"Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy Rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez maga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása. Ezt mindannyiszor eszünkbe juttatta, amikor épp másra nem panaszkodott, mert ráadásul zsidó is volt. Az egészsége sem volt rendben, és már most elmondhatom azt is, hogy olyan asszony volt, aki megérdemelt volna egy liftet.

Hároméves lehettem, amikor először láttam Rosa mamát. Hamarabb az embernek nincs emlékezete, és öntudatlanságban él. Az öntudatlaságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik.

Zsidó, arab meg néger sok volt Belleville-ben, de csak Rosa mamának kellett hat emeletet megmászni. Mondogatta is, hogy egyszer még a lépcső viszi  a sírba, és erre az összes kölyök elkezdett sírni, mert így szokás, ha valaki meghal. Öten vagy hatan, néha még többen is voltunk nála.

Eleinte nem tudtam, hogy Rosa mama csak azért törődik velem, hogy a hónap végén pénzesutalványt kapjon. Amikor megtudtam, akkor már hat-vagy hétéves voltam, és egész odalettem, hogy fizetnek értem. Azt hittem, Rosa mama ingyen szeret, hogy jelentünk valamit egymásnak. Egész éjszakát átsírtam miatta, és ez volt az első nagy bánatom.

Rosa mama észrevette, hogy szomorú vagyok, és elmagyarázta, hgoy a család az semmi, és hogy még olyanok is vannak, akik odakötik egy fához a kutyájukat, mielőtt nyaralni mennek, és minden évben háromezer kutya hal bele, hogy így megfosztják őket az övéig szeretetétől. Az ölébe vett, és megesküdött, hogy én vagyok neki a legdrágább a világon, de nekem rögtön az utalvány jutott az eszembe, és sírva elszaladtam.

Fogtam magam, lementem a Drisz úr kávézójába, és leültem Hamil úrral szemben, aki vándor szőnyegárus volt Franciaországban, és már mindent látott. Hamil úrnak szép szeme van, ami jólesik az embereknek. Már nagyon öreg volt, amikor megismertem, és azóta csak tovább öregedett. 

- Miért mosolyog mindig, Hamil úr?

- Így köszönöm meg az Istennek mindennap, hogy jó emlékezőtehetséget adott, kis Momóm. 

Mohammednek hívnak, de mindenki csak Momónak szólít, mert az kisfiúsabb.

- Hatvan évvel ezelőtt, amikor fiatal voltam, találkoztam egy nővel, aki szeretett, és akit én is szerettem. Nyolc hónapig tartott, aztán egy másik házba költözött, és még most is, hatvan év múltán is emlékszem rá. Azt mondtam neki: nem felejtlek el. Teltek az évek, nem felejtettem el. Néha féltem, mert még sok élet állt előttem, és hiába fogadkozik a szegény ember, Isten kezében van a radírgumi. De mostanra megnyugodtam. Nem felejtem már el Dzsamilát. Hamarabb meghalok, kevés időm van hátra.

Rosa mama jutott az eszembe, egy kicsit elgondolkodtam, aztán megkérdeztem:

- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?

Nem válaszolt. Ivott egy kis mentateát, ami nagyon egészséges. Hamil úr egy idő óta mindig szürke dzseballát hordott, nehogy mellényben érje az elszólítás. Rám nézett, és csak hallgatott tovább. Biztos azt gondolta, hogy én még tizenhat-éven-aluliaknak-nem-ajánlott vagyok, és vannak dolgok, amikről nem kell tudnom. Akkoriban hét-vagy talán nyolcéves lehettem, nem tudom pontosan megmondani, mert nem voltam beszületésiévezve, amint majd kiderül, ha jobban megismerjük egymást, és gondolják, hogy érdemes.

- Miért nem válaszol, Hamil úr?

- Nagyon fiatal vagy, és jobb, ha nagyon fiatal korában bizonyos dolgokról nem tud az ember. 

- Élhet az ember szeretet nélkül, Hamil úr?

- Igen - mondta, és lehajtotta a fejét, mintha szégyellné magát.

Erre sírva fakadtam.

Sokáig nem tudtam, hogy arab vagyok, mert senki sem bántott. Csak az iskolában adták értésemre. De én sohasem verekedtem, az mindig fáj, ha az ember megüt valakit.

Rosa mama zsidónak született Lengyelországban, de Marokkóban és Algériában strikkelt hosszú éveken keresztül, és úgy beszélt arabul, mint maguk meg én. Az ismert okokból zsidóul is tudott, és gyakran beszéltünk ezen a nyelven. A ház többi lakója főleg néger volt. A Bisson utcában három néger fészek van, meg aztán két olyan is, ahol törzsek szerint élnek, ugyanúgy, ahogy Afrikában csinálják. A szarakolék vannak a legtöbben, meg a szenegáliak, akik szintén rendesek. Van aztán még egy jó csomó más törzs is a Bizzon utcában, de most nincs időm, hogy mindet felsoroljam. Az utca és a Belleville körút többi része főleg zsidó meg arab. És ez így megy egészen a Goutte d'Or térig, azután már a francia negyedek kezdődnek.

Eleinte nem tudtam, hogy nincsen anyám, sőt, még azt se, hogy kellene, hogy legyen. Rosa mama elkerülte a témát, nehogy micsoda gondolataim támadjanak. Nem tudom, miért születtem, és mi is történt pontosan. Haverom, a Böhöm, aki sok évvel idősebb nálam, azt mondta, hogy a higiéniás állapotok miatt van az egész. Ő Algírban született a Kasbában, és csak azután jött Franciaországba. A Kasbában még nem volt higiénia, és ő azért született, mert nem volt se bidé, se ivóvíz, se semmi. A Böhöm csak később tudta meg ezt az egészet, amikor az apja megpróbálta tisztázni magát, és megesküdott neki, hogy senkiben sem volt rosszindulat. A Böhöm azt mondta, hogy azoknak a nőknek, akik strikkelnek, most van tablettájuk a higiéniára, de ő túl korán született.

Volt azért nálunk egy jó pár anya, hetente egyszer vagy kétszer eljöttek, de mindig csak másokhoz. Rosa mamánál majdnem mindannyian kurvagyerekek voltunk, és amikor az anyák több hónapra elmentek vidékre strikkelni, előtte meg utána meglátogatták a kölküket. Hát így kezdtek bajaim lenni az anyámmal. Úgy vettem észre, hogy mindenkinek van anyja, kivéve engem. Erre görcseim lettek meg gyomoridegességem, hogy hozzám is jöjjön. Szemben velünk volt egy srác, akinek labdája volt, ő mondta, hogy ha neki fáj a hasa, eljön az anyja. Megfájdult a hasam, de nem ért semmit, és aztán gyomorgörcseim lettek, de az is hiába."