2017. jún 26.

Ne vedd úgy a szívedre!

írta: SzEGy

Még egy perce sincs, hogy kevésbé finoman, viszont jól részletezve fikázta le a csapat munkájában tagadhatatlanul végbevitt erőfeszítéseimet. Alaposan meglepett a kritikája, talán mert a beszélgetés onnan indult, hogy hirtelen mindkettőnk előtt nyilvánvalóvá vált, ő most mekkorát bakizott az egyik munkafolyamatban. Ha nem járul hozzá a meglepetés ereje még esetleg megúszhattam volna a mai idegbajt.

Hiszen, ha ritkán gyakorlom is (szerencsére kevés az olyan nap, mint a mai), jól ismerem a kritikai észrevételek és dicsérő megjegyzések kezelésében irányadó alapszabályt. Az egész helyzet kimenetele azon a néhány másodpercen múlik – ez lehetne a folyamat erőssége (biztató, hiszen ez nem olyan hosszú idő, hogy ne tudnám okosan visszatartani magam a hirtelenkedéstől és az elkapkodott akcióktól), de ugyanez képezi a folyamat gyengeségét is (ha valamiért, pont akkor és pont ott leblokkolok, és éppen nem jut eszembe mit kéne és mit nem kéne tennem).

Mi tehát a feladat? Összesen néhány gondolatnyi mérlegelés. Mielőtt bármibe belekapaszkodva, amit a másik szájából hallottunk, meglódulnának a saját gondolatok nyomán az érzéseink vagy az indulataink.

Gondoljuk gyorsan végig előbb, hogy ő mennyiben képes és jogosult a munkánkat megítélni. Ismeri-e egyáltalán a munkánk valódi („piaci”) értékét? Ha ő nem szakmabeli, nem áll mellettem a csapat tagjaként a frontvonalban, esetleg nem is lát rá a munkámra, akkor ez nem szükségszerűen van így. Ahogy a másik dicsérő szavaiból is akkor tudok az önbecsülésem építéséhez szép, új, piros téglákat szerezni, ha a dicséret igazi mérlegelést és reális értékelést takar. Bármilyen kicsi részletről szólhat, de csakis olyasmiről, amiről magam is tudom, hogy megtettem. Ez pedig nem a: „Jaj, te olyan okos vagy”! - kategóriája. Ugyanezzel a logikával élve, a legnagyobb súllyal a másik kritikai megjegyzése akkor esik a latba, ha magyarán szólva, tudja is, hogy mit beszél, és ért is ahhoz, amiről. Ez pedig ugye nem a: „Te ezt nem tudhatod, Hajnalka!” – régi tévés reklámszöveg helye.

Ma viszont úgy látszik vesztettem. Momentán az összes erőmet az köti le, hogy kellően – saját, önmagammal szemben támasztott elvárásaimnak megfelelően – civilizált maradhassak. Szorgosan nyeldesem vissza az igen erősen kikívánkozó epés megjegyzéseimet.

Azt gondolnám, hogy jól látható a zavarom, viszont a válaszadásom hiánya őt nem érinti meg. Csak nyomja tovább a sódert, ahelyett, hogy eltolná már végre innen a biciklijét. Ha csak pár percre magamra maradhatnék, talán még sikerülhetne megakasztanom a mérgelődést, kevesebb lenne a baj, azonnal kezdődhetne a kármentés, de így nem. Beszél. Beszél.

Kifejezetten lánctalpasan érvel és bizonygatja nekem a vélt igazát, majd még egy kicsit emelve a hangján az eljárása jogosságát, sőt szükségszerűségét.

Kezd kikerekedni, hogy ki mindenki lehet itt hibás azért, hogy ő ezt jól elbaltázta. Érdekes, hogy az ő neve kimaradt, viszont az én részem a munkában nem. Tényleg nem látja vajon, mennyire nem jött be nálam ez a terelés?

Saját magamat is meglepve, valahol mélyen maradt még egy cseppnyi nyugalmam, egy korty józanságom. Csak a korábbi gyatra főnökök irányítása alatt végzett munka során felhalmozott tapasztalatoktól, a lehetetlen helyzetek gyakorlásától tűröm egy centivel jobban? Tök mindegy.

Lelki szemeim előtt felrémlik, hogy most vesz új irányt az egyedfejlődésem, ezen túl mégis inkább a delfinekre[i] fogok hasonlítani, tehát most az egyik agyféltekém szépen szundikálni kezd.

Nem jó, mégis inkább a kacsacsőrű emlősre, akkor képes leszek arra is, hogy simán becsukjam a fülem. Ezt elképzelem, jól megy, a hangok jelentősen elhalkulnak. Az egész helyzet víz alattira kezd hajazni, az is lehet, hogy szimplán az agyamat elborító gőztől. Maradnék még friss mélyvízi magányomban, de óvatlanul ránézek, és még mindig mozog a szája.

Érdekes, én vagyok az egyetlen hallgatósága, hogy lehet, hogy nem vette észre, amikor elvesztett. Biztos, mert vadul figyel rám. Csakhogy már vöröset látok. A hang visszajön. Sajnos túl gyenge volt a magamnak gyártott képi világ, nem tarthatom meg újdonat illúziómat. Pont meghallom, hogy végül ezzel akarja kiszúrni a szemem:

- Ne vedd úgy a szívedre! – Nekem jön ezzel a felsőbbséges, üres lózunggal? Na, most pattant el a húr! Az eddigi szájzáram olyan hirtelen oldódik, hogy még magamat is meglepem.

- Ne mond meg nekem, hogy én hogyan érezzek! És ha lehetne kérnem, hát ne is beszélj többet! Momentán ugyanis nem hallom. Tökéletesen elfoglal, hogy éppen most üt meg a guta! – Ez az üzenet végre átmegy, csak néz rám meredten, mintha sose látott volna még fehér embert, talpig síkidegben.

Tudom. Tudom, itt a feketepont.

Már megint óvatlanul felhecceltem magam. Pedig ez egyrészt nem okos (és bár ez a nyomtatásban nem látszik, de itt lehetne a jel, hogy ez a refrén, ezt kéne hosszú, tömött sorokban ismételgetni magamnak), másrészt nem illik és nem is való, harmadrészt kifejezetten rosszat tesz nekem (ahogy másoknak is, erről még itt). Csak sajnos, már beindult és elszabadult belül a turbó meghajtás, ami helyből a plafonig nyomja az indulataimat, és ha nem tévedek, akkor velük a vérnyomásomat is.

Semmi extrém nem kell hozzá, semmi meglepő, csak a szokásos, jól bevált gondolatok: Hogy jön ő ehhez? Mit képzel magáról? Akárhonnan nézem, se tett még le semmit az asztalra! Kinek képzeli magát? Annyit se tud, hogy először a saját háza táján kéne sepregetni? Hoppá, hát van itt még új erő ebben a turbóban. Mégis észre kéne térnem, gyorsan.

Végre elment. Remélem, ügyesen seperni.

Nekem viszont más, sokkal sürgetőbb dolgom van azonnalra, sőt már el is késtem vele. Vár az uralkodás, mindenek előtt magamon.