„Tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!” József Attila sorai sok gyermek álmát tükrözik vissza, akik nagyra nőve bátor harcosként, mások segítségére siető vagy a természet erőivel is dacoló felnőttként képzelik el magukat. Gyakori jelenség, hogy a bátorság fogalmát bizonyos szakmákhoz vagy egy akut veszélyhelyzethez kapcsoljuk, noha az (vagy annak hiánya) valójában mindennapjaink szerves részét képezi.

 A „gyávaság köre”

Sokszor bátran helyt is állunk a mindennapi küzdelmekben – de vajon hányszor köt gúzsba bennünket a megfelelni vágyás, a kudarcoktól, a nehéz, fájdalmas döntések meghozatalától, vagy a felelősségtől való félelem? Tartunk attól, hogy nem vagyunk elég jók, eléggé szerethetők, és gyakran akkor sem vállaljuk fel önmagunkat, valódi érzéseinket, ha biztonságban érezzük magunkat. Sokszor nem mondjuk ki valódi gondolatainkat, mert el szeretnénk kerülni az esetleges – számunkra nem kívánatos – következményeket. Csernus Imre ezzel kapcsolatban a „gyávaság köréről” beszél, ami véleménye szerint mindannyiunkban ott van. „Csak vannak olyanok, akik ezt tagadják, ezért nem változtatnak, vannak, akik tudják, és mégsem változtatnak, és vannak olyanok, akik tudják és változtatnak. Nap mint nap. Mert a tulajdonságainkat kitépni magunkból nem lehet. Amit lehet: napról napra levágni az ártalmas oldalhajtásokat.” Amikor az esetleges kudarcokra nem úgy tekintünk, mint „feldolgozandó” tanulságokra, és nem merjük vállalni a kockázatot, valójában megfosztjuk magunkat a fejlődés lehetőségétől. A kudarckerülő magatartással sokszor olyan dolgokat is elmulasztunk, amik jó eséllyel sikerrel járhattak volna; a „biztonsági játékosok” általában jóval kevesebbet hoznak ki önmagukból annál, mint ami valójában bennük van. Emögött a magatartás mögött állhat egyrészt az elégtelen önbecsülés, önbizalom, illetve a mások szeretete, a mások általi elfogadás iránti erős vágy is. Ha azonban csak sodródunk egy-egy helyzetben és várjuk, hogy majd csoda történik és maguktól változnak, rendeződnek a dolgok, nagy valószínűséggel csalódni fogunk. Minden bizonnyal csak az időnket vesztegetjük – és vele együtt a lehetőségeinket is. Amikor a félelmeink „börtönében” élünk, az megszünteti a szabadságunkat, mivel a külső biztonság iránti igényünk jelentősen beszűkíti a választási lehetőségeinket. Paradox módon azonban ennek a „börtönnek” nemcsak a lakói, hanem  az őrei is mi magunk vagyunk – vagyis az ajtót nyitó kulcs ott lapul (valahol mélyen) a zsebünkben. 

Felvállalni a bizonytalant

Félelmeinkkel úgy tudunk a leghatásosabb módon megbirkózni, ha szembemegyünk velük. Ha beleállunk a helyzetbe, és végül rájövünk: túléltük – sőt, nem is volt olyan borzalmas, mint ahogyan azt előre vizionáltuk. Ha van bátorságunk vállalni a bizonytalant, onnan kezdve már nem a félelmeink, hanem a lehetőségeink fogják meghatározni a döntéseinket – ami óriási szabadságot jelent. Ha pedig túllépünk a saját korlátainkon, és a potenciális veszélyek, kudarcok helyett a lehetőségekre koncentrálva haladunk előre, az az önmagunkba vetett hitünket, az önbecsülésünket is erősíti. Sokszor azonban nemcsak egy döntés meghozatalához kell bátorság, hanem a következetes végigviteléhez is: hogy ne adjuk fel az első felbukkanó nehézségnél, ne térjünk vissza a rosszhoz csak azért, mert azt már megszoktuk, ismerjük, és – rövid távon – esetleg még kényelmesebb is. A változtatást, az előrelépést sajnos csak ritkán lehet kivitelezni fájdalom, illetve komoly erőfeszítés nélkül; többnyire sokat kell küzdeni, amíg végre „megízlelhetjük” a kitartás édes gyümölcsét. Igen szemléletesen érzékelteti ezt Almási Kitti a „Bátran élni” című könyvében a Számkivetett c. filmből vett szimbólummal: a főhős (Tom Hanks) négy év után – a szabadulás reményében – tutajt épít magának és kimerészkedik vele a biztonságos (de őt valójában fogságban tartó) szigetről a nyílt tengerre, s ezzel a teljes bizonytalanságba:

Evezni az árral szemben, mély meggyőződéssel

„Amikor összetákolunk magunknak valami tutajfélét, amivel kimerészkedünk a komfortzónánkból, akkor (…) az eredmények egyáltalán nem jönnek azonnal, és várakozásainkkal ellentétben nemhogy nem lesz jobb a helyzetünk, hanem egy darabig esetleg még sokkal rosszabbá, nehezebbé válik. Úgy tűnik, hibát követtünk el, és akkor járunk jobban, ha megpróbáljuk visszacsinálni az eredeti állapotot. A többség ilyenkor ernyedten engedi, hogy a tenger visszasodorja a partra, és legközelebb már neki se indul.” Ha úgy érezzük, életünk valamelyik fontos területét illetően mi is egy hasonló szigeten vesztegelünk, érdemes lehet átgondolni a következő kérdéseket: „Pontosan mi tart vissza attól, hogy nekivágjunk a tengernek? Eljutottunk-e már addig, hogy a tutaj építéséhez szükséges anyagokat, szerszámokat elkezdjük gyűjtögetni, vagy még azt se tudjuk elképzelni, hogy elinduljunk? Ha neki mernénk vágni, pontosan hova szeretnénk eljutni? Milyen messze lehet az úti célunk a szigettől? Képesek vagyunk-e magunkat úgy látni, hogy elértük a célunkat? Vajon miből meríthetnénk annyi hitet és erőt, hogy végig bírjuk evezni a távot?”

A kitartás kulcsa a meggyőződés: „Ha mélyen hiszünk valamiben, az átsegít a dilemmákon. Nem állunk meg a kényelmetlen, küzdelmes pontokon, mert csak a cél lebeg a szemünk előtt.” Mint ahogyan a film főhőse is rendkívüli erővel evezett, amíg átjutott a kemény hullámverésen, és a tenger végül a szövetségesévé vált… Igazán mély meggyőződés azonban csak a saját akaratunkból fakadó, a saját magunk által meghatározott célok beteljesítését kísérheti – és éppen ezek azok a célok, amelyekért a leginkább megéri a bátorságot választani.

Széll Natália

Közgazdász, blogger trainee

Elindult az Elég jó anya weboldal, csatlakozz Fb oldalunkhoz!

A bejegyzésben felhasznált idézetek forrása:

Dr. Csernus Imre: A kiút, Jaffa Kiadó, Budapest, 2013

Almási Kitti: Bátran élni, Kulcslyuk Kiadó, 2015