A hétköznapi helyzetekben gyakran szembesülünk a kérdéssel, hogy egy bizonyos gondolat, érzés, cselekvés, magatartás egyáltalán normális? Ezt az önmagunk és mások megítélésében egyaránt könnyedén előkerülő kategóriát előszeretettel alkalmazzuk különösebb megfontolás nélkül, nem sokat töprengünk rajta, pontosan kihez (főként saját magunkhoz), mihez (általában az előző gondolatunkhoz, elképzeléseinkhez) mérjük, hasonlítjuk, amit tapasztaltunk, láttunk vagy pont megítélni szándékozunk.

Holott a kérdéskör rengeteg egyéni szenvedést okozhat, kezdve a serdülőkori magányos önmarcangolásoktól, kapcsolati és beilleszkedési problémák során át, egészen a felnőttkori félelmeink mély gyökeréig.

A normalitás fogalma az emberi megnyilvánulások területén a sokféle definiálási kísérlet ellenére mind a mai napig tág keretek közt mozgó és homályos maradt.

Az egyes lelki jelenségek reális megítéléséhez elengedhetetlen az, hogy sokoldalúan, több szempontot vegyünk figyelembe: a megfigyelt egyén kora, neme, értelmi képessége, hite és meggyőződései, az adott helyzet, amelyben így reagált, elég sok szempontból magyarázó erővel bírhat (például itt, itt és itt) .

A tudatosan elemző megközelítés egyaránt segítségünkre lehet az egyes megnyilvánulások megértésében, és abban is, hogy az ítéletalkotásunk folyamatát megvilágítsák számunkra. Képességünk a magatartás mozgatórugóinak megértésére, növelheti a másokkal való sikeres együttműködésünk lehetőségét.

Azt alapigazságként tudjuk, minden ember más. A lelki jelenségek területén viszont még a megszokott tarkabarkaságnál is sokkal nagyobb, ezerarcú változatosságot mutat a népesség.

A normalitás témához távolságtartó, technikai szemlélettel közelítő orvostudomány berkeiben hallgatólagos megegyezéssel addig normálisnak tekinthető az egyén, amíg a hétköznapi helyzetekben „működőképes”. Vagyis: biológiai funkcióiban (evés, ivás, alvás, ürítés, aktivitás, szexualitás) vagy az idegrendszerének működésében nem állt be jelentős változás, agyi kapacitását, figyelmét, emlékezetét, gondolkodását, érzelmi, hangulati, indulati megnyilvánulásait átlagosan uralja; miközben munkaképessége és kapcsolatainak rendszere nagyobb részében megtartott.

A viselkedés normalitásának megítélésében általában a következő tényezők játszanak nagyobb szerepet: a társadalmi normák, a mérlegelendő magatartás gyakorisága és veszélyessége.

A megítélésünk elsődleges szempontját annak az adott kultúrának (uralkodó vagy) általunk elfogadott társadalmi normái képezik, amelybe beleszülettünk, a hozzájuk való alkalmazkodást természetesnek vesszük. Általában egészen korán be akarunk állni a sorba.

Az állampolgárok döntő többsége becsületes akkor is, ha nem gondol a törvények szankcióira.

Normális ember számára az az igazi büntetés, ha elveszti a saját erejébe és nagyságába vetett hitét.

Maria Montessori 

A többiek, a többség viselkedéséhez, véleményéhez igazítjuk a sajátunkat, a lojalitás[i] és az odatartozás nagy erőkkel munkál a lelkünkben (az elfogadásért megtett, és a kiközösítés elkerülésére szolgáló tevékenységünket az egyes helyzetekben kevéssé tudatosítjuk). Ritkán jut eszünkbe, de az egyes társadalmi normák hatása időleges, viszonylagos és leginkább az adott kultúrára, társadalmi csoportra, szubkultúrára jellemző.

"Ma az a normális, hogy felöltözöl olyan ruhákba, amiket azért veszel, hogy munkába járj,

és átutazol a dugóban, egy olyan autóban,

amiért szintén fizetsz - hogy eljuss vele a munkába,

amivel azt a pénzt keresed meg,

amiből a ruhát és az autót veszed meg, és persze azt a házat,

amit reggel otthagysz egész nap üresen,

hogy dolgozz azért, hogy benne lakhass."

Ellen Goodman

Természetesen mások viselkedésének megítéléséhez az általuk elfogadott társadalmi normák és szokásrendszer ismerete szükséges, ez a gond különösen élesen vetődhet fel a köztünk élő nemzetiségek, kisebbségek esetén.

A társadalmi normáknak megfelelő viselkedés (konformizmus[ii]) és az ettől való eltérés (nonkonformizmus) különböző esetei egészen más megítélést válthatnak ki az adott korban is. [iii]

Az elfogadott normákhoz való illeszkedésen túl, általában szemügyre vesszük az adott magatartás gyakoriságát. A gyakrabban tapasztaltak felett könnyebben elsiklunk, egy idő után már a korábban szokatlannak tartott magatartást is átlagosnak vesszük.

A ritka, a megszokottól erősen eltérő viselkedések (devianciák[iii]) megítélése is nagyon különböző eredményekre vezethet ezek kívánatossága, eredményessége, esetleges érték teremtő hatása szerint.

Rendszerint nagy súllyal esik a latba az adott magatartás veszélyességének megítélése, csakhogy ez már sokkal több szubjektív elemet tartalmaz. Az ítéletünkön jobban átüt a saját érzéseink, előítéleteink, tapasztalataink hatása.

Nyilvánvaló vészhelyzetben persze jóval nagyobb szükség lesz lélekjelenlétünkre, tetterőnkre, mint aprólékos elemzésünkre például arról, hogy szokásos-e az ő korában, társadalmi köreiben, ejtőernyő nélkül szakadékba ugrani.

Az eddigi szempontsorunk további tényezők mérlegelésével egészülhet ki a tudományos (pszichológiai, pszichiátriai) megfoghatóság érdekében.

Fontos lehet, hogy szubjektíve, az adott egyén ezt, a megfigyelhető magatartást, „rendellenességet” mennyire érzi a sajátjának, illetve ezzel ellentétesen, a személyiségétől idegennek, kényelmetlennek, gyötrőnek. Jelentkezik-e a furcsa megnyilvánulás kapcsán „betegségtudat” (ennek pszichopatológiai, diagnosztikai jelentősége is van).

Ő úgy véli-e, hogy ez, mint szokatlan „rátörő tünet” szétzilálja munkáját, életvitelét, tönkreteszi boldogságát, sikerességét.

Mennyire tud a személy ezzel a feltűnő jellemzővel együtt, az adott helyzetébe (például itt) beilleszkedni?

Képes-e az egyén így megküzdeni a feladataival, és megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyek elé az élete állítja?

Az alkalmazkodási hiányosság fontos lehet a pedagógiai és a terápiás munkában.

Egy adott magatartás normalitása általában akkor válik megkérdőjelezhetővé, ha a fenti szempontsor legtöbbje vagy mindegyike alapján problémásnak látjuk, tehát a megfigyelt magatartás egyszerre normasértő, ritka, veszélyes és nem a helyzethez alkalmazkodó.

Nem szabad viszont megfeledkeznünk arról, hogy például szélsőséges, traumatikus szituációkban (természeti, közlekedési katasztrófák, fizikai, vagy szexuális erőszak áldozatai, szemtanúk, túlélők, erről még itt), súlyos stressz helyzetekben az emberek, az őket ért sokkhatás alatt az élni akarástól hajtva is viselkedhetnek kiszámíthatatlan, bejósolhatatlan vagy teljességgel érthetetlen módon.

Ezekben a helyzetekben, magából a nem szokványos (nem átlagos, nem normális) helyzetből adódóan, nincs „normális” reagálási mód.

A mások viselkedésének megítélésében, még az előzőleg felsorolt szempontok figyelembe vétele mellett sem árt az óvatosság (itt és jól jön az optimizmus is itt).

Lehetőleg tartózkodjunk a hirtelen meg- és főleg az elítéléstől, különösen akkor, ha eddig csak ezt, az egyetlen viselkedést láttuk az adott személytől. Lehetséges, hogy csupán egy botlásának voltunk szemtanúi.

Az, hogy egy hibát elkövetek,

még nem jelenti, hogy ezt a hibát szeretem vagy,

hogy másoknak megbocsátom.

(graffiti)

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus 

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

[i] Lojalitás: kitartó megbízhatóság, amikor egy személy becsülettel kitart egy eszme, érdekek képviselete, cél, feladat, kötelesség teljesítése, illetve egy személy, közösség mellett, mert azt korábban megfogadta.

[ii]Konformizmus: egyéni hajlam az erősebbhez, a csoporthoz való alkalmazkodásra, a szokások betartásával, az egyéni késztetések elhárításával. Ellentéte a nonkonformizmus, a lázadás a bevett normák ellen, ragaszkodás a saját értékítélethez, akár a szabályok és kapcsolatok felrúgása árán is. A konformizmus csoportjelenség: azonosulás, behódolás a csoportnak. Alkalmazkodás a szabályokhoz, társadalmi élethez, „nem lóg ki a sorból”, egyfajta beilleszkedő alkalmazkodás a világhoz. A többségi álláspont felvállalása általában kényelmes, sokszor elkerülhető vele a konfliktus helyzet. A konformitás a csoport értékeihez, normáihoz, attitűdjeihez, szabályaihoz, ítéleteihez való igazodást jelent. Mértékét befolyásolja az egyén önértékelése, és a csoport fennmaradásának személyes fontossága, érdeke.

[iii]„Annak, hogy társas lények vagyunk, egyik következménye, hogy az individualitással, illetve a konformitással társult értékek közötti feszültség állapotában élünk.” Elliot Aronson 

[iiii] A deviancia olyan magatartás, mely megszegi a közösség vagy társadalom nagy része által elfogadott normákat. Fogalma meglehetősen tág. A deviancia kifejezés a „deviatio” (latin: de=-ról/-ről, via,-ae (f)=út; "az útról való letérés") szóból származik. 

Felhasznált irodalom: Ronald J. Comer: A lélek betegségei, Osiris Kiadó, Budapest, 2000.