Van még időm
A világunk olyan gyors, annyi az inger, a tennivaló, a kötelesség, a feladat, és az a rengeteg kívánatos esemény, a vágyott és éppen elérhető célok, a lehetőségek, minduntalan elsodródunk.
Legtöbbször szétszórtan ide-oda csapongva, kapkodva, máskor a választott utak és döntések következményeként ránk rótt feladatok súlya alatt roskadozva haladunk az életünk dolgaival nap-nap után.
Sokszor csak a családtagok, a szeretteink, a hozzánk közelállók elvesztésének a lehetősége ébreszt rá bennünket (és akkor is csak pillanatokra) mennyire eltávolodtunk...
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik! [i]
Pedig milyen fontosak nekünk. Főleg amikor ráeszmélünk, megpillantva rajtuk azt a sebet, azt a sérülést, amit már nem tudunk figyelmen kívül hagyni.
Egy szemvillanás alatt megváltozhat minden. Megérezzük a sebezhetőségüket, a szemükben tükröződő reménytelenséget, a félelmet, a fájdalmat és belénk nyilall milyen könnyen, mennyire gyorsan elveszthetjük őket.
Nem kell ehhez feltétlenül megrendítő természeti vagy társadalmi katasztrófa, sem valóban traumatikus helyzet.
Már egy sebtapasz látványára is megrohanhatnak bennünket addig elzárt érzéseink, a féltés, a jövőtől és a ránk váró veszteségtől való félelem, az aggódás, a bizonytalanság, a kétségbeesett kapaszkodás a mostani állapotba és a várható változások elutasítása.
A másik, számunkra fontos ember halandóságának és az élet törékenységének, végességének, a mulandóságnak a gondolata, amit a hétköznapi helyzeteinkből általában sikerül száműzni. Alaposan félresöpörni a saját halandóságunk és a kezdettől közelgő vég gondolatával együtt, ügyesen elrekeszteni, valami különösen nehezen hozzáférhető helyen, a lelkünk várkastélyának a legfélreesőbb pincéjében.
Hiszen hogyan is tudnánk másként szokásainknak megfelelően alakítani a napi rutinunkat, ha közben nem bírnánk elhallgattatni a minden lelkesedést és lendületet gúzsba kötő, szűkölő félelmet, hogy egész világunk, olyan szélsőségesen törékeny és bizonytalan, nálunk sokkal nagyobb erők kénye-kedvének kiszolgáltatott.
Néha váratlanul, véletlenül egy dal mélyen megérint, egy történet, egy könyv, egy verssor felkavar, egy képkocka egy jelenet könnyeket csal a szemünkbe. Persze ilyenkor is igyekszünk sebtében elfordulni, gyorsan letörölni. Jobb a gyengeségeket nem mutatni…
Ha volna még időm, hazudhatnék neked.
Ami igazán bánt, azt sohasem értenéd meg.[ii]
Az életünk végességének a tudatát, ha valóban felfogjuk, és megfelelően komolyan kezeljük is, általában megpróbáljuk a hétköznapi világunktól alaposan elszeparálva, ha lehet mindentől hermetikusan elzárva tartani.
Csakhogy így nem is beszélünk róla, és ezzel hallgatásra kárhoztatjuk a másik felet is.
Igaz, ha megtehetjük, legtöbbször igyekszünk különben is kikerülni minden eszmecserét, ami a halállal kapcsolatos.
Mégis, mindenképpen, időről - időre elér minket egy ismerős súlyos betegségének a híre, egy hozzátartozó, egy idős rokon halála, egy alkalom, amikor feltétlenül el kell mennünk egy temetésre, bemenni egy sírkertbe.
Ez aztán aznapra, vagy még talán egy pár napig a felszínen tartja bennünk a tudást, mennyire pillanatnyi, tiszavirág életű a világunkban minden, beleértve önmagunkat is.
Mennyire ingatag mindaz, amit kívül vagy belül úgy szeretnénk biztosnak, állandónak, melengetően közelinek, stabil pontnak, sziklaszilárd fogódzónak, támasznak gondolni.
„Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,”[iii]
Magunk, vagy mások előtt még a ritkán észrevehető, pillanatnyi érzékenységünket is mentegetjük, aktuális fáradtsággal, kialvatlansággal, fejfájással, hormonális kibillenéssel, túlzott stresszel igyekszünk megokolni és persze futni tovább napi ügyeink után.
Mit tehetnénk mást? Hiszen azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy teljesen megbénítson bennünket az egymás elvesztésétől való félelem.
Mégsem ülhetünk folyamatosan a számunkra kedvesek mellett. Nem foghatjuk a kezüket állandóan. Nem lóghatunk egész nap a telefonon. Nem kuporodhatunk oda minden éjszakára a szeretteink bölcsője, hintaszéke, ágya szélére.
Nem mintha ez az állandó, szorongásunktól áthatott, kényszeredett jelenlét megvédhetne bármelyikünket bármitől.
Nem az a feladatunk, hogy indaként a nekünk fontos emberekre tekeredve megakadályozzunk minden elmozdulást. Nekünk a saját életünket kell élnünk, nekik az övét. Csak éppen nem szabadna elfelednünk, a magunk fontosságával kezdve észben tartani, hogy az élet nem egy a jövőre tett ígéret, hanem maga a jelen.
Mindegyikünk számára bizonytalan és véges.
Ma még itt vagyunk és van lehetőségünk élni vele.
Törődni másokkal, minden fontosat elmondani nekik, átélni és kifejezni az érzéseinket. Hálásnak lenni minden jóért, a közös élményekért, a felénk áramló figyelemért, a szeretetért, és amit lehet megpróbálni még meghálálni nekik.
"Ha gondját viseled ennek a pillanatnak, gondját viseled minden időnek." Buddha
A holnap teljesen bizonytalan, sosem tudhatjuk előre, kinek, mit is hoz majd el.
"Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember?
Most már tudom: az utolsó pillanatig."
Örkény István
Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus
Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!
Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.
[i] Tóth Árpád – Lélektől lélekig - https://www.youtube.com/watch?v=XtmHNBHTnkU
Tóth Árpád: Lélektől lélekig
Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.
Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
1923
[ii] Bikini, Ha volna még időm, Aranyalbum 1996.
[iii] Radnóti Miklós – Levél a hitveshez - https://www.youtube.com/watch?v=NHo0pxm6KDE
Levél a hitveshez (Magyar)
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
- augusztus-szeptember
