Mihez kezdjek az életemmel, ha fáj?

Na de tényleg, most komolyan kérdem!

Hogyha ma nem az, az alapérzés hatja át a perceimet, óráimat, hogy minden rendben, hű de vidám, csupa napfény és madárdal az élet, és nosza gyerünk, vessük bele magunkat a sűrűjébe, irány csörögni, pörögni, ismerkedni, akkor nem is lehetek elég pozitív? Ha problémám van, rögtön problémás lettem?

Jobb is, ha sandán méregetve elkerülnek?

Ki tudja, lehet, hogy ez fertőz?

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?[i]

Igen, itt fájdogálok. Természetesen csak csendesen. Egyrészt mert a kutyát se érdekli a nyomorom, minek adnék neki hangot (a rossz nyelvek szerint a körülöttem élők 90%-át közömbösen hagyja a kínom, a maradék tíz pedig direkt örül neki, hogy bajom van). Másrészt, ugye a munka nem maradhat el, azt nem engedhetem meg magamnak, hogy a magánéleti kínjaim eltereljék a figyelmemet az önfenntartásom alapvető tevékenységétől.

Csakis az üresjárataimban, a szabadidőmben igyekszem kigubancolni a fojtóan rám tekeredett mindenféle elvárásokat. Legalábbis arra törekszem, hogy ne agyaljak ezen egész nap. Szerencsére annyi itt a munka, hogy biztos lehetek benne, ez aztán jó alaposan elterel.

Hazaérkezve viszont, a kínom általában nem jegelhető tovább.

Nem halasztható a belső rendrakás, a titkos kamrákban, a rejtett átjárókban, az alagutakban szédelgés, szöszmötölés és pakolászás. A lelki pincékben és padlásokon bolyongás, az ódon sírkertben kapirgálás, az ingoványok zsombékjain egyensúlyozás. Igen, elér néha az önvád, a bűntudat és az önostorozás is...

Fekszem, virrasztok
megverten.
Balekség díját
megnyertem.
Ostobaságét,
én, marha.
Lettem ilyen kész-
akarva.[ii]

Az eddigi életemben rám nőtt kényszerűségek kemény burka alól kezdem óvatosan felszínre hozni, elővájni a régi, szinte már el is felejtett, hajadonkori álmaim, terveim, vágyaim lágy, kocsonyás húsát.

Az elhalt, szárazra mumifikálódott réteg alatt megtalálni a még élőt, egy cseppet sem egyszerű feladat, időnként majdnem úgy megkínoz, mint egy szülés.

Erre a „jópofa” munkatársam megint lazán beszólt: „Minek ezen ennyit agyalni?”

Kíváncsi lennék, hogy mi történne fordított helyzetben, de hát a helyzetek nem megfordíthatók, nem is megismételhetők, ez itt nem az élettani laboratórium.

Józan ítélőképességű, reálisabb perceimben azért külön kísérletek nélkül is tudom, hogy mindenki a saját érzelmi életének szenteli a legtöbb időt.

A saját gondom pedig ritkán olyan egyszerű nekem, hogy csak csatornát váltok és rázni kezdem, mondván:

„Riszálom, úgyis - úgyis!”[iii]

Habár az lehet, hogy egy jó kis fizikai megterhelés, egy pöpec erőltetett hegymenet tényleg hatásosan elterelne, pillanatnyilag biztosan. Amikor a következő lépéshez kellő lábemelés mellett leginkább a levegővétel köt le (Ne nagyot! Hol a sál? Ne mélyen! Jaj, ne ilyen gyorsan! Ez túl hideg!), akkor persze a lelki sebeimmel tényleg sokkal kevesebbet vacakolok.

Szerintem azért attól, hogy ismerkedni, szórakozni, bulizni vágyjak, attól még istentelenül messze vagyok. Borzasztóan nem állok készen semmilyen új kapcsolatra, ameddig nem dolgoztam fel, hogy ennek itt vége van.

Nem akarok meggondolatlanul, vakon beleugrani már semmibe.

Hiszen még hozzá se fogtam meggyászolni megsemmisült álmaimat a holtig tartó szerelemről. El sem készült a veszteségeim listája, amik majd lavinaként jól maguk alá temethetnek.

Kettőnk, magunk mögött hagyott közös életének cifrára cizellált poklában, valahol a romok között, csipkerózsika álmát alussza a vágyam, hogy igazán közelebb kerüljek egy másik emberi lényhez.

Mások közeledése, legyen az bármilyen apró, inkább ijeszt, ahelyett, hogy izgalomba hozna.

Ugyan minek mennék randevúra, ha az a másik nem hoz lázba?

Hová lett belőlem a tűz? Sok éve nem éreztem már, hogy ott lenne, legbelül. Talán teljesen ellobbant, végleg kihunyt.

Nem állok készen arra, hogy továbblépjek. Nem tudok átlépni a múlton, pedig haladnom kellene.

Elfogadni, hogy megtörténhetett, hogy megtörtént, és eltávolodni végre tőle.

Új irányt találni és menni vissza se nézve.

Előbb viszont meg kellene gyógyulnom belül, ehhez pedig idő kell, azt hiszem nagyon sok idő.

Még megtörténik, hogy összerándulok egy erősebb hangra, és a gyengéd, érzelmes jeleneteken rögtön elsírom magam.

Kit, milyen társat vonzhatnék most magamhoz?

Ki tartana vonzónak ebben a cseppet sem szórakoztató, élőhalott állapotomban?

Ki akarna azért szeretni, hogy talán, majd valamikorra meggyógyulhassak belül?

A „kedvenc” kollégám véleménye szerint, szimplán csak elhagytam magam, és jól fel kellene már rázni. Mivel ő színtiszta időpocsékolásnak látja a gyógyulást, az egyensúlyomat, a harmóniámat, a magamra találást kergetni.

És ha neki van igaza?

Ha szédülten, mámorosan röpködnöm kéne virágról virágra? Hiszen bőven van mit bepótolnom, most, hogy végre szabad vagyok.

Legalább egy kicsit erőltetnem kéne? Gyorsan lecsapni valami jó partira?

Társkeresőzni, rapid randizni, ismerkedni ezerrel, beleadni most apait, anyait, mert az idő, az rohan.

Már ma sem lettem fiatalabb.

Csakhogy szemernyi kedvem sincs hozzá, semmi ilyesmi nem vonz.

Mégis rá kellene hallgatnom?

Csak ne lennék ilyen félelmetesen dermedt belül. De hiszen tél van.

Várnom kellene, hátha valahogyan magától megtörik bennem ez a fagyos, gonosz varázslat?

„York napsütése rosszkedvünk telét
tündöklő nyárrá változtatta át...”[iv]

Folyamatosan kattog és zakatol a fejemben az, az átkozott, mi lett volna, ha. Mi lett volna, ha másképp döntök.

Mi minden lehetett volna, ha…

Ha már 10-15-20 évvel ezelőtt befejezem a küzdést és próbálkozást a kapcsolatomban, nem erőltetem, ami nem megy, hanem lelépek.

Ha felvállalom, hogy elhagyom, továbbállok gyerekestől.

Ha nem mesélem be magamnak, hogy minden házasság éppen ilyen ótvaros belül.

Ha nem reménykedem, hogy köztünk ez majd megváltozik, és biztosan lesz majd jobb is.

Ha nem fogadom el, hogy nincs miért vágyakozni mások után, hiszen minden férfi pont ugyanolyan…

Ha azt veszem igaznak, valósnak és előre mutatónak, ahogy tényleg bánik velem, velünk és nem az ígéreteit.

Ha nem hitegetem magam egy szebb jövő ígéretével.

Ha nem hiszem el, amit beszél.

Ha nem csepegteti belém maró szavak gúnyos mérgével azt a meggyőződést, hogy semmit sem érek.

Ha nem zúgna a fülemben még most is a semmibevevő, lekicsinylő, megalázó mondatainak sora?

Ha nem akarta volna minden pillanatunkat uralni, irányítani, minden döntést, pénzt és hatalmat a saját kezében megtartani, és én ezt nem is engedem meg neki.

Ha nem hiszem el, hogy ezt érdemlem, mert őt az én viselkedésem provokálja.

Ha nem veszem be, hogy én miattam dühös, miattam mérges és jogosan erőszakos velem, hiszen visszabeszéltem, és megint azért kapok, mert nem fogtam be a számat.

Ha azt éreztem volna, hogy valaki szót emel értem, kiáll mellettem, mellettünk, ellene.

De hát ez még most is képtelenségnek tűnik! Ugyan kicsoda?

Mindenki csak a régi igazságokat visszhangozta:

„Ki, milyen virágot szakít, olyat szagol!” És „egy asszony kötőjének sok mindent el kell takarnia!”

És ha senki nem akadt, aki lépésre bátorított volna, akkor hogyan állhattam volna meg a helyem, az egész világom helytelenítése közepette.

Milyen asszony az, aki elhagyja a férjét? Régebben pláne senki nem kapta fel a fejét arra, ha a teremtés koronája arrogánsan, hidegen, számon kérően bánt a családdal, és a neki kiszolgáltatottaktól, az „általa eltartottaktól” teljes behódolást és feltétlen engedelmességet követelt.

Én engedtem meg neki, hogy uralkodjon rajtam.

„És ha egy zsarnokot akartok trónusáról letaszítani, legelébb önmagatokban kell elpusztítanotok azt a trónust.
Mert hogyan uralkodhatna zsarnok azon, aki szabad és büszke, ha szabadságában nincs zsarnokság és büszkeségében nincs szégyenkezés?”[v]

Az a trónus még most is ott éktelenkedik a lelkem közepén. Ahelyett, hogy…

Mindegy más mit gondol, én tudom, hogy várnom kell még.

De mi történjen akkor, ha a múltam mindig is mázsás súly marad a mellemen, és már soha nem fogok tudni átlépni az árnyékomon?

Ha mégis megismerkedve bárkivel, folyton árgus szemekkel lesem majd, mikor indul meg a szörnyeteggé válása? Mikor bújik ki a szög a zsákból? Mikor kezd a nagy nehezen és kifejezetten sokára újra megszerzett szabadságomra törni. Mikor akarja átvenni a dolgaim, az életem felett az irányítást?

Lábujjhegyen még talán sikerülne valakihez közelebb lépnem, de nyitottság és bizalom nélkül?

Az nekem teljesen kizárt.

„Nem tárulkoztam ki. Őszinteséget kértél, de a frászt hoztad rám és nem ment, mert nem mertem igazából megnyílni, mert féltem az újabb csalódástól. De úgy hallottam, ha egyszer összeforr, még nagyobbra nő a szív, hogy talán ez ad értelmet a szenvedésnek.”[vi]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Ady Endre: Élni, míg élünk

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.

Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály,
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Nyugat, 1910.

Cseh Tamás előadásában:

https://www.youtube.com/watch?v=bpcL9u3FoMk&list=PL4QFpEXkqPvMk8LzyMv7E5yrjyGCEU-LZ

[ii] Szilágyi Domokos: Megvert az isten című verstöredéke

Megvert az Isten
élettel.
Meg a szerelem:
élnem kell.
Meg a halál is:
félnem kell.
Megvert az Isten
élettel.

Meg a poézis
vallással.
Meg a muzsika
hallással.
Meg az éj éber
alvással.
Meg a szerelem
egymással.

Fekszem, virrasztok
megverten.
Balekség díját
megnyertem.
Ostobaságét,
én, marha.
Lettem ilyen kész-
akarva.

Lettem, hát lettem,
nyöghetem.
Nincs piros ászom,
tök hetem,
tüdőm akár ki-
köphetem - -
lettem és tettem -
nyöghetem.

Lettem, hogy legyek
végtére
ország-világnak
cégére;
ki tudja, ilyen
cég ér-e
bármit is - járjunk
végére.

Föld alatt dől el,
nem másutt,
föld felett, füstben -
nincs már út,
akadjon az, ki
megértse,
ne vélje, hogy csak
azértse.

Függök a légben,
és a föld közt -
választhaték vón jobb
időközt?
Mindegy. Hisz nem én
választék.
Legfönnebb, hogy nincs
választék

hajamban - ez is
valami.
Ki tud mindent meg-
vallani?
Ki tud mindent meg-
hallani?
Vagyok. És ez is
valami

[iii] A Madagaszkár című filmből készült klip GalbeniszTomasz előadásában - https://www.youtube.com/watch?v=rS_VTsCDbIc

[iv] William Shakespeare: III. Richárd

https://pontilyen.blog.hu/2009/02/19/york_napsutese_rosszkedvunk_telet

[v] Kahlil Gibran: A próféta, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2003. Fordította: Révbíró Tamás

[vi] Kutyátlanok kíméljenek – Must Love dogs, 2005. – című film részlete