A váratlan traumán, hirtelen támadt súlyos betegségen átesők tünettörténetének első mondatai között szinte mindig találkozunk ezzel a gondolattal, a mozgásszervi rehabilitációs osztályon leginkább a különböző törések utáni lábadozásnál, gyakran az egyedül élő, idős asszonyok, sokkal ritkábban a férfiak elbeszéléseiben hangzik fel. Hitetlenkedve, fejcsóválva mondogatják, ismételgetik, ami velük történt.

„Csak egy kicsit megbillentem, még igazán meg sem ütöttem magam, elcsúsztam a vizes kövön.”

„Rosszul léptem, mert beleakadt a papucsom a szőnyeg szélébe.”

„Megszédültem, pedig addig nem is éreztem semmi furcsát, semmi szokatlant.”

„Valahogy nekiütődött a combom a kanapénak, a szekrény mellett eszméltem fel.”

„Fogalmam sincs hogyan, csak nekiestem az asztal szélének.”

„Felmostam éppen és próbáltam a partvisra feltekert ronggyal benyúlni az asztal sarka mögé, abban a kitekeredett helyzetben megcsúszhattam, a következő percben már a földön ültem, mozdulni sem bírtam. Nem is az a lábam tört el, amire lehuppantam, hanem a másik combcsont, ami fura ívben feszült meg közben. Mint a száraz gally pattant, reccsent és eltörött.”

Sokszor hosszan, kacskaringós történetekben sorolják megelőző bajaikat, mintha az bizony kizáró ok lehetne, hogy ennek előtte ők már voltak betegek. Mintha volna a megbetegedéseknek, a baleseteknek, a szerencsétlenségeknek, sorscsapásoknak, emberi tragédiáknak olyan egyénre leosztott, konkrétan megszabott mértéke, ami után már garantáltan nem jöhet több.

Bár nem gondolnám, hogy volna ilyen, hiszen sosem hallottam róla, de a képzeletemet megragadta az elképzelés, hogy nézhetne vajon ki, ha lenne?

A „Kapsz egy testet, erre az életre” című szerződés apró betűs részében lehetne, valahol legalul? Biztos azért nem vettem észre, mert akkor még nem tudtam jól olvasni.

Milyen időintervallumra vonatkozna, mi lenne megadva benne, ha volna ilyen megkötés? Egy hónapban, egy évben vagy egy életben mennyi rossz dolog történhet? Milyen formátumban, mértékegységben kellene számolni?

Ahogy néha hallhatjuk, hogyha valami rossz történt, mondjuk, kigyulladt a lóistálló, akkor nagyon figyelni kell, mert még két csapás várható a közeljövőben? Szimpla babona? Három a magyar igazság és egy a ráadás?

Vagy csak a három számít? Esetleg az sem, mert a két nagy csapás után jöhet két kicsi, és az akkor kitelt? Talán az a szabály, hogy kisebb szörnyűségekből több jár? És mi számít kisebbnek?

Inkább ne lovagoljunk a számokon. Még mindig ott van a mértékegység kérdése: hogyan számolom át a házat ért villámcsapást agyvérzésre, a vetélést a szőlőskertben terjedő lisztharmatra, a combnyaktörést a munkahely elvesztésére, vagy a belvízzel elöntött szántóföldekre, és azt a mellrákra, hűtlenségre, vasúti szerencsétlenségre, erdőtűzre vagy tüdőembóliára? 

Netalán még sincsen megszabva a mérték, nem kell, hogy egyenlően elosztva jusson a bajból?

Amennyire eddig láttam, nincs megszabva, kit mennyi sorscsapás érhet és az sem, hogy azok mekkorák lehetnek.

„Az élet nehéz. Nagy igazság ez, ha nem a legnagyobb.[i]

Az élet nehéz voltának igazságát a legtöbb ember nem látja át teljes mértékben.

Többé – kevésbé állandó jelleggel sopánkodnak az emberek, halkan vagy fennhangon panaszolják föl terheiket és gondjaikat, mintha kirínának az élet egyébként könnyű hátteréből, vagy abból az életből, amely ha nem könnyű is, mindenesetre méltányos volna, ha az lenne.” [ii] 

„Nem nagyon értem ezt az egészet, hogy történhetett ez meg velem. Így viszont nagyon nehéz összeszedni a bátorságom, hogy minden reggel újra lábra álljak. Nehéz rávenni magamat, hogy a végül is napról-napra csökkenő fájdalom, a lassan visszaszoruló fáradtság és a félelem ellenében mégis meginduljak. Teljesítsem, amit a gyógytornász a lelkemre kötött, a napi gyakorlás penzumot, megtegyem azt a minimális távolságot és még egy kicsit. Nehéz meggyőzni magam arról, hogy egy egészen kicsivel többet akarjak megtenni minden nap.”

A sokszor addig is lassabb, nehézkes, kínos, fájdalmas mozgás a traumát, sérülést követően gyakran tovább lassul és kifejezetten körülményessé, óvatossá válik. Persze hová is lenne, az a nagy rohanás? Az idősek esetében maga a műtét vagy trauma utáni sebgyógyulás, a csontok összeforrása, komplikációk és kísérő betegségek hatása nélkül is lehet nagyon lassú, nehézkes, elhúzódó.

Azzal, hogy a testünk egyik legerősebb és legnagyobb terhelésre tervezett csontja eltört egy furcsa, gyenge, apró, jelentéktelennek tűnő mozdulat miatt, a kiszolgáltatottsággal vegyes félelem keríthet bennünket hatalmába: Ha ez a lehetetlenség egyszer már megtörtént, akkor előfordulhat, hogy újra, hogy bármikor megtörténik.

Ha viszont nincs elég bátorságunk, elszántságunk a gyógyulásra és az erőnlét visszaszerzésére, akkor az életünk még jobban, esetleg végleg beszűkülhet.[iii]

Néha, a tudatosabb, a figyelmesebb, a lecsendesedett percekben a betegtárs, a másik elmesélt élettörténetére figyelve magunkban megállapítjuk: Igen, tudtuk mi már korábban is, hogy van ilyen. Hallottuk már, hogy ez is benne van a pakliban.

Elismerhetjük a másik gondjainak nagyságát, érzéseinek, félelmeinek mélységes jogosságát. Jóváhagyóan, megértően bólogathatunk az erőfeszítéseinek leírását hallgatva, esetleg visszajelezhetjük számára mennyire nem irigyeljük a helyzetét, a gondjait.

A még ennél is szerencsésebb pillanatokban, a saját aktuális nyomorunktól, és az életünk színfalai mögötti cizellált pokoltól függetlenül érezhetünk egy csipetnyi hálát, a másik szerencsétlen sorsát és lehetetlen szenvedéseit hallgatva: Milyen jó, hogy az a szörnyűség, az az iszonyat, az a borzalom nem velünk történt. Ha éppen ráérünk, lehetünk akár nagyon hálásak is, hogy azt a rossz lapot, szerencsére nem nekünk osztották.

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások a hét minden napjára: pozitív pszichológia - szubjektíven.

[i] Az élet nehéz. Nagy igazság ez, a legnagyobb igazságok egyike. Buddha „Négy Igazsága” közül az első „Az élet szenvedés.”

[ii] M. Scott Peck: A járatlan út – A szeretet, a hagyományos értékek és a szellemi fejlődés új pszichológiája, Hétköznapi pszichológia sorozat, Park Könyvkiadó, 1997. 8. oldal

[iii] Biblia - A prédikátor könyve - 12¹Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! ²míg el nem sötétedik a nap világa, meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. ³Akkor reszketni fognak a ház őrizői, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. ⁴Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. ⁵Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. ⁶Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba.