Mai vendégposztunk pszichológus szerzője indulatkezelési szokásainkat veszi nagyító alá.

-„Ő azt mondta rólam…a családomról… az anyámról…Meg kellett védenem magam. Igen, akkor megütöttem. Önvédelem volt.”

Néz rám, és láthatóan nagyon nem érti, most meg min akadékoskodok. Mit nem lehet azon érteni, hogy neki azonnal „önvédelemre” van szüksége, ahogy az osztálytársa emlegetni kezdi a felmenőit. Csak nem azt gondolom én is, hogy ő majd simán hagyja magát és a rend kedvéért meghunyászkodik és alulmarad? A családgondozó véleményét olvasva a körülményeikről gőzöm nincs, mi újat mondhattak neki. A mellékelt ábra szerint, az egészen mélyen tisztelt szülőket az ő sorsa eddig is hidegen hagyta.

Igazából nem is akadékoskodom, hanem teljesen megakadtam. Magas, erős, csontos alkatával, széles vállával akkor is figyelemre méltó jelenség lenne ez a rögvest nagykorú legény, ha nem hadonászna dühödten. A többségi általános iskola kezdettől csak kényszerűségből fogadta be „integrálva”, már két éve magántanulóvá tették, pont azért, mert a többieknek a szünetekben gyakran sikerült addig hergelniük, amíg ordítani és csépelni nem kezdte, amit ért, legtöbbször a falat. Meggyőződésem, hogy ebben a csatában őt már akkor legyőzték, amikor feldühödött, onnantól ugyanis végképp semmit sem mérlegel. Hasztalan ecsetelném neki bármilyen ékesszólóan az egyenlő ellencsapás elvét. Magyarázhatnám, de nem értené, hogy a háborúnak éppen úgy nincsenek nyertesei, ahogy a földrengésnek sem.

Amit igazán nem értek az, hogy hogyan juthattunk idáig.Miért gondolja úgy ő (és ezzel aztán cseppet sincs egyedül), hogy dühödt önvédelemre van szüksége azonnal, ahogy egy negatív, legalábbis a saját elképzelésétől erősen eltérő véleményt hall önmagáról, vagy a rokonairól. Ez a leckeszöveg nekem sántít. Én úgy tanultam, hogy a düh teljesen jogos érzelmi reakció fizikai támadás esetén. Mivel a szervezetben nagy erőket mozgósítva segít bennünket abban, hogy azonnali döntésünk szerint, felvegyük a harcot, vagy elmeneküljünk. Csak hát, hol van itt a fizikai támadás? (Később és az ő oldaláról, de ezt most hagyjuk, akadjunk le róla.)

Sokkal égetőbb kérdés, hogy miért érzi ő (és sokan mások) jogosnak a dühét attól, hogy egy ismerős, vagy pláne egy ismeretlen másik ember állít valamit róluk, amit vadul valótlannak és egyben vérig sértőnek találnak. Eddig a konkrét események szintjén összesen ennyi történt: valakinek a szájából elhangzott néhány nem túl hízelgő szó. Ebben az igazán hétköznapi helyzetben miért is kezdi el bárki azonnal túráztatni magát?

Jó, nem pont a fenti fiútól várok valami mást. Tőle igazán nem kérhetem számon, hogy miért nem tanulta meg a megfelelő társas viselkedés alapjait a családi körben, hiszen nem adhatták tovább neki, amit maguk se tudtak, és mivel ő a tanulásban nagyobb fokban akadályozott, hát a közoktatási intézményeink felelősségét se firtatnám most.Érdekelne viszont, hogy egy ilyen, sokszor megtapasztalt helyzetben, vajon miért nem jut eszünkbe jobb és ésszerűbb megoldás, mint az azonnali küzdelem, a rögtönzött bunyó, vagy a nyilvános nagyjelenet hajtépéssel…

Miért nem az merül fel bennünk, hogy né, hát ki ez, nem is ismerem, sose láttam, honnan tudna rólam, rólunk bármit. Ha pedig teszem azt, mégis ismerem, ugyan miért nem merengek még egy kicsikét azon, hogy aztán ez az alak tényleg olyan fontos helyet tölt be az én életemben, hogy minden szava számít?

Az imént nyilatkozott az értelmi képességeimről. Addig csak pötyögött a zsebében, meg a gépével és ebből kijött az én IQ-m? Hát ez ám a technika! Egy pillanat alatt határozott és megingathatatlannak tűnő véleményt formált a jellememről, az erkölcseimről, az életem értelméről, a családtagjaim szokásairól és vonásairól, nyilván varázsgömbje van, vagy parafenomén. Akkor viszont sebesen, biztos távolságba kéne húzódnom tőle.

Ha már idáig eljutottunk, nyugodtan megkérdezhetjük magunktól, hogy valóban annyira fontos-e nekem, hogy pont ő hogyan vélekedik. Ha a válaszunk igen, van egy elég rossz hírem. Attól, hogy esetleg sikerül bevernem az orrát, megrepesztenem pár bordáját, vagy betörnöm a fejét, nem feltétlenül fogja pozitív irányban megváltoztatni a véleményét rólam.

Közben csak egészen halkan érdeklődnék, hogy nekem mi is lenne a mentségem a támadásra. Hirtelen eluralkodott rajtam valami időutazásos tudatzavar? Azt hittem, hogy hős lovag vagyok és most „párviadalban” mosom tisztára, amin folt esett? Hoppá, de úgy néz ki, széthagytam valahol a vértem, pajzsom, lándzsám, fegyverhordozóm, de ami még ennél is nagyobb gáz, elfelejtettem áttanulmányozni a lovagiasság szabályait a kódexben.

Komolyan lehet annyira fontos, hogy ez a zilált, tévelygő alak, mit mond rólunk, hogy azonnal meg kell torolni a hiúságunkon esett csorbát? Hogyan is eshetett csorba azon a – nyilván jól megtermett – hiúságon? Azelőtt azt hittem, hogy engem az egész város imád?

Ha a válaszunk nem volt, azaz ő nem egy fontos ember számunkra – és ebből van jóval több, hogy egymás nevét sem tudják a nyíltan kakaskodók – akkor meg mégis mit érdekel engem, hogy ő mit gondol rólam, vagy rólunk? Azt gondol, amit csak akar és nekem pontosan ugyanennyi jogom azt gondolni róla, amit csak akarok.

Kimondani hangosan, nyílt színen, pláne plénumban a másikról valami kellemetlent, hát ez igazán nem túl kedves megoldás, nem is túl jól nevelt, de most tényleg, le akarok állni egy modortalan idegennel anyázni? Sajna nem kell, hogy a kocsma előtti verekedőknél letáborozzon a képzeletünk, a napi tömegközlekedés is nagyon hasonló élményekkel gazdagíthat. Nem kell az sem, hogy a képzeletbeli közlekedési eszközt iskolázatlan, rosszul öltözött, mosdatlan szájú férfiakkal töltsük meg. Ebben a szituációban a nők pont olyan kivagyi, arrogáns majmok tudnak lenni. A nem, a kor, a ruházat és az egyébként választékos szókincs alig nyom valamit a latban, ebben az ügyben, a modortalan és durva viselkedés egyáltalán nem hagyja, hogy ilyen külsőségekhez kössük.

Ha még annál is rosszabbul állunk, mint képzeltük, mert nekünk teljesen mindegy, hogy ő kicsoda, és továbbra is rögeszmésen ragaszkodunk ahhoz, hogy ő igenis köteles hozzánk kedvesen viszonyulni, a vészesen közeledő frontális ütközést már csak azzal odázhatnánk el, ha végre megkérdeznénk magunktól: biztosan elkerülhetetlen, hogy azonnal kinyíljon a zsebünkben a bicska?

Ui: Lehet, hogy nincs messze az az idő, amikor a reklámok tele lesznek instant önuralom növelő granulátumokkal és pasztillákkal, de addig is, nem térhetnénk vissza a régi bevált gyakorlathoz, nem kezelhetnénk újra az idegeneknek kijáró hűvös távolságtartással egymást?

Szabóné Erdős Gyöngyi

pszichológus