Nyár elején tűnt fel újra a környéken. Magas, széles vállú, középkorú férfi, koszos, csapzott, őszes bozontja a válláig ér. Legtöbbször a kis vasúti aluljáró mellett, a patak beton támfalának pillérein üldögélt a napsütésben, elmélyülten szemlélve pucér lábujjait, amikor éppen arra loholtam a hőségben, a dolgom után.

Esőben behúzódott, lekuporodott a híd alatti apró, száraz területre, mellette egy flakon víz és egy üresnek tetszően lapos tescós szatyor néhány újsággal, papírokkal, amiken máskor ült.

Néhány hete „költözött” ide a házunk mellé, a parknak a nagyobb fenyőfa mögötti padjaira. Napközben a pindurka téren sétálgat, ácsorog, nézelődik, vagy mereven figyeli a forgalmat, sokszor olyan éberen, mintha konkrétan várna valakit, bár beszélni még sosem láttam senkivel. Máskor lehorgasztott fejjel, nagy tenyereibe temetett arccal üldögél, a környező bokrokra teregetett, hálóalkalmatosságként szolgáló holmijai mellett.

Ezekből már egész halomra tett szert, van ott hálózsák, nagykabátok, kék műanyag fólia, színes, kötött dolgok, szatyrok, meg egy kimustrált női esernyő. Alighanem a lakótelepünk jótét lelkeinek adományai. Az egyik délután a park összes padjára került egy-egy könyv, persze az nem biztos, hogy tőle.

Nem szívesen nézek rá. Dühös vagyok a gyengeségemért, rá.

Miért nem keres magának rendes szállást? Hiszen akármilyen szegény és kicsi ez a város, azért hajléktalan szállója van, igaz a működési feltételekkel és körülményekkel nem vagyok tisztában, de nem is nekem kell naprakésznek lenni ebből. Egy ágyon, legyen az akármilyen, azért mégis csak jobban lehetne aludni, mint itt a pad mögött a rongyaiba csavargózva, a szabad ég alatt.

Nem igaz, hogy nincs senkije, aki kiadhatná neki a fáskamrát, a kerti sufnit, a már rég nem használt nyári konyhát vagy akár az üres malac ólat télre.

Csakhogy ki szeretne önként, még további felelősséget venni a nyakába, valaki másért?

Láthatóan tudna még dolgozni valamit, legalább alkalmilag. Lenne még ereje, nem béna, mozog keze lába. Miért van itt? Miért üldögél itt naphosszat? Miért nem tesz magáért valamit? Vagy tesz is, csak én nem látom az eredményt és könnyen ítélek, megint?

"Állandónak tekinteni azt, ami csak átmeneti,
hiú ábránd. Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak,
ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket,
sürgető érzés tölt el bennünket.

Ugyanúgy, ahogy az utazó áll meg egy pihenőhelynél,
a létezés útján haladó tudatosság is csak elidőzik egy életben.

Testünk, ez az eszköz,
csak rövid ideig áll rendelkezésünkre: erre az életre. Ahogy egy ruhadarab idővel elrongyolódik,
úgy fogy az élet percről percre." - Buddha Shakyamuni

Párszor elgondoltam elhaladtamban azt is, hogy miért teszi ki ide, közszemlére az életét és önmagát? Ott a hegyoldal, pár száz méterre a sűrű bokraival, miért nem ott veri fel a tanyáját, teregetni is jobban tudna. És nekem sem kellene azon morfondíroznom egyetlen másodpercig sem, hogy ha egész nap ott van a két pad és a sokasodni látszó ingóságai körül, hol végzi a szükségét? Bocsánat, most sem akartam erre gondolni!

Újra és újra elmagyarázom magamnak, hogy semmi közöm hozzá, és így a  nyomorához sincs. Nem akarok elgyengülni és szánalmat érezni iránta, sokkal szívesebben lennék kemény és közömbös.

Mintha ez ilyen választható opció lenne, hogy mondjuk, a szociális szférában, segítő szerepben dolgozom reggel fél nyolctól délután négyig és akkor ott vége. Szögre akasztom a munkaruhámat (ha például volna) és zsebre dugott kézzel, nagy füttyökkel hazaballagok. A munkaidőmön túl pedig, kortól függetlenül meg sem látom, észre sem veszem a rászorulókat, sem előtte, sem utána. Ha pedig nem vagyok "szolgálatban", akkor a világon mindenki törődjön a maga bajával, vagy legalább engem hagyjon vele békén. Csak hát ez nem pont így működik. Hiába erőlködök, sehogy sem tudom feltenni a szemellenzőt, pedig milyen jól mutatna valami pofás, bányalovas darab.

Magamban morgolódom és mérgelődöm. Itt a közalkalmazotti szférában az állam bácsi pompásan belelát az összes zsebünkbe, és szívbaj nélkül ki is veszi belőle bőven és rendszeresen, ami az én szakadatlan munkám után, neki jár. Minél többet dolgozom, ő annál többet kap és ez teljesen független attól, hogy az ő oldalán el van-e végezve, legalább alaphangon, bármelyik feladat.

Egyébként meg nekem mi közöm a mások nyomorához? Legalább néha a szembenézés helyett én is dagonyázhatnék kicsit akár abban a közkeletű, bár rosszindulatú előítéletben is, hogy ő maga tehet róla, ha ilyen sanyarú sorsra jutott és akkor biztosan meg is érdemli ezt.

Miközben a józan eszem természetesen tudja, hogy nem csak ő ázik-fázik-éhezik és nélkülöz kint a reggel óta szemerkélő, hideg, őszi esőben. És az elviselhetőnek tartott világunk határán kívül rekedt szerencsétlen páriák[i] között biztosan ott van egy csomó gyerek (őket nyilván nem akarom a nem is választott sorsukért hibáztatni) és bőven akad ott olyan felnőtt is, akire az előző érvelés egyáltalán nem igaz. 

Rá igen. Ismerem az „előző életéből”. Évekkel ezelőtt dolgoztunk egy cégnél, még az előtt, hogy elitta volna mindazt, amit megkeresett, aztán azt is, amit a két gyerek elől a családi kasszából ki tudott markolni. Utána elkezdett hitelre inni és ezt már nem tűrhette az asszony, aki végig küzdötte, szenvedte mellette a sikertelen elvonókat. Amikor a lakásra terhelt jelzálogok következtek a felesége már inkább vállalta a nagy cirkuszos válást, mint a további életközösséget.

Szóval nem, neki nem akarok a szemébe nézni, őt nem akarom megsajnálni. Nem akarom tudni, hogy ismertem. Nem tudom, hogy ő emlékszik-e egyáltalán erre, de semmilyen módon nem akarok felelősséget érezni sem a körülményeiért, sem a szenvedéseiért.

Az utóbbi időben egyébként mintha élénkebb lenne.

A mozgása is erőteljesebb. Láttam, hogy felfigyelt az arra járókra.

Aztán néhány napja - magamba merülten a boltba szaladtam éppen - ijesztő elszántsággal és lendülettel jött felém nagy léptekkel és érces, erős hangon az arcomba mondta: „Nyírjál mán ki! Nem tudok mán élni!”

 A meglepődéstől, hogy hozzám szólt, és hogy éppen ezeket mondta, ott helyben, időlegesen megkukultam, csak meresztgettem a szemem, és még sebesebben kezdtem kapkodni a lábaimat.

Aztán visszafelé jövet pár órával később, de még bőven világosban, már a feje búbja sem látszott ki a pad mögül, ahol feküdt, mint egy darab fa a rongyaiba burkolva, s attól, hogy nem láttam mozdulni egészen összeszorult a szívem és a hideg is végigfutott a hátamon.

Ma ismét arra jártam. A városgazdálkodás emberei szépen felásták, elegyengették a földet körben a virágágyásokban. A gyepet makulátlanul tisztára gereblyézték, a gesztenyefák összes lehullott levelét elvitték.

A kicsi park üres, nincsen lakója és annak sincs semmi nyoma, hogy valaha lett volna.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

[i] pária (tamil), Az indiai társadalom hagyományos rendjében a kasztokon kívül álló jogtalan, kivetett, "érinthetetlen"ember. Átvitt értelemben: jogfosztott, elnyomott ember, a társadalom kitagadottja.