Nyár van. Rohadt meleg. Nincs erőm most sehova se menni, nem lehet kint lenni, nem lehet edzeni, kirándulni, a munka kiszívja minden energiámat. Mit lehet ilyenkor csinálni?

Bámulni bambán a tévét? Na igen, aki szereti a focit, annak most könnyű. Igaz, már a meccsek is ritkulnak. Készülünk a nyaralásra is. Ott sem lehet álló nap a vízparton feküdni csak úgy minden nélkül! Kézenfekvő a megoldás: heverészni a hűvös szobában, az árnyékban és olvasgatni! Mikor, ha nem ilyenkor?

Megvan az az emlék, amikor végre nincs suli, otthon lehetünk, vagy a nagyinál nyaralunk és napestig olvashatunk a hűvös szobában? Néha kimegyünk, kapunk egy lekváros kenyeret, egy szörpöt, legelünk egyet a cseresznyefán, aztán vissza, a könyvünkhöz, a varázslatba. Akinek nincs ilyen élménye, még mindig nem késő kipróbálni!!

Imádok olvasni! Egy jó könyvvel elvonulni, belefeledkezni egy történetbe, megmerítkezni egy másik korban, felfedezni érdekes, idegen helyeket egy könyv segítségével, számomra mindig az egyik legnagyobb élvezet. Mindig szerettem azokat a könyveket, amelyek régebbi korokban, más világokban játszódtak, amelyekről úgy éreztem, segítenek az események, az emberi psziché jobb megismerésében, kitárják számomra a világot, segítenek belelátni ismeretlen, vagy csak homályosan ismert dolgokba.

Vannak könyvek, amelyek valamiért megtalálnak és velem maradnak, amelyekre mindig úgy gondolok, hogy jelentős szerepük volt az életemben, kicsit átformáltak, a hatásuk hosszú távon is érződik.

Mondok egy pár ilyen példát (a nagy klasszikusokon kívül, mint például a Száz év magány, Mester és Margarita, Utas és holdvilág, Dosztojevszkij regények, Hrabalok, stb. - hogy úgy mondjam, a kötelező alapkönyvek):

• Frank McCourt: Angyal a lépcsőn
• Faludy György: Pokolbéli víg napjaim
• Ljudmilla Ulickaja: Média és gyermekei és a Daniel Stein, tolmács
• Csányi Vilmos: A tökéletesség illata
• Jonathan Franzen: Szabadság

Most ezek jöttek elő, de biztos tudnék még többször ennyit említeni. Olyan is van, emlékszem rá, hogy a könyv nagyon jó volt, de valahogy a sztori kiszállt, csak a hangulata maradt meg. Sajnos az agyunknak vannak korlátai (persze nem akarok általánosítani, az enyém legalábbis meglehetősen behatárolt…), annyi információt kellene tárolni, hogy vannak, amik elvesznek menet közben. De azt se felejtsük el, hogy az agyunkat is érdemes edzeni, dolgoztatni, mert az jót tesz neki! (Ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg…). Lehet, hogy nem is tudjuk, miért és hogyan, de a könyv hatása dolgozik bennünk tovább. Jó, ha valaki olvasónaplót vezet, az sokat segít az emlékek megőrzésében.

Ungvári Tamást hallgatva - aki falja a könyveket és tévében, rádióban volt (van?) könyves műsora, ahol népszerűsíti az olvasást, mesél a könyvélményeiről – mindig elájulok, hogy lehet valakinek ilyen friss szelleme, ilyen befogadóképessége és ilyen hihetetlen tudása. 86 éves!! Bámulatos!

Az egyik óriási olvasmányélményem és a munkám során is sokszor veszem elő, hivatkozok rá, Romain Gary-től A virradat ígérete. Ő az az író, aki másik néven, mint Émile Ajar megírta az Előttem az élet című, szintén feledhetetlen, kultikusnak is mondható könyvét is. Aztán később a Salamon király szorong-ot. Egyik jobb, mint a másik. Mellesleg Bognár Róbert zseniális fordításában, ami – bár nem tudom megítélni, mert sajnos nem tudok franciául, de - biztos, hogy telitalálat.

A főhős (ő maga, mivel a könyv jórészt önéletrajz) Wilnóban él a történek kezdetén (a mai Litvánország fővárosában, a XX. század elején), 14 éves, apja személyét homály fedi, rendszeresen pofozkodik anyja miatt a környéken, ha rosszat mond valaki az anyjára, ő megvédi és a mama erre rettentően büszke. A mama lecsúszott színésznő, házasságon kívül született ez a fia, akibe belevetíti minden álmát és elindul vele Moszkvából, hogy Párizsba települjenek át és majd ott valósítsák meg álmaikat (mármint a mamáét). Gyerekkorában az esti mesék helyett a mama olyan történeteket mesél, amelyek mind Franciaországról szólnak és az ő ottani leendő csodálatos életükről.

A kedvenc  jelenetem:

„Voltak szomszédaink és a szomszédok nem szerették anyámat. A wilnói kispolgárok se voltak irigylésre méltó helyzetben, és az idegen nő titokzatos jövés-menése – bőröndökkel, nagy dobozokkal – egykettőre az orosz emigránsok iránt akkoriban amúgy is nagyon gyanakvó lengyel rendőrség tudomására jutott. Meggyanúsították anyámat, hogy lopott tárgyakat birtokol, vagyis orgazda. Hamar leszerelte ugyan a hatóságot, ám a szégyen, a bánat és a felháborodás – mint minden hasonló esetben – agresszió formájában tört ki belőle. Néhány óra hosszat zokogott a széthajigált kalapok közt (a női kalaptól mindmáig idegenkedem), aztán kézen fogott, kijelentette, hogy „Ezek nem tudják, kivel van dolguk”, és kivonszolt a lépcsőházba. Ami következett, életem egyik legborzalmasabb élménye, pedig jó néhány volt, bízvást mondhatom.

Anyám minden lakásba becsöngetett, bedörömbölt, és kicsődítette az összes lakót. Volt egy kis szitkozódás és kölcsönös szidalmazás, anyám ebben vitathatatlanul fölénybe került, aztán odahúzott magához, rám mutatott, és olyan büszke és fényes hangon, amelynek dallama még most is a fülembe cseng, szónoklatot tartott.

• Maguk kis tetű burzsujok! – szólította meg a gyülekezetet
• Nem tudják, ki áll itt maguk előtt. A fiam francia követ lesz, a Becsületrend lovagja, nagy drámaíró, Ibsen, Gabriele D’Annunzio, és … - keresett valami végképp letaglózót, az e világi siker főfő jelét és bizonyosságát – … és Londonból fog öltözködni!

A „tetű burzsujok” harsány hahotára fakadtak, Még most is pirulok a szégyentől, most, hogy ezeket  a sorokat írom. Hallom a gúnyos röhögést, és megjelennek előttem azok a gyűlölködő, megvető arcok; látom őket, de nem érzek indulatot irántuk, hiszen csak egyszerűen emberi arcok, nincs bennük semmi különös. Hanem talán jobb most rögtön, elbeszélésem elején tisztázni: francia főkonzul vagyok, a Becsületrend tisztje, a Felszabadítás érdemrend birtokosa, és sem Ibsen, sem D’Annunzio nem lettem ugyan, de minden tőlem telhetőt megtettem.

És még valami: Londonból öltözködöm. Ki nem állhatom az angol szabást, de hát nincs választásom.”

Azt hiszem, egész életem legmeghatározóbb élménye az a nevetés, amely a képembe csapott akkor, ott, a wilnói öreg ház, a Wielka Pohulanka utca 16. lépcsőházában. Az tett olyanná, amilyenné (jelentsen ez jót vagy rosszat, egyre megy): énemmé vált az a nevetés.

Anyám felvetett fejjel állt a fergetegben, átölelte a vállamat. Nyoma se látszott rajta zavarnak, megszégyenülésnek. Tudta.”

/A történethez tartozik, hogy az író (1914-1980) és édesanyja 1928-ban a dél-franciaországi Nizzába költöztek. Jogot végzett, a második világháborúban repülőtisztként harcolt a németek ellen, később megkapta a legfontosabb háborús kitüntetéseket. Aztán diplomataként szolgált Szófiában, Bernben, Los Angelesben és Bolíviában. Írt regényt, drámát, esszét, film forgatókönyvet (A leghosszabb nap), két filmjét ő maga rendezte. Több álnéven is publikált, így fordulhatott elő, hogy kétszer kapott Goncourt-díjat – ez a legrangosabb francia irodalmi díj, ami  csak egyszer ítélhető oda egy szerzőnek. Gary-t 1956-ban Az ég gyökerei, majd 1975-ben az Émile Ajar álnéven publikált Előttem az élet című művéért is kitüntették. A Goncourt Akadémia az álnév mögötti író személyét nem ismerve hozta meg döntését. Gary posztumusz kiadású regényében leplezte le az igazságot (fülszöveg a könyvből)./

Ez a könyv felér egy pszichológia kurzussal (szülő-gyerek téma, álmaink kivetítése gyerekeinkre, túl szoros anya-fiú kapcsolat), egy huszadik századi történelem kurzussal (orosz viszonyok a huszadik század elején, második világháború és az azt követő időszak) és egyben rendkívül élvezetes olvasmány.

A másik – közelmúltbeli – nagy olvasmányélményemről itt meséltem (ráadásul, mivel Erdély kedvenc úticél a nyáron, ahhoz is kapcsolódhat):

http://coachco.blog.hu/2016/01/02/a_mai_magyar_irodalom_es_trianon

Szép nyári délutánokat és estéket, jó olvasmány élményeket és hatásos, lehetőleg pozitív hatású történeteket kívánok mindenkinek!

Koskovics Éva