Tényleg úgy gondolod? Ellenőrizted mostanság ennek az állításnak az igazságtartalmát? Ezt a közismert dalból származó kérdést ugyanis nem sűrűn szoktuk feltenni. Valahogy magától értetődőnek vesszük, hogy a barátságnak gondolt kapcsolataink egyértelműen és mindkét oldalról egyenlően azok, holott sokszor egyáltalán nem ez a helyzet. Csak hát, ha én már meggyőztem magam, hogy te több vagy számomra, mint a többiek, akkor innentől gyakorta csal kicsit a szemem a te javadra, nagyobb valószínűséggel lát meg olyan „bizonyítékokat”, amik ezt az elképzelésemet támasztják alá.

Felnőtt életünkben viszonylag ritkán kötünk új és tartósnak bizonyuló barátságokat. Ha szerencsések vagyunk, akkor sikerülhet megőriznünk néhány kedves és gyengéd viszonyulást a gyermekkorunkból. Talán a minket az ifjonti társainkhoz fűző szimpátia szálak közül is megmarad egy pár, ami néha, legalább egy kis időre visszaránt minket az útközben megszépült csikókori emlékeink közé.

Ha most gyorsan lerázzuk a merítőhálónkon eddig fennakadt kapcsolatok közül azokat, amiket nem egymás lényének és jellemének megismerésére építettünk, hát nem valami sok marad. Pár emberrel vannak olyan közös emlékeink, amiket a találkozókon emlegetni ildomos (és esetleg pár olyan ügylet is felmerülhet bennünk, amit nem), de mit tudunk magáról az emberről, ha leszámítjuk a 10-20-30-sok évvel ezelőtt megfigyelt viselkedését vagy szokásait, amikről szintén nem tudhatjuk, hogy az megvan-e még neki. Miért érdekes ez? Mert egymás alapos megismerése nélkül nem jöhet létre köztünk valódi szeretet kapcsolat, ami pedig a barátság alapját képezi. Ettől persze még lehetünk egymás számára jó ismerősök, érdekes beszélgető partnerek, kellemes társaság, jó cimborák, pajtások, haverok, kollégák, kartársak, bajtársak, munkatársak, elvtársak.

A közös érdeklődés és a közös tanulmányok jó esetben mellénk sodortak néhány olyan embert, akikkel a kölcsönös szimpátia alapján, hosszan figyelemmel követjük egymás útját a választott hivatás elsajátítása és gyakorlása során. Egy-egy szerencsés egymásra találás hobby vagy sport kapcsolatainkból is kinöveszthet valódi baráti viszonyulást. Ezek a jobb esetben felnőtt ésszel és felnőtt szívvel kötött kapcsolatok mindenképpen nagyobb eséllyel indulnak a versenyben a barátság címének elnyeréséért. A háló azonban itt is elég nagy szemű, az egyéni érdekek keresése, a versengés és az előnyszerzés vágya kizáró tényező lehet. A megismerés, a kölcsönösség, az elfogadás, a ragaszkodás, az elkötelezettség és áldozatkészség jó alapot képez. Szívesen írnám, hogy az önzetlenség elvárás, de ez elgondolkoztatóan nem igaz.

„Az, amit önzetlenül teszünk másokért, nem válik hasznunkra, nem segíti elő szellemi fejlődésünket. Ha elősegítené szellemi fejlődésünket, akkor hasznunkra válna. Ha hasznunkra válik, akkor a cselekvés nem önzetlen.”[i]

Legtöbbünknek a szorosabb családi szálakon túl esetleg akad pár közelebbi munkatársi kapcsolata. Néhány, valószínűleg eleve szimpatikusabb ember a munkahelyen, akivel kicsit többet meg lehet beszélni, mint hogy melyik legyen a következő fázis a heti terv megvalósításban, ha egy rész véletlenül kiesett. Valaki, akivel jobban meg lehet tárgyalni, hogy pontosan mi is történt az előbb, azzal a klienssel. Valaki, akit a többieknél érdeklődőbbnek, közelibbnek érzékelünk, aki úgy tűnik hozzánk hasonlóan képes és hajlandó több időt és erőt áldozni a formális munkahelyi, reméljük mellérendelt, kapcsolaton túl egy személyesebb kapcsolatrész fenntartására, legtöbbször a munkahelyen és a munkaidőn is túlnyúlva. Miért kellene, hogy az illető velünk egyenrangú státuszban legyen? Mert az eltérő pozíció a hierarchiában még jobban, sokszor szétválogathatatlanul összekutyulja a dolgokat. Ha ő a főnök az az én, ha pedig én vagyok a feljebbvalója az, az ő indítékait színezi át alapjaiban, esetleg menthetetlenül a jobb és egyben előnyösebb kapcsolat fenntartására – ezért ezt a lehetőséget most és itt kizárom, mert én elméletben ezt megtehetem, bár a gyakorlatban azért ez sokszor nem ilyen egyszerű.

Pontosan mit is jelent nekem, mit értek azon, hogy valaki a barátom? A barátságról a legrészletesebben a következő idézet visszhangozza eddig elfogadott gondolataimat.

„A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél. Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán szövetséges egy-egy szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert a szövetségesből, a kettő fejlődésének valamely más pontján újra ellenség válhatik. A baráti kapcsolat lényege a tat tuam asi.[ii] Előfeltétele az, hogy ne a hús érdekeinek pillanatnyi aktualitásán vagy az érzelemvilág átmeneti hiányérzetein, hanem az ideák bázisán épüljön… Az ember legmisztikusabb, de legerősebb igényét teljesíti: feloldja benne a magány halálos nyavalyáját. Az ilyenfajta egyesülés és megosztódás nem a görcsös összefonódás és csömörös széthullás ritmusát rejti, hanem a szenvedély nélküli egymásba nyugvás békéjét. Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevő érdeklődése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól”[iii]

Neked mit jelent az, hogy én a barátod vagyok? Valószínűleg sohasem egészen ugyanazt, mint nekem. Ezek után gyanítom, már egészen biztosan nem.

Mi történik, ha most egyszerre csak „megvilágosodtunk? Ami szokott. Felgöngyölődnek a dolgok. Legelőbb is valószínűleg annak a szőnyegnek a széle fog felgöngyölődni, ami alá eddig a számunkra kényelmetlen bizonyosságokat söprögettük be arról, hogy ezzel a barátunkkal, a kívülről egészen szépnek és jónak látszó kapcsolatunk, valahogy tán mégse kerek. Valami titkos féreg foga rág a magán paradicsomunkban. Minden bizonnyal kénytelenek leszünk legalább belül ezt a kérdést újratárgyalni. Hogyan hangzana ez a gyakorlatban? Valahogy így:

Eddig simán azt hittem barátok vagyunk, ahogy ez kinéz, megalapozatlanul.

Most, hogy apróra elemezni kezdtem kiderült, hogy a kettőnk közötti kapcsolat baráti jellege leginkább az én képzeletem szüleménye. Nem, azt még nem tudom, hogy te hogyan is gondoltad, de momentán túlságosan csalódott vagyok ahhoz, hogy ezt megérdeklődjem.

Még az is lehet, hogy dühös vagyok rád. Becsaptál, elhitetted velem, hogy mi közel állunk egymáshoz. Vagy talán csak hagytad, hogy ebbe illúzióba ringassam magam, ameddig ez nem ellenkezett a te céljaiddal.

Ha már itt járunk, jó lenne tudni tényleg voltak-e ezzel céljaid, és ha igen, valójában mik voltak azok. Na jó, ez már súrolgatja a paranoiám határát, ugyan milyen célod lehetett volna azzal, hogy elhitetted velem, hogy mi ketten másoknál közelebb állunk egymáshoz?

Rendben, akkor ezt a cél dolgot most visszavonom, mert azt végképp nem látom, hogy neked ebből milyen előnyöd származhatott volna, tehát ezt a szálat elengedem.

Ha nem találok a szándékosságodra bizonyítékot, akkor kizárásos alapon az marad, hogy talán észre sem vetted azt, hogy szívesebben és többet beszélek veled, mint másokkal. Nem tűnt fel, hogy nem felejtem el a számodra fontos dolgokat, hogy tudom, hol tartanak otthoni ügyeid, hogy emlékszem az általad elmondott korábbi történetekre. Nem vetted észre, hogy képviselni kezdtem a te saját érdekeidet is. Nem észlelted, amikor eldöntöttem, megvédelek, ha kell tán önmagadtól is, és azt sem konstatáltad, amikor elkezdtem támogatni a te szellemi fejlődésedet és növekedésedet.

Vagyis nem vetted észre, hogy figyelem formájában erőt és időt szántam a te megismerésedre. Az így megszerzett ismereteimet pedig hasznosítani kezdtem arra, hogy a kettőnk pozitív érzelmekkel és innentől egymásról szóló hiteles információkkal átszőtt kapcsolata kényelmes és kölcsönösen gyümölcsöző, mindkettőnk szellemi fejlődését elősegítő, valódi szeretet kapcsolattá váljon. Azzal a stabil, de nem birtokló és nem kisajátító elköteleződéssel, ami ezeket a kapcsolatokat szükségszerűen kíséri. Hát „barátom” ez a magyarázat nekem végképp nem jött be. Ezt a csavart még én magam sem tudom elhinni.

Lehetséges, hogy azok a változások, amik két ember közeledését és egymás felé fordulását kísérik „anyagtalannak” tűnnek, de abban biztos vagyok, hogy ezek a változások a résztvevők számára jól érzékelhetők, nem láthatatlanok és egyáltalán nem következmény nélküliek. A szeretet tánca minden egyes lépésével közelebb húzza egymáshoz a két embert, akik közül egyik sem lesz többé teljesen ugyanaz. A kapcsolat, amiben „reakcióba” lépnek, bizonyos szempontból tényleg „örökre” megváltoztatja őket. Átveszik egymás gondolatait, nézeteit, mozdulatait. Közelről és „belülről” megtapasztalva magukévá teszik a másik elképzeléseit. Egy másik ember színpompás szövetein át tekinteni a világra mindenképpen meghatározó élmény.

Lehet, hogy nem is hibáztathatlak téged, mert nem éltél vissza a bizalmammal? Talán mégis én voltam az, aki ebbe az illúzióba akartam ringatni magam, mert az életemnek pont ebben a szakaszában, nekem volt éppen erre szükségem. Nyílván nem a csalódásra gondolok. Hanem az élményre, a barátság nevű erős és megtartó kötődésre. Nekem volt szükségem arra, hogy úgy érezhessem a leginkább munkával teli hétköznapok közönyös szürke világában van még valaki, aki számára többet jelentek. A megismerés, a pozitív érzelmek egymást erősítő áradása, az elköteleződés, a bevonódás egy másik ember világába csak nekem hiányzott. Meglehet. Mit tehetnék most? Holnaptól gyorsan és gyökeresen meg kellene változnom, nehogy ismét átverhessenek? Itt ünnepélyesen megígérhetném, hogy soha többé nem engedem ezt újra megtörténni? Bocsi, de azt hiszem, ez nem megy.

"Rosszul gondolkozik az, aki a külsőleg megvalósíthatót összetéveszti a belsőleg lehetségessel."[iv]

Valószínűleg semmi nem fog változni azon túl, hogy kicsit félrehúzódom, tovább elemezni, mérlegelni, míg megnyugszom és lehiggadok. Megállapítom majd, hogy x évemhez képest még mindig nem vagyok elég jó emberismerő és még mindig naivan bízom az emberekben. „Ki micsodás, nem lehet más” mondták eleink teljes joggal.

Nem, nem fogok hozzá most azonnal megváltozni és innentől sandán, extra gyanakvással és fokozott távolságtartással méregetni minden közeledő idegent. Lehet, hogy ez egy fájó tapasztalat volt, de ez nem tud változtatni azon, hogy én alapvetően így érzem jól magam. Nem vagyok hajlandó a kedvességet, a nyitottságot, az érdeklődést és a szolgálatkészséget hibának látni, csak azért, mert sebezhetővé és kiszolgáltatottá tehet. Bízom az emberekben és azért, mert néhányan visszaélhetnek ezzel, nem kezdek el megváltozni. Azt gyanítom, hogy az alapvető jellemvonások szintjén, ha akarnék, se tudnék igazán más lenni.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

[i] Kinai univerzista gondolat Popper Péter gyűjtéséből, in Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata, Türelem Háza Bt. Kiadó, Budapest, 1995.

[ii] latin - Az önvalóra ébredés, annak a felismerése, hogy egyek vagyunk, te is én vagyok – szerk.

[iii] Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája – A fény mágiája, Holnap Kiadó, 1989.

[iv] Popper Péter: Belső utak könyve, Magvető Kiadó, Budapest, 1981.