Úton az egészséges magabiztosság felé
Mind szeretnénk kellő magabiztossággal rendelkezni, hisz ezzel érhetjük el, hogy komolyan vegyenek mások, hogy tudjuk képviselni magunkat, hogy legyen önbecsülésünk, hogy legyünk valakik!
A magabiztosság mértéke
De mitől lehet valaki magabiztos és mi a magabiztosság optimális mértéke? Mivel mérhető, ha mérhető?
Nekem kicsit mindig gyanús, ha valaki nagyon-nagyon magabiztosnak tűnik. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb igazán kiemelkedő emberről, akikre igazán felnézek, soha nem az jut elsőre eszembe, hogy magabiztos. Pedig általában mind azok! De nem azt akarják közvetíteni magukról, nem görcsölnek rá.
Talán láttátok, kering a facebook-on egy poszt azzal kapcsolatban, hogy minél kevesebbet tud valaki egy témáról, általában annál magabiztosabban nyilatkozik (ítélkezik) meg vele kapcsolatban. Így kezdődik (egy ábra is tartozik hozzá, amely mutatja, minél jobban elmélyed valaki egy témában, annál jobban lecsökken a magabiztossága, aztán, amikor már valóban kezd szakértőjévé válni, akkor fokozatosan emelkedik):
„Dunning-Kruger effektusnak hívják a jelenséget… a Cornell Egyetem két kutatója, Justin Kruger és David Dunning kísérletekkel bizonyította be … hogy minél kevesebbet tud valaki egy adott dologról, annál inkább hajlamos arra, hogy túlbecsülje saját tudását.„ – hát igen. Különösen hajlamosít erre az, hogy rengeteg információ dől ránk manapság a világhálóról és könnyen eshetünk abba a tévedésbe, hogy már sokat tudunk valamiről: meghallgattunk egy előadást, elolvastunk egy kétoldalas írást, rátaláltunk egy nagyon meggyőző blogbejegyzésre, posztra, aztán úgy érezzük, már értjük, tudjuk, pontosan képbe kerültünk. De ha ezzel így vagyunk, nem kell szégyellni magunkat, ez teljesen természetes, emberi tulajdonság.
Ugyanakkor, ha valaki megtapasztalta már, hogy egy témához jobban ért az átlagnál, és milyen bosszantó tud lenni, amikor valaki fél- vagy tizedinformációkból határozottan véleményt nyilvánít arról a területről, az pontosan tudja, miről beszélek. Például:
- amikor gyereknevelésről nyilatkoztatnak ki azok, akiknek nincs gyerekük;
- vagy amikor a szülők ’tudják’, 'milyen rosszak a tanárok', de fogalmuk sincs, milyen dolog egyszerre több gyerekkel dolgozni, egyáltalán, milyen összetett feladat a tanítás;
- vagy fordítva, amikor némely tanár sütöget bélyeget úgy általában a szülőkre, amikor pedig tudjuk, ahány szülő, annyi helyzet és annyi probléma;
- de a legtipikusabb ilyen jellegű ’bélyegsütkörészések’ az olyan jellegű általánosítások, amikor kijelentünk valakiről vagy valamiről egy olyat, amit mondjuk egy-két tapasztalatból szűrtünk le, vagy olvastunk valahol. Ezek általában így kezdődnek: ezek a … ilyenek-olyanok.
Ilyenkor belegondolhatnánk, hogy velünk kapcsolatban is megfogalmazhatnak mások hasonló, ítélkező dolgokat. Milyen érzés lenne azt hallani? Talán ha néha visszakérdeznénk magunkban: van-e róla elég tudásom, elég-e az az információ, ami hozzám eljutott, mit szólnék, ha rólam is ennyi alapján ítélkeznének? stb.
Ha már egyszer megtanultál alaposan valamit...
Amikor coachként dolgozom, vagy mesélek a coachingról, mindig hangsúlyozom a gondolatok (értelem) - érzések (érzelem) - tettek hármasság fontosságát, azt, hogy itt is törekszünk az egyensúlyra. Általában az érzelmekkel állunk hadilábon, nem vesszük őket komolyan, nem figyelünk rájuk. Illetve maga a coaching a tettekre is erősen fókuszál, nem elégszik meg az agyalással, beszélgetéssel. Általában az ügyfelek többsége inkább a túlagyalásra hajlamos.
Ez az a kivételes helyzet, amikor viszont épp az értelemre apellálok!
Azt szeretném hangsúlyozni, hogy itt jön be erősen a képzettség, a tanulás és az intelligencia, sőt, az érzelmi intelligencia szerepe:
- Ha van kellő önreflexiónk, önbecsülésünk, biztos, hogy kevésbé leszünk hajlamosak másokról ítélkezni. Ha valaki folyton kritizál másokat, biztos, hogy hadilábon áll ezekkel a dolgokkal.
- Aki már megtapasztalta, hogy mennyi meló az, amíg valamiben valóban jártassá lehet válni, amíg át lehet látni egy bonyolult szakmai területet (legyen az gazdasági, pedagógiai, társadalom- vagy természettudományi), az pontosan tudja, hogy egy-egy kérdés mindig nagyon összetett, és az alapvető tényezők mellett feltételek, körülmények sokasága határozza meg, hogyan alakul egy folyamat, mi lesz a végkimenet. Ez így van egy egyszemélyes vállalkozásnál, a mezőgazdaságban, a fociban (amihez tudjuk, a legtöbben azért még mindig értenek), egy nyaralás megtervezésekor, a saját, személyes befektetéseinknél, a politika különböző területein, egy gyógykezelésnél, egy színházi előadásnál is, de még egy cserepes növény ápolásánál is.
Van egy alap, tapasztalati és már ismert tényhalmaz, és vannak azok a dolgok, amelyek közbejöhetnek, közbeszólhatnak, amelyeket előre nem láthatunk, vagy láthattunk volna, de nem gondoltunk rájuk.
Társas lények vagyunk
Életünk során különböző csoportosulásoknak leszünk a részei: óvodai csoport, iskolai, baráti, sport, vallási csoportok, családi-rokoni kapcsolatrendszerek, munkahelyi, valamilyen hobbihoz kapcsolódó, lakóhely szerinti, civil- vagy pártszerveződés stb. Ezek időben is változóak, lehetnek csak ideiglenesek, eltarthatnak évekig, sőt, életünk jelentős részét végig is kísérhetik. Vannak szoros, napi szinten megélt és életünket befolyásoló csoportjaink és vannak lazább, nem olyan nagyon meghatározó, kevésbé fontos szerveződéseink.
Mindez függ a helytől, ahol élünk (földrész, ország, országon belüli régió, város-falu, kerület, ’alvég-felvég’, utca stb.), a hagyományoktól, a családi és egyéb körülményektől és persze magától a személyiségünktől. Ahányan vagyunk, annyiféle személyiség, szokás-és értékrendszer, belső igény/kényszer, sugallat, egyéb tényező, amely meghatározza, mit hoz a ’sors’, mibe keveredünk, mibe lépünk be önként és dalolva, vagy mi az, ami nem is tudatosodik bennünk, de részeseivé váltunk.
Ismert az a mondás, hogy az üléspontunk határozza meg az álláspontunkat. Ez arra utal, hogy sokszor azért nem gondolkodunk egy-egy kérdésen, mert az a társadalmi közeg, társaság, közösség, amelyhez tartozunk, kinyilatkoztat valamilyen véleményt, és anélkül, hogy azt végigfuttatnánk a saját kis belső kontrollunkon, azonnal magunkévá tesszük. Ez egy nagy segítség (hisz kinek férne bele az életébe mindennek utánajárni?), ugyanakkor egy komoly csapda is.
Egy kis tudomány (megalapozó információk...)
David Brooks: A társas lény – A sikeres élet rejtett dimenziói című könyvében sok érdekes információt gyűjtött össze a társadalomtudományok, a szociálpszichológia tapasztalataiból, kutatásokból és egyéb hasonló tárgyú szakirodalmakból. Írja például:
„az emberek hajlamosak csoportokba rendeződni, akár az elképzelhető legönkényesebb jellegzetességek alapján is, és ha a csoportok egymás szomszédságában laknak, idővel elkerülhetetlenné válik a súrlódás” – sajnos nem lenne nehéz szemléltetni ezt, de inkább hagyjuk most a rossz példákat!
A csoporthoz tartozás egyfajta elköteleződést is jelent tehát.
A pszichológiában ismertek azok a társas kölcsönhatások, amelyek a csoportműködés velejárói. Ilyen például a csoportpolarizáció, amelynek során a tagok hajlamosak saját véleményüket háttérbe helyezni, nem venni róla tudomást, elnyomni a saját gondolatokat, hogy rácsatlakozhassanak a csoport – akár végletes – véleményére, álláspontjára.
Ugyanakkor fontos, hogy tudatosítsuk magunkban: „Csakis azért tudunk funkcionálni a világban, mert be vagyunk ágyazva a kultúra támrendszerébe. Magunkba szívjuk az etnikai kultúrákat, az intézményi, a regionális kultúrákat, amelyek elvégzik helyettünk a gondolkodás egy részét.”
Mit is jelent ez? Nem kell mindig minden kérdésben felmérnünk a lehetőségeket és az alternatívákat, mivel van egy mintázat, amelyet megtanultunk és automatikusan követünk. És ez jó. Ez nagy segítség és megkönnyíti az életünket. Akkor van probléma, ha ez ütközik másokéval, ha elbizonytalanodunk, ha ellenkező hatások érnek bennünket, ha azt érezzük, hogy nem jó úton haladunk.
Érdekes gondolatot idéz a könyv egy másik szerzőtől: Lawrence E. Harrison: The Central Liberal Truth:
„A haladó szellemű kultúrákban az emberek azért élnek, hogy dolgozzanak. A haladásnak ellenálló kultúrákban ezzel szemben azért dolgoznak, hogy életben maradjanak. A haladó szellemű kultúrákban élő embereknek más az értékrendszerük. Versengőbbek, optimistábbak, nagyra tartják a rendet és a pontosságot, hihetetlenül nagy hangsúlyt fektetnek az oktatásra, nem úgy tekintenek a családjukra, mint erődítményre egy ellenséges világban, hanem úgy, mint a szélesebb társadalomra nyíló kapura, a bűnt internalizálják és magukat tartják felelősnek azért, ami történik, a bűnt nem externalizálják és nem hibáztatnak másokat.”
No comment…
Ha pedig egy történész gondolatára lennénk még kíváncsiak, ajánlom Yuval Noah Harari könyvét, a 21 lecke a 21. századra, másról sem szól, mint az információk alapos átgondolásáról, továbbgondolásáról! És akkor innen is egy gondolat (ne mondhassa senki, hogy csak a saját agylövésemet akarom ráerőltetni másokra…):
„Nagy bátorság kell az előítéletek és az elnyomó rezsimek ellen harchoz, de még nagyobb ahhoz, hogy beismerjük tudatlanságunkat, és bemerészkedjünk az ismeretlenbe… Sokan félnek az ismeretlentől, és egyértelmű választ akarnak minden kérdésre. Az ismeretlentől való félelem bármilyen zsarnoknál bénítóbb. A történelem során az emberek sokáig attól féltek, hogy ha nem fektetjük minden hitünket egy abszolút érvényű válaszkészletbe, az emberi társadalom felmorzsolódik. A modern történelem azonban megmutatta, hogy a bátor, tudatlanságukat beismerni és nehéz kérdéseket feltenni kész emberek társadalma általában nemcsak nagyobb jólétnek örvend, hanem békésebb is, mint azok a társadalmak, amelyekben mindenki kérdés nélkül elfogad egy adott választ. Azok, akik az igazságukat féltik, rendszerint erőszakosabbak, mint azok, akik megszokták, hogy több szemszögből szemléljék a világot.”
Lehet velem és velük vitatkozni, de jól gondoljátok meg, hogyan és mennyire megalapozott a véleményetek!
Légy magabiztos, légy otthon, legyél a közösséged elismert tagja!
Azt kívánom, mindenki merjen kérdezni, kételkedni, de találja meg a maga útját, válaszait, a maga csapatát, a maga társát (családját) az életre, a maga főnökét, munkahelyi közösségét, baráti társaságát, klubját, szomszédságát, egyéb közösségét, ahol szívesen tölti idejét, ahol kibontakozhat, és ahol szabadon gondolkozhat arról, amiről érdemes. Amitől több, magabiztosabb lehet!
Legyünk magabiztosak, de csak akkor és annyira, amennyire hitelesek is tudunk lenni! Ennek legjobb módja, ha:
- igyekszünk mindig tanulni, törekszünk az ismereteink bővítésére;
- ha jókat beszélgetünk és nem csak azokkal, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint mi;
- ha kíváncsiak vagyunk mások véleményére, ha kérdezünk is és figyelünk a kapott válaszra,
- ha a mi válaszainkat meg tudjuk úgy fogalmazni, hogy azok érthetőek, értelmesek és kellőképpen megalapozottak legyenek!
Ha ezekre törekszünk, akkor jó beszélgetésekkel, szellemi élményekkel gazdagodhatunk. De nem egyszerű feladat! Kell hozzá nyitottság és alázat, nem is kevés!
Koskovics Éva
közgazdász, coach
