Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor minden csúnyán összejön.

Amikor a hétköznapi, máskor szinte észrevétlen alkalmazkodás úgy ledörzsöli rólunk a felhámot, hogy minden egyes további nehézség, bármilyen csekélyke többletsúllyal már az elevenünkbe vág.

Amikor pillanatnyilag tényleg csak panaszkodni tudnánk bárkinek, aki figyelne ránk.

Már ha egyáltalán volna kedvünk szólni valakihez.

Aztán a legjobb esetben megdöbbenve, de valószínűleg inkább végtelen dühvel vesszük tudomásul, hogy a minket véletlenül meghallgató másik ember valójában nem is ért meg bennünket.

Látjuk a szemén, hogy a belőlünk kibuggyant és már visszafojthatatlanul tovább ömlő szavak nem vernek visszhangot benne.

A panaszaink eredetét, súlyát nem köti semmihez, esetleg egyáltalán nem is érti, miről hadoválunk.

Nem figyel és nem bólogat elég meggyőzően.

Nem hiszi azt, hogy igazunk van.

Nem is akar segíteni.

Nem is akar átvenni a bajainkból.

Bár végül is meghallgatott. Tehát ezzel, ha mással nem is, egy árnyalatnyit biztosan segített.

„Kapaszkodókat
gyártunk, s mire eszmélünk:
kész is a ketrec.”[i]

Később kínál ugyan szerinte hatékony és megfelelőnek látszó megoldást ebben a feszült, elkeseredettnek és tehetetlennek tűnő helyzetben, de ez szinte rögvest azzal a tanáccsal indul, amit hallani sem szeretnénk, hogy csak egy kicsit (vagy talán két nagyobbat) kellene állítanunk a szemüvegünkön, a látásmódunkon, a szemléletünkön.

Meg kellene változzunk ahhoz, hogy nekünk jobb lehessen ebben a helyzetben, amit éppen kifejezetten rossznak érzünk és szívesen hagynánk a csudába.

Miközben mi a tündérkeresztanyáról és a varázspálcáról vizionálva, még őszintén reménykedtünk abban, hogy valaki egy szempillantás alatt a kényszerűen ránk záródó helyzetet változtatja majd meg.

Egyszer a tanítvány megkérdezte a Mestert:

- Sokat kell-e még várni arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak?

- Hát, ha várunk, akkor még sokat. – felelte a Mester.

Talán tényleg dédelgetek illúziókat a saját hősies helytállásomról, nagyszerűségemről, kitartásomról és rugalmasságomról ebben a sajátomnak érzett problémahelyzetben, de akkor sem tiszta, hogy miért? Miért pont én változzak?

Hát nem veszi észre az a másik, hogy nekem már így is van minden bajom?

Nem látja tán, hogy éppen fájok?

Elfáradtam. Kivagyok.

Miért nem veszik észre magukat mások?

Miért nem szól rá senki a többiekre, akik ezt vagy azt (az én általam elvárt, normának, kötelességnek, íratlan szabálynak tartott dolgot a tennivaló listából) nem csinálták meg?

Talán erre magamtól is tudom a választ: az életünk nem egy óvoda, itt nincs mindenki által tisztelt óvó néni, akinek a többiek is szót fogadnának.

Hiszen, ha mindenki más becsületesen, lelkiismeretesen tette volna  a dolgát, akkor ugye nem maradhatott volna itt rám egy hegynyi tennivaló. Hacsak...

„Emlékeztető magamnak:

Nem tudod kontrollálni azt, hogy másokat hogyan érint meg az energiád.

Bármit is teszel vagy mondasz, az lencséken szűrődik át, attól függően, hogy mi történik éppen velük, hogy most ők min mennek keresztül. Ez nem rólad szól.

Tedd a dolgodat továbbra is annyi szeretettel és összeszedettséggel, amennyivel csak lehetséges.”[ii]

Ugyan mi lehet, az a számomra láthatatlan neonfelirat a homlokomon? Ő kit lát, amikor rám néz?

Olyan szerencsétlen, vesztes, gyenge senkinek lát, akinek most érzem magam?

Ő is tudja, hogy nyugodtan packázhat velem, mert véletlenül sincs semmi hatalmam?

„Lakik a szívben egy buszsofőr,

nem visz utast, az erdőben megáll,

rádiót hallgat, a kormányra dől,

fényszórózik és éjfélkor leszáll.”[iii]

Vajon a magamon hordott, de nekem pont láthatatlan pajzs feliratommal direkt provokáltam? Tudtomon kívül én esdekeltem neki, hogy ugyan taposna még jobban rám? Azt is én kértem, hogy ő oktasson ki?

Hogy lehet, hogy ennyiből, amit én kapkodva, összevissza, ráborítva neki elmondtam ő úgy érzi, nem csak, hogy mindent tud rólam, de már van kész megoldása is a problémámra?

Olyan átkozottul ostobának érzem magam.

Ezen pedig nem javít, hanem ront, ha kiderül, hogy amit ajánlott az nemcsak, hogy jó megoldás, de még nekem is bejön.

Valamiért az sem nyugtat meg, hogy ő rögtön tudta hogyan lehetne könnyebb, jobb az én életem.

Miért nem tudtam én is?

Sőt miért nem én tudtam előbb és jobban, hiszen én vagyok belül?

Tartok tőle, hogy talán pont ezért.

Pláne dühít, ha azt ajánlja, hogy még nekem kéne fejlődni, változni.

„Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.”[iv]

Utóirat: Itt a vége, első nekifutásra legalábbis biztosan. Ahogy ez kinéz, nagy vonalakban adós maradtam a válasszal a cím kérdésére. Ha jobban meggondolom, még a helyzet valódi vázolásáig sem jutottam el.

Az nem vitatható, hogy nehéz, nagyon nehéz megváltozni. Az is elég gyakori, hogy egy személyes probléma kényszeríti ki, indítja el a folyamatot, de ez önmagában még aligha lenne elegendő.

„Az emberek soha nem változnak meg fenyegetés vagy kényszer hatására.

Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot,

ami olyan értékes nekik,

hogy elkezdjenek miatta másképp élni.”

Robert Downey Jr.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Fodor Ákos: [Kapaszkodókat]

[ii] „Note to self: You can’t control how other people receive your energy. Anything you do or say gets filtered through the lens of whatever they are going through at the moment. Which is not about you. Just keep doing your thing with as much integrity and love as possible.” Nanea Hoffman

[iii] Tóth Krisztina: Munkadal

Lakik a szívben egy csillagász,

fekete ernyője az égbolt:

molyette lyukain az égbe látsz,

ábrákat pöttyöz rá a kék Hold.

Lakik a szívben egy buszsofőr,

nem visz utast, az erdőben megáll,

rádiót hallgat, a kormányra dől,

fényszórózik és éjfélkor leszáll.

Lakik a szívben egy orvos is,

de a nyakában csúzli van csak.

Minek ide egy orvos is?

Köpenyben dől a kamrafalnak.

Lakik a szívben egy szív, igen.

Aranyhalforma, ritka példány,

síkosan vergődik a felszínen,

vizet dalol és néha vért hány.

[iv] Szabó T. Anna: A változás

Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.

Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket -
itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.

A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.

Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.

Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.