• Igen, tényleg túl sokat dolgozom. Kérlek, csak azt ne mondd, hogy én tehetek róla!
• Rendben! Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, nem mondom. (Már csak azt kellene kitalálnom, hogyan tüntethetném el a hangomból a helytelenítést. Hogyan sikerülne úgy elmaszkírozni, fapofává változtatni az arcom, hogy te ne olvasgathasd le róla a meggyőződésem: most is ott van a ridikülödben az a vödör homok, nehogy megszorulj, ha tettleg gyakorolni szeretnéd a struccpolitikád.)

 Megígértem, hogy nem mondom, hát nem is beszélek rólad.

Szóba sem kerülsz.

Csak úgy magamnak, magamról morfondírozok.

Tegyük fel, hogy én túl sokat dolgozom.

Tudok róla.

Az a rengeteg munka nem egy év végi zárás előtti hajrá, vagy egy túlméretezett pályázati célkitűzés, nem hirtelen beesett kampány, nem belátható időn belül véget érő extra erőfeszítés, külön juttatás fejében, célprémiumért vagy megbízással – hanem inkább ezek mind együtt, már egymásba csúszva, összefolyva, nem csillapulva.

Egy beállt, teljes pörgésre fixált munkarend napi tíz (vagy annál is több) órában pihenést, lazítást közel-távol nem ígérve.

Bármi legyen is az oka, sokkal több időm folyik el munkára, mint az átlagembernek, mint a szomszédoknak, mint a versenytársamnak, vagy bárkinek, akit itt ismerek.

A megvalósított hajtásnak köze nincs a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás világához, szórakozás és feltöltődés helyett is dolgozom, az a jobb nap, ha van időm aludni.

Bármi legyen is az oka annak, hogy ez így alakult, én hallani sem akarok arról, hogy ez az egész esetleg rajtam (is) múlik, hogy ez talán (legalább részben) mégis csak az én döntésem.

Tehát csakis kívülről magyarázhatjuk. Úgy, mint aminek semmi köze hozzám.

Mondjuk, azért dolgozom rengeteget, mert a cégemnél nagyon kevés az ember (ez aztán nem egy egyedi eset) és ehhez képest, az elvégzendő munka mennyisége bezzeg nem csökkent.

Tegyük fel, azt még azért elismerem, hogy a munkavállalás pont itt, az a saját döntésem volt.

Ha már itt tartunk akár azt is beismerhetem, hogy tudok róla, bármikor úgy dönthetnék, mint Csipike, az óriás törpe: Eddig és ne tovább!

Ezzel együtt pont most beismertem, hogy valahol, mégis csak itt van az én döntésem, hiszen akármelyik reggel határozhatnék úgy is, hogy ma juszt se megyek be dolgozni.

Dönthetnék úgy, hogy nem hagyom magam odaláncolni a gályára.

Megvizsgálva a légköri viszonyokat megállapíthatnám, hogy tökéletesek és elég szép az idő, ahhoz, beadjam a felmondásom.

Na, nem az már abszurd. Egyáltalán nem illik hozzám, inkább helyesbítek: akármelyik nap szabadságolhatnám magam, így már elfogadhatóbb a gondolat. Viszont már hallik is a belső tömeg berzenkedése az előző felvetésre:

• Ugyan ki az, aki ilyet tehet manapság? Ez tuti nem rajtam múlik!
• Sok ezren megteszik. Főleg a szabadabb, fiatalabb nemzedék a jobb munka/jobb jövedelem/nagyobb lehetőségek/valódi választások reményében.
• Rendben elismerem. Ma miattam, a saját elhatározásomból nem mondok fel, bár elvi szinten ezt tényleg megtehetném. Ez még nem bizonyítja, hogy tehetnék róla, mennyit kell dolgoznom.
• Ennél a cégnél mindenki ina szakadtáig húzza az igát?
• Egy nyavalyát! Egyáltalán nem mindenki, sőt!

Természetesen itt is akad kolléga, aki reggel rendszeresen később ér be, délben (minduntalan halat ebédel, és rengeteg szálka lehet benne, mert alig tud haladni vele) sose fér bele a félóra ebédszünetbe, és ráadásul délután is megkurtítja kissé a munkaidő végét. Sőt némelyek már olyan tökélyre fejlesztették ezt a fajta lógást, hogy azt már tanítani kellene.

Mások a munkálkodás helyett szöttyögés, pepecselés, szőrszálhasogatás, zabhegyezés, locsogás, lencsehámozás, aktatologatás, pletykálkodás, maszekolás, fűnek-fának telefonálgatás kategóriában indulhatnának nagy eséllyel a dobogós helyezésért, már ha lenne ilyen verseny.

Ez itt nem az a futószalag, ami mellől nem lehet felállni, és nem is az, az üzem, ahol teljesítménybérben fizetnek.

Akkor viszont ismét visszajutottunk a gondolatmenetünkben a kezdő mezőhöz: ha a mellettem munkálkodásért fizetett versenyzők egymás sarkára hágva a lazasági világrekord megdöntésére gyúrnak, mégis csak velem lehet a hiba, hogyha én közben megszakadok, más dolgában. Látom, itt nekem kell engednem.

Sajnos tényleg lehet egy kis igazság abban, hogy ez, a kialakult helyzet rajtam is múlik. Hiszen a kedves kollégákkal ellentétben én képtelen vagyok kiadni a kezemből azt a munkát, amit nem érzek eléggé befejezettnek vagy szakmailag a lehető legjobban véghezvittnek. Nem tudom tétlenül nézni, hogy ott a következő feladat. Nem érdekel közben, hogy vajon bent van-e még a kis vagy a nagy főnök. Hozzáfogok, és ha körbejártam minden szegletét, akkor befejezem. Így viszont az én asztalomon sehogy sem csökken, inkább nő a valahogy rám maradt feladatok kupaca. A színvonalas feladatvégzést igénylők ismeretlen módon hozzám jutnak. Talán mert ők mégis csak észrevették, hogy errefelé rendszeresen, felelősséggel, alaposan és maradéktalanul elkészül az a munka. És a folyamatba csak összekötő szerepben belépők is rátanultak erre az útirányra. Sőt az itteni lazasági rekorderek is ezt a minőséget várják el, ha személyesen ők dolgoztatnak.

"Dolgoztok, hogy lépést tartsatok a földdel és a föld lelkével. Mert dologtalannak lenni annyi, mint elidegenedni az évszakoktól, és kilépni az élet menetéből, mely méltósággal és büszke alázattal halad a végtelenség felé.

Amikor dolgozol, fuvola vagy, melynek szívén áthaladva a múló percek susogása zenévé változik. Melyikőtök maradna süket és néma nádszál, mikor minden egyéb összhangzóan együtt énekel?

Mindig azt hallottátok, hogy a munka átok, a robot szerencsétlenség.

De én mondom néktek, ha dolgoztok, beteljesíttek egy darabkát a föld legmesszibb álmaiból, azt a darabkát, melyet rátok szabtak, amikor az álom megszületett,

És amíg munkálkodtok, igazán szeretitek az életet,

És az életet munkálkodással szeretni azt jelenti, hogy meghitt ismerősötök az élet legbensőbb titka."[i]

Körbenéztem, elég jól látszik, hogy a munka frontján (is) alapvetően különbözöm másoktól.

A jól végzett, hatékony munka nekem érték.

A befejezett feladat, képességeim kamatoztatása számomra kiteljesedés, mély elégedettség forrása, csendes öröm. Akkor is, ha rengeteget dolgozom.

Van ami nem változik. Továbbra sem akarom hallani, hogy esetleg mégis én tehetek róla.

Reménykedem, hátha a többiek számára is felrémlik lassan, hogy illő lenne nekiállni.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Kahlil Gibran: A próféta, ford. Révbíró Tamás, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2003.