Az esti fáradt, szórakozott kattintgatás közben csak úgy fél füllel Feldmár András válaszait[i] hallgattam, amíg meg nem hökkentett a „pszeudonaiv” fogalmával.

Azt mondta egy felnőtt már sohasem lehet igazán naiv. Csak a gyermeki ész és lelkület az, ami nem számol, mert még nem tud számolni a következményekkel, és azt hiszi, hogy tudja a tutit, de maga a naivitás dichotóm[ii], vagy van, vagy nincs. Úgy, ahogyan szűz is egy darab ideig lehet valaki, ha pedig megszűnt az lenni, az eredeti érintetlen állapota vissza nem állítható, mindegy mennyire igyekszik, akár maga előtt is másként beállítani a tényeket.

A felnőtt, ha egyszer tisztába jött azzal, mi mihez vezet, melyik lépés mit eredményez, többé nem kerülhet vissza az ezt megelőző „ártatlan tudatlanság” állapotába.

Persze ettől még tehet úgy, viselkedhet olyan módon, mintha naiv volna, vagyis lehet pszeudonaiv. Hogyha a mögöttes okokról, a lényegről való tudása, várakozása a felszínen nem is érzékelhető, valahol mélyen akkor is egészen biztosan tisztában van azzal, mik a várható következmények, bár az lehetséges, hogy valami miatt mégis inkább úgy tesz, mintha ezt nem tudná.

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.”[iii]

Ezt az állapotot egyébként mind jól ismerjük, amikor egy hír nem és nem megy át. Mintha sehogy nem akarnánk észrevenni, számításba venni, tudomásul venni, valóban meglátni valamit, pedig a tények ott vannak előttünk, épp csak ki nem szúrják a szemünket.

Te is szívesen a homokba dugnád a fejed? Találtál hozzá a közelben elég homokot? Ha véletlenül nem, rám számíthatsz, biztosan tudok kölcsönözni egy vödörnyit, mindig van nálam virtuálisan a hátizsákomban, nehogy megszoruljak.

Különben meg nem is fontos a homok, sőt külső segédeszköz sem kell ahhoz, hogy elhomályosítsa a látásunkat. Az is elég, ha duruzsolunk, folyamatosan beszélünk, győzködjük és hitegetjük magunknak.

A belső monológok sokszor hosszú időn át alig változnak, huzamosan mondogatjuk magunknak ugyanazt, ugyanúgy (hátha a végén végre el is hinnénk?). Ha eddig erre nem is gondoltál, egészen jó illusztrációkkal szolgálhat a makacsul ismétlődő gondolatok kihangosításával az Angyalok városa című film bevezető része.

Talán a legnagyobb kedvenc ebben a műfajban, valószínűleg a leginkább közkeletű mantránk a „nem lesz semmi baj”. Azt hiszem ez az, amit leggyakrabban alkalmazunk, szinte mindenféle fordulatra és eseményre.

Persze, amikor igazán nagy a baj, akkor azért jobb, ha ráadásul mások is elmondják párszor nekünk, mert az összes ismételgetéssel együtt is nagyon nehéz elhinni – mint a Forest Gump napalm bombázásos jelenetében.

Végül szinte mindegy is mivel hitegetjük magunkat.

Azzal, hogy a dudor, amit tapintással magunkon találtunk csak nagyobbacska ciszta vagy kóbor zsírcsomó.

Azzal, hogy az ugrándozó vérnyomásunk mögött nincs semmi más csak egy cseppnyi stressz, és különben is nőies szeszély ez a sok aggodalmaskodás az egészségünk felett.

Nincs itt semmi ok az izgalomra, apró belső malőr, igazán bagatell.

Majd elmúlik, rendeződik, helyreáll. Nincs is itt tennivalónk ezzel.

Csak jelentéktelen házi dráma.

Katonadolog.

„a problémamegoldás megközelítésének van egy másik formája, amely egyszerűbb és még pusztítóbb, mint az azonnali megoldások keresése, egy még annál is általánosabb és egyetemesebb hibás megközelítés: az a remény, hogy a probléma majd magától elmúlik. (…)

A gyakorlatban ez valahogy így hangzik: Tudtam, hogy kellemetlen volna elmondani (megtenni, stb.). Úgy éreztem, ha semmit sem teszek, talán elkerülhetem a kellemetlenséget. Gondoltam, ha elég hosszú ideig várok, a probléma majd csak megoldódik. (…)

És csak nézzük karba tett kézzel, mintha magától elmúlna a gond, föltéve, hogy elég kitartóan nézzük, karba tett kézzel.”[iv]

Miközben tovább győzködjük magunkat.

Azzal, hogy a gyerek magatartászavara nem lehet komoly, hiszen ezek mind csak diákos csínyek, amivel teli van az ellenőrző, színtiszta véletlen egybeesés csupán az a dühös kíméletlenség, amit mások, a gyengébbek és a neki kiszolgáltatott kisebb élőlények irányában mutat.

Azzal, hogy a munkatársunk irigy áskálódása szimpla undokoskodás, fáradtság és rosszkedv.

Azzal, hogy az anyósunk ellenségessége hűvös elegancia, múló hangulat semmi több.

Azzal, hogy a párunk érdeklődése is csak véletlenül és időlegesen fordult egészen másik irányokba.

Azzal, hogy a szüleink feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak minket akármit tettünk és bármennyire is különbözünk attól a gyermektől, akire ők mindig is vágytak.

Csak így tovább, és nem lesz semmi baj!

Nem sokára mindez (az összes környező problémánkkal együtt) nyomtalanul elmúlik.

Boldog végkifejlettel igazolva minket, valamint az egészen pozitív (helyett reménykedő, várakozó és teljesen passzív) hozzáállásunkat.

A kedvesünk varázsütésre leszokik majd a fehérneműink, rúzsaink és körömlakkjaink titokban egyre gyakrabban előforduló használatáról, a tiltott szerencsejátékokról, a bordélyba járásról, a gyerekek veréséről, a zugivásról, a kóristafiúk molesztálásáról, a házi állataink kínzásáról, valamint a kannibalizmusról.

Na és akkor, ott majd mindenki számára jól látható lesz, valójában mennyire boldog is ez a mi kapcsolatunk és az egész kis világunk!

Hajrá előre!

Csak azt a kis időt kell még valahogy kibírni, az arcunkra fagyott kényszeredett mosollyal.

Ha már újra itt tartunk, legalább azt azért az eszünkbe véshetnénk:

„Aki ma homokba dugja a fejét, holnap a fogát csikorgatja.”[v]

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Heti Agymosó, Feldmár Intézet, Facebook

[ii] Dichotóm, görög eredetű szó, jelentése két kimenetelű, kettős. Olyan változó, amely egy adott intervallumban (értelmezési tartományban ill. értékkészletben) csak két értéket vehet fel (pl. fiú, leány, vagy. 0, 1).

[iii] József Attila: A Dunánál

1.A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2.Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3.Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

[iv] Dr. M. Scott Peck: A járatlan út – A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája, 21. oldal, Park Könyvkiadó, Hétköznapi pszichológia sorozat, 2001. Budapest

[v] Egyes források szerint ez Reinhard K. Sprenger mondása, mások (finn) falfirkának vélik