Folyik az örökbefogadást megelőző pszichológiai alkalmassági vizsgálat, az egyéni elbeszélgetésnél járunk, a fiatalasszonyt a házasságuk működésének alapvető sajátosságairól kérdezgetem.

Lassuló lendülettel sorolja, immár láthatóan pironkodva, az ő részét, a szokásos tevékenységeit az otthoni munkamegosztásból. Aztán a zavarából valahogyan kilábalva megállapítja, hogy végül is, a lassan tíz éve vásárolt közös otthonukban szinte kivétel nélkül ő végzi az összes háztartási munkát.

„Nem olyan nagy ügy, hiszen a lakás nem túl nagy.”

Ő csak nyolc órában dolgozik, mondhatni szinte mindig ráér.

A férje a rugalmas munkarendje és a vezető beosztása miatt, sokkal kevesebb időt tölt a lakótelepi kétszobás lakásban.

Amikor otthon van, akkor is kevésbé lelkes, nem kapkodja el a bekapcsolódást a rendrakásba, ha hozzáfog is bármihez, azt komótosan végzi, a piszmogás viszont, az eleve jóval fürgébb tempót diktáló asszonyt határozottan zavarja.

Különben sincs sok köszönet a férfi segítségében, mivel nem elég alapos.

Ő igazán nem tehet róla, mondja a feleség, hogy egyszerűen nem állhatja a tessék-lássék módon elmosogatott edényt, az akárhol széthagyott szennyest, a láthatóan félbemaradt, otthagyott feladatokat, a rendetlenséget.

A férj viszont nyílt sértésnek veszi, ha az általa elvégzettnek titulált munkát a feleség utána még egyszer megigazítja, befejezi, rendbe rakja: „Ha úgyse jó neki, csinálja meg egyedül.”

Az asszony mentegetőzve meséli, hogy ő, mindig ilyen maximalista volt.

Elsőszülött lányként korán, a felsős éveinek az elejétől felelős szereplőként bevonták a családjában a háztartásvezetésbe. Szükség volt a segítségére. Gyorsan fel kellett nőni a feladatokhoz, a testvére felügyeletéhez, időszakos ellátásához.

A jelenhez visszakanyarodva mosolyogva summázza: „Belefér az időmbe. Végül is ez az asszony dolga otthon.”

Hallgatok, az örökbefogadás előtti alkalmassági vizsgálat tovább már aligha tágítható keretei szorítanak, ez a beszélgetés itt csak arra elég, hogy valami bepillantást kapjak néhány felvillanás erejéig a család működéséről, ide egy alapos elemzés sem nagyon fér, nemhogy a saját jobb megoldások közös keresése.

Most viszont nehezen hiszek a fülemnek.

Kifejezetten fiatal értelmiségiként (még ha mindjárt első generációs is) hogyan tehetett szert erre a konzervatív szemléletben is ósdi, múlt századi hozzáállásra. És ha már ilyenre tett is szert, vajon miért tartotta meg mostanáig? Valahol a felnövekedés és családi kapcsolatok címszó alatt hallottakból felvillan, hogy kicsi gyermekként sok időt töltött falun a nagyszülőknél, míg az anya dolgozott. Ha az anya mindig dolgozott, túlórákat vállalt azért, hogy korán megözvegyülve, egyedüli keresőként ezzel a kiegészítéssel, anyagilag a felszínen tartsa a családot, akkor a kislány számára a női szerep tanulásához kézenfekvő, megfigyelhető mintaként leginkább a nagymama állt rendelkezésre. A nehéz körülmények és a küzdelmes megélhetés szigorú keretei is a kötelesség előtérbe helyezése felé szoríthatták, miközben a genetikai adottságai és a hozott temperamentuma is errefelé sodorhatta. Nyilván, lehet ennek több oka, az erős megfelelési vágytól a szorongáson, a feszültségek házi munkában való levezetésén át akár a bűntudatig.

Manapság viszont, egészen biztosan  nem trendi az női szerepek között a „takaros, dolgos, házias kis feleség”. Persze ahány ház, annyi szokás és a családi szabályok rendszere[i] is egészen változatosan szivárványszínű lehet.

Rendben, haladnunk kell tovább, hagyjuk ezt, biztos úgy van, ahogy mondja. Szóval ő ráér, a férj alig van otthon, ha mégis, más teendői vannak. Mire hazaér, a dolgok már elsimítva várják. Ha véletlenül bekapcsolódik, akkor sem fordít erre a munkára elég időt és figyelmet. Jól hallhatjuk, az asszonynak tényleg kijött a neve, s ha megnyerte...

Csakhogy ide azzal érkeztek, hogy ők akár egyszerre két kicsi gyermeket is szeretnének vállalni.

Ha most nem sikerül rábeszélni a férjet, hogy abban a kevés, aktuális munkában segítsen, akkor a gyermek mellett a sokkal többen majd önként és dalolva?

Ez majdnem annyira hihetetlen, mint az, hogy most (és az elmúlt 8-10 évben) senki más sem tudta jól megcsinálni a portörlést, a törölgetést, a porszívózást, de két három év múlva varázsütésre ez tuti menni fog.

A férj továbbra sem segít majd, de az asszony lassan beletörődik, hogy nem tud minden munkát, maradéktalanul elvégezni? Egy vérbeli maximalista ilyet pláne soha nem tenne.

Vagy majd bejárónő jön és dadus? Ezt nem nagyon hiszem, tartok tőle, hogy az egy másik kategória.

Miért nem törekszenek legalább valamilyen egyensúlyra? Nem, az nem jön magától, ezt hiába várják.

A családon belüli munkamegosztásban az élhető, egyensúlyos szabályok kialakítása igenis fontos. Kezdettől.

Jobb, ha az eszünkbe véssük, hogy az új helyzetben az új szokások kialakítása lehet, hogy nehéznek tűnik, de akkor is elengedhetetlen. Ennél sokkal harcosabb, majdnem sziszifuszi vállalkozás a már megszilárdult és rögzült rossz szokások cseréje jobbra.

 „Nagyon sok házaspár annak az illúziónak a zátonyán akad fenn, hogy mivel szeretik egymást, a többi már mind magától jön. Hasonlítsuk össze, ezt a helyzetet mondjuk azzal, hogy valaki egy hidat akar építeni. Egy mérnök nem fog próbálkozni ezzel egyszerűen csak azért, mert szereti a hidakat. Nagyon sokat kell megtanulnia az építés folyamatáról, még mielőtt egy valóságos, jól sikerült hidat felépítene. Ez az analógia alkalmazható a kapcsolatokra is.”[ii]

Arra pedig, hogy a növekvő gyermek gondozása növekvő munka és erő befektetést igényel jobb előre számítani. Néha még tán azzal sem árt kalkulálni, hogy a szülő magatartása, aktív és tevékeny részvétele a család életében a valódi minta a gyermek számára.

Igen, a tevékenysége, és nem a fennen hangoztatott magasztos elveinek dörgedelmes hegyi beszédként való előadása.

Ugye van még, aki emlékszik a jelmondatra: „A tettek beszélnek”.

Szívem szerint kiegészítve: némely tettek egyenesen kiabálnak.

Ha a gyermekvállalás előtt a leendő szülők életében, egymáshoz való viszonyában, életvezetésében, munkamegosztásában minden harmonikusan, napfényesen és madárdalosan csodás, sőt ez az állapot tartósan fennmarad a kicsi gyermekük nevelése során, arra a röpke tíz évre, még akkor is meglepetésszerűen, viharosan csaphat le rájuk gyermekük tinédzserkora, csatatérré, vagy akár állóháborúvá változtatva az életüket és a lakást…

Esetleg éppen olyan állapotot idézve elő, mint ami annak idején, tízen sok éve, gyermekeink aktív serdülésekor engem, ennek a levélnek a megírására késztetett. 

      Kedves Lakótársam!

Mint az bizonyára neked is feltűnt az itt tartózkodásod hosszabb-rövidebb ideje alatt, ez a lakás, a kivitelező fatális tévedése folytán, vagy talán mások szörnyű gondatlanságából kifolyólag, kiszolgáló személyzet nélkül került kereskedelmi forgalomba. Ebből az okból, az időről-időre fellépő saját szükségleteid kielégítése céljából kénytelen vagy saját magad gondoskodni az azokhoz szükséges hozzávalók és feltételek megteremtésétől.

Ha példának okáért (már megint, és mikor nem?!) enni vagy inni szeretnél, kénytelen vagy a boltban beszerezni, hazacipelni, elő és elkészíteni az általad kultivált élelmiszereket, valamint biztosítani a konyhaszekrényben tárolható tiszta edényeket az ételeid tálalásához. Mivel már tudod, hogy a tiszta tányér és pohár nálunk nem egy külső utántöltős rendszerből jön, így időnként elő kell segítened az általad is használt csetres (úgy is, mint a mosatlanod) megfelelő előrejutását a körforgásban.

Ha pedig okosan alkalmazkodva a mi éghajlati viszonyainkhoz nem egy darab fűszoknyát és nem helyes kis lopótök ágyéktakarót viselsz, kénytelen vagy a ruhásszekrényekben található tiszta ruha utánpótlásában tevőlegesen részt vállalni, akár az általad megfelelőnek ítélt módon (megoldod egyszer-használatosan; kidobod a szennyest és lazán újat veszel; felkeresed a kínai mosodást; lemész a patakhoz; avagy itthon bekapcsolódsz az áztatás-lötybölés-mosás-teregetés-vasalás-hajtogatás végeláthatatlan folyamatába).

Amennyiben nem rezzenetlen szárnyalással közlekedsz, lépteid (tán még a kezeid is) bizonnyal foltot hagynak itt-ott, s netán emellett is felvered a port az ilyen-olyan itthoni tevékenységeddel. Általános egészségtani és kényelmi szempontból az ilyenszerű elszennyeződések (úgy is dzsuva) eltakarítása rendszeresen esedékessé válik számodra is, mielőtt a pormacskák elkeseredett nyávogása megzavarná legszebb álmaidat, vagy a tévé folytatásosok elmélyült élvezetét, és a bútorok felületén hagyott tárgyak beazonosításához régészt kellene hívni.

Ha időnként azon kapod magad, hogy a lakáson belül egyes tárgyakat elmozdítasz, úgy minden bizonnyal neked is be kell kapcsolódnod, a naponta esedékes „hát ez meg honnan, a nyavalyából került ide” kvízzel tarkított mozgásos vetélkedő műsorba, és elő kell segítened a dolgok korábbi rendjének helyreállítását. Persze a fizikai mozgatás elkerülhető, amennyiben már mestere vagy a telekinézisnek.

Mint tudod, ez itt még csak az elmaradott, sötét XXI. század. Az előszobában elhajított dolgaidon nincs távirányító és nem önjáróak. Ha még holnapután is szeretnél ki és beközlekedni a lakásba, úgy akadálymentesen kell tartanod a fő közlekedési útvonalakat, ha lehet, lakás szerte.

Ha valamilyen ismeretlen okból most mégis azt hiszed, hogy a saját szükségleteid kielégítésének a biztosítása más valakinek lenne a feladata, valószínűleg egy egészen picit tévedésben vagy és nem ártana lopva ellenőrizned, mennyire hasonlítasz egy rózsás bőrű, fogatlan csecsemőhöz, aki ténylegesen rászorul ilyesmire.

Felmerülhet benned, hogy ez a szorongató kényszerűség csak téged és kizárólag itt sújtó átok, ám engedd meg, hogy emlékeztesselek: bolygónkon az élőlények világszerte, naphosszat a saját szükségleteik kielégítésével vannak elfoglalva, ez ugyanis nem földrajzi és nem is helyrajzi kérdés.

Egész csendesen hozzátenném, hogy te itt és most ebben, igen nagy kényelmet élvezel, hála civilizációnk áldásos vívmányainak. Például nem futkosol három napig egy kis, élő állat formájában, a megevést aktívan ellenző hús után, amit aztán, ha utolérsz, vagy eltalálsz, vagy nem, és a legközelebbi iható forrásig sem kell minduntalan elgyalogolnod. A város, mint élőhely manapság annyi és olyan változatos élelmiszer választékot kínál, mint soha azelőtt, és a szezonális zöldség-gyümölcs mellett szinte bármi megszerezhető. Sőt a szennyeseddel sem kell egy tisztának látszó patakot keresned és már a szappanfőzés fáradtságos, nehéz és veszélyes munkáját is megspórolta neked, levette gyönge vállaidról a modern vegyipar.

Saját szükségleteid kielégítésével senkinek sem teszel szívességet, tán még nekem sem.

Kérlek, ne osonkodj mellém sem bűnbánó arccal, sem már előre feltupírozott indulatokkal, abban reménykedve, hogy hátha így majd jól elküldelek, kedvenc vackodra húzódva múlathatod az időt és nem kell segítened.

Ne segíts!

Végezd el a rád jutó részt, a magadét mindegyik fajta munkából, egyedül.

Ha valami kevéske mégis maradna, mindenki aktív bekapcsolódása ellenére, én azt reklámosan mosolyogva és szökellve elvégzem grátisz.

Ha még nem tudnád, az egymásra mutogatás, a hibások keresése, mások szidalmazása, ócsárolása és befeketítése semmilyen házimunkát nem pótol, viszont hathatósan mérgezi a közhangulatot.

Talán már rájöttél, hogy kezdetben mindegyik feladat lassan és nehezen megy, mint bármi, amit éppen tanulsz. Ezért a saját rész elvégzése helyett arra hivatkozni, hogy ezt más jobban tudja, leginkább annak a beismerése, hogy nem is gyakorlod az adott, saját szükségleted kielégítéséhez kellő munka elvégzését. 

Természetesen az adok-kapok jellegű cserék ezekben a tevékenységekben is elképzelhetők, ha már találtál társat a cseréhez és persze, ha van mit felkínálnod cserébe.

                                                                         Egy a szükségleteid kielégítéséért aggódó lakótárs

Szabóné Erdős Gyöngyi pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i]„...a családi életben a szabályok valójában nagyon életteli, dinamikus és rendkívül nagy hatású erőt jelentenek...A szabályok arról szólnak, hogy mit kell, és mit nem szabad tenni. Egyfajta "gyorsírást" jelentenek, melyre szükség van, amint két vagy több ember él együtt.

Amikor a szabályokról beszélek a hozzám jövő családokkal elsőként általában azt említik, hogy miként kezelik a pénzt, hogyan végzik a házimunkákat, hogyan teljesülhetnek egyéni szükségleteik, és mit csinálnak a szabályszegésekkel…Lehet, hogy a tíz éves fiad azt gondolja, hogy a szabály az, hogy neki csak akkor kell mosogatnia, ha a tizenkét éves nővére indokoltan valami mással van elfoglalva. Úgy képzeli, hogy ő afféle tartalék mosogató. A nővére pedig azt hiszi, hogy az a szabály, hogy az öccse akkor mosogat, amikor az apja felszólítja. Sok család számára már önmagában az is újdonság és sok mindenre fényt deríthet, ha egyszerűen csak leülnek és felfedezik a szabályaikat.” Virginia Satir: A család együttélésének művészete, Coincidencia Kft. Budapest, 1999. 116 - 117. oldal

[ii] Virginia Satir: A család együttélésének művészete, Coincidencia Kft. Budapest, 1999. 145. oldal