2019. nov 22.

5 szociálpszichológiai torzítás a hétköznapokban

írta: SzabóElvira
5 szociálpszichológiai torzítás a hétköznapokban

A torzítások beleszólnak abba, ahogy a világot és önmagunkat látjuk

Egy mondás szerint Kopernikusz megadta az első kegyelemdöfést az emberiség egójának azzal, hogy kijelentette, nem a Nap mozog a Föld körül, hanem fordítva; Darwin megadta a második kegyelemdöfést azzal, hogy feltárta, nem Istentől, hanem a majmoktól származunk; Freud pedig a harmadikat, azzal, hogy kijelentette, nem a ráció, hanem az ösztöneink és a tudatalattink irányítanak minket. A negyedik kegyelemdöfést alighanem a szociálpszichológusok adták meg… A legtöbb ember azt feltételezi, hogy helyesen értelmezi és látja a világot, átgondoltan mérlegel, és úgy általában véve jó ember. A szociálpszichológusok azonban már vagy 50 éve írtak egy-két fontos kitételt ezekhez a feltételezésekhez…

young_people_meeting2.jpeg

Olyannak látjuk a világot (és benne magunkat), amilyennek látni szeretnénk

1.

Képzeljük el, hogy csúszásban vagyunk egy fontos projekttel, és nem tudjuk majd tartani a határidőt. Mi az oka? Egyrészt XY nem küldte el időben az anyagot, másrészt betegség is bujkál bennünk, ami miatt fáradtabbak vagyunk, és persze maga a határidő már kezdetben is irreális volt. Na és ha XY csúszik a projekttel, az minek köszönhető? Annak, hogy lusta. Nem elég jó szervező. Nem elég talpraesett. Stb. Tudományosan bizonyított, hogy a saját kudarcainkat hajlamosak vagyunk külső okoknak, vagyis a körülményeinknek tulajdonítani, a többi ember kudarcát, pedig belső, azaz a képességeikkel és a tulajdonságaikkal összefüggő okoknak. Ezt a jelenséget alapvető attribúciós hibának nevezi a szociálpszichológia, és nagyon könnyű róla elfeledkezni, amikor a kudarcaink okait próbáljuk meg kiértékelni, no és persze akkor is, ha mások kudarcáról mondunk véleményt. A külső körülmények és a belső tulajdonságok hasonló arányban vezetnek pozitív vagy negatív következményhez minden ember életében.

2.

Leon Festinger szociálpszichológus és más kutatók arra figyeltek fel a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, hogy miután az emberek meghoztak egy döntést, furcsán megváltozott bizonyos információkkal kapcsolatos észlelésük. Például amikor az emberek nagy nehezen döntésre jutnak az olyan dilemmákban, mint hogy „kisebb autót vegyünk, vagy nagyobbat, amiben jobban elfér a család, de többet fogyaszt”, vagy hogy „közel költözzünk a belvároshoz, vagy távolabb, a zöldövezetbe”, akkor mintha egy csapásra elfelejtenék a döntésük ellen felhozható érveket. Azok, akik a kisebb kocsit, vagy épp a zöldövezetet választják, a magazinokban a kisebb autók, vagy épp a zöldövezeti családi házak előnyeit tárgyaló cikkeket olvassák, és még véletlenül se a nagy kocsikról, vagy épp a belvárosi otthonokról szólókat. Ha pedig valaki a meghozott döntésüknek ellentmondó információt hoz a tudomásukra, idegesen elhárítják, nem akarnak vele foglalkozni. Mintha a dolgoknak csak azt az oldalát szeretnék látni, amelyik összhangban van, azaz konzisztens a preferenciájukkal.

Ezeknek az észlelési torzításoknak az az oka, hogy belső feszültséget, vagyis disszonanciát okoz bennünk, ha a döntésünknek ellentmondó információkkal szembesülünk, mert egyszerűen rossz érzés az, hogy a másik alternatíva talán jobb lett volna. Ezért ezeket az ellentmondó információkat igyekszünk figyelmen kívül hagyni, kiszorítani az észlelésünkből – pszichológiai szaknyelven csökkenteni igyekszünk a kognitív disszonanciát.

realestate_concept.jpg

3.

Festinger elméletét tanítványa, Elliot Aronson fejlesztette tovább, és kiterjesztette arra, ahogy az ember önmagát és tetteit értékeli. A nevéhez fűződő önigazolási elmélet szerint az alapvető emberi vágy a pozitív énkép iránt azt eredményezi, hogy szelektáljuk azokat az információkat, amelyek a hibázásainkra, tévedéseinkre irányítanák a figyelmünket, veszélyeztetve az önmagunkról alkotott pozitív képet, és inkább keresünk egy kapaszkodót, amivel igazolhatjuk a tetteinket. Vagyis sokkal könnyebben találunk magyarázatot, érvet, kifogást arra, hogy miért tesszük ezt vagy azt, mint hogy észrevegyük, ha valami már gáz. Történtek hibák (Ab Ovo, Budapest, 2009) című könyvében Aronson egy sor példán keresztül mutatja be az önigazolás működését: például hogyan ássa alá a bírósági ítéletek felülvizsgálatát az, hogy a bírók figyelmen kívül hagyják a már meghozott ítéletnek ellentmondó bizonyítékokat (hiszen elképesztő disszonanciát okoz még a gondolat is, hogy egy ártatlan embert csuktak le 10-20 évre!). Vagy hogy a házastársi viták azért tudnak rettenetesen elmérgesedni, mert a felek csak a saját igazukat hangoztatják, illetve mindketten a saját szemüvegükön keresztül szemlélik a másik helyzetét. Ehelyett Aronson szerint „…az évek során összecsiszolódó párok megtalálják a módját, hogyan lehet minimális mértékű önigazolással élni: számukra a párjuk iránti empátia fontosabb, mint a saját felségterületük védelmezése. A jól működő, stabil párkapcsolatokban a felek védekező hozzáállás nélkül képesek meghallgatni a másik kritikáit, aggodalmait és javaslatait.”

heartsickness-lover-s-grief-lovesickness-couple_2.jpeg

Az önigazolásba menekülünk annak nyomasztó érzése elől, hogy esetleg nem oké, amit teszünk, ahelyett, hogy tükörbe néznénk.

A legtöbben szeretjük racionális lénynek látni magunkat, és azt feltételezni, hogy igazunk van. Ám az igazság az, hogy ha meghoztunk egy döntést, ha a tetteinkkel elindultunk egy adott irányba, akkor természetes emberi beállítódásunk egyre nehezebbé teszi azt, hogy észrevegyük, ha esetleg tévedtünk. A környezet gyakran már rég látja, hogy az illető körömszakadtáig ragaszkodik valamihez, amihez nem kéne, ám mintha szemellenzőt viselne… A legjobb, amit tehetünk, hogy tudomásul vesszük ezt az énképünkre nézve talán igen kellemetlen, ám egyetemesnek tekinthető emberi működést, és a jövőben inkább kétszer kételkedünk abban, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogyan mi gondoljuk – mint egyszer sem.

Ők és mi nem különbözünk olyan sokban, mint hisszük

4.

Ahhoz, hogy megosszunk egy csapatnyi gyereket, és elérjük, hogy két csoportra szakadjanak, nagyon kevés kell. Például a gyerekek felére kék pólót adunk, a másikra narancssárgát – és máris ők lesznek a „kék pólósok” és a „narancssárga pólósok”. Sőt, igazából még ennyire sincs szükség – elég kijelenteni, hogy „ti itt az A csapat vagytok, ti pedig amott a B csapat”, és az A és a B tagjai máris furán kezdik méregetni egymást. A két csoport között eredetileg semmi lényeges különbség nem volt – ám a címkézés megtette a magáét. Azt, hogy milyen minimális feltételek váltanak ki csoportok közötti elkülönülést,  minimális csoportközi paradigmának nevezzük. (Bevallom, amikor a pszichológia szakon először találkoztam olyan kifejezésekkel, mint „kognitív disszonancia redukció”, vagy „minimális csoportközi paradigma”, csak pislogtam, hogy ezt most eszik-e, vagy isszák… aztán kiderült, hogy a jelentésük szó szerint értendő, és egészen hétköznapi jelenségek leírására szolgálnak.)

football-coach-1658151.jpg

5.

A csoportképződéssel beindulnak a csoportészlelési folyamatok. A saját csoportunk tagjaival természetszerűleg több időt töltünk együtt, ezért mélyebben ismerjük és sokszínűbbnek látjuk őket. Míg a másik, az úgynevezett külső csoport tagjai természetszerűleg távolabb állnak tőlünk, kevesebb a lehetőség a kapcsolatteremtésre, pláne a mélyebb kapcsolat kialakítására velük, így őket hajlamosabbak vagyunk sematikusan, homogénebbnek észlelni.

Az emberben alapvető törekvés él arra, hogy megismerje a környezetét, eligazodjon a világban – ennek részeként arra is, hogy észlelje valami módon a saját csoportján kívül álló többiek csoportját. Mélyebb kapcsolatok híján ez a megismerés úgy kivitelezhető legkönnyebben, ha sablonos tulajdonságokat aggatunk a külső csoport egészére – ezek a sztereotípiák, amelyek első körben nem egyebek, mint a csoportészlelés természetes velejárói. A sztereotípiák önmagukban nem többek az emberi csoportok észlelésére vonatkozó természetes igényünk kifejeződéseinél; baj abból származik, ha nem észlelési sajátosságnak tekintjük, hanem összetévesztjük őket a valósággal, illetve ha megfűszerezzük őket egy kis előítélettel. Természetesen a sztereotípiákra is érvényesek az első pontban foglaltak, vagyis hogy az ítéleteinknek ellentmondó információkat megszűrjük, és az azt támogatókat felnagyítjuk.

A szociálpszichológusok szerint a sztereotípiák úgy fogalmazhatók újra, illetve úgy ismerhető fel az, hogy a másik csoport sem ilyen vagy olyan, hanem sokszínű (hiszen a másik csoport is mindig valakinek a saját csoportja, és a mi csoportunk is külső csoport valakinek), hogy kapcsolatba, kontaktusba lépünk a másik csoport tagjaival, mélyebben megismerjük őket, a csoportban rejlő egyéneket, sajátos helyzetüket stb. Ennek nyomán a valós benyomások felülírják a sztereotípiákat (ezt a feltevést nevezik kontaktushipotézisnek).

A csoportképződés, a mi és ők elkülönülésének folyamata is megfordítható, ahogy arról a neves amerikai szociálpszichológus, Muzafer Sherif beszámolt (ő egy háromhetes gyerektábort szervezett középosztálybeli 11 éves fiúkkal, és ott vizsgálta a csoportképződési folyamatokat): a két csoport számára fölérendelt célokat kell felállítani, amikért együtt kell küzdeniük (például Sherif gyerektáborában a két csoportnak közösen kellett megjavítani a vízvezetéket). A fölérendelt célok hatására és az értük tett közös erőfeszítések során a két csoportban kialakul a mi-tudat, és tulajdonképp egy közös csoportként fognak magukra tekinteni.

Szabó Elvira

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

Szólj hozzá

pszichológia önfejlesztés Szabó Elvira