámadják, fenyegetik, ő pedig teljesen tehetetlennek érzi magát. Már az összes lehetséges változatban megálmodta ezt, és mindig heves halálfélelem fogja el közben. Arra biztatom, hogy nyissa meg magát a sebezhetőségnek, és érezze át, hogy most megvédjük. Érezze át, hogy ezúttal legyőzte a késeket! Kiemelem, hogy amikor újra megéli ezt a fenyegetettségérzést, akkor felnőtt emberként újra megérezheti az erejét, és tudhatja, hogy ma nincs életveszélyben, mint annak idején volt az anyukája hasában.”

Marc nemcsak a saját érzéseiről és élményeiről mesélt, hanem a a családjáról is:

„Marc édesanyja súlyos traumákat élt át a háború alatt. Az ő édesanyja, tehát Marc nagymamája 1944-ben, a háború végén lett vele terhes. A mai Lengyelország területén éltek, és [Marc nagymamája] lánya születése után fél évvel nyugatra menekült, mert félt az egyre jobban előretörő szovjet csapatoktól. Amikor egy nő teherbe esik, megelevenedik benne a saját korai élettörténete. Marc sorsára nézve ez azt jelenti, hogy mindazok a fenyegetettségérzések és félelmek, amelyeket édesanyja már az ő anyja hasában és életének első hónapjaiban átélni volt kénytelen, újraéledtek, amikor Marc, vagyis az ő kisfia megfogant. Ez annyit tesz, hogy… Marc az élete első kilenc hónapjában teljesen tehetetlenül ki volt szolgáltatva az anyja »régi« szorongásainak.”

Marc szexuális problémáját tehát egy egészen korai életkorban átélt halálélmény, feldolgozatlan halálfélelem okozta. Ám ez eredetileg nem az ő halálfélelme volt, hanem az édesanyjáé és a nagyanyjáé – Marc a biológiailag is szorosan összekapcsolt magzati létben átvette, magáévá tette ezeket az élményeket. A gyógyulást az hozta el számára, amikor egy védett, óvó közegben képes volt szembenézni „a késekkel”, átélte az élményt, beemelte a tudatába a történteket. Ez kellett ahhoz, hogy aztán túllépjen rajtuk.

Záró gondolatok

A transzgenerációs traumák és a családi sors átörökítése újra és újra megjelenik a terápiás üléseken. Annak kutatása, hogy miként veszik át a következő generációk az előzőktől a nehéz stafétát, csak néhány éve kapott nagy lendületet, habár az alapvető terápiás megfigyelések több évtizedesek. Családi múltunk, felmenőink öröksége továbbél bennünk, adhat szilárd, tápláló gyökereket, de hordozhat betegséget is, amely meggátolja új rügyek hajtását. Habár a föld alatt rejtőzik, ez tartja a fát.

Szabó Elvira

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

Kapcsolódó cikk:
A traumákból új élet sarjad – pszichés növekedés traumák után

A cikk eredetileg a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg, itt...

A cikkhez felhasznált irodalom:

• Angster Mária: Ikertörténetek. Elveszett ikrek a családállításban és a pszichoterápiában. Ursus Libris, Budapest, 2013.
• Franz Renggli: Aranykapu az életbe. Gyógyulás a magzati lét és a születés traumából. Ursus Libris, Budapest, 2016.
• Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015.