Advent kapcsán a nőiségünkről, emberségünkről, esendőségünkről, érzelmeink változásáról, arról szeretnék kicsit gondolkodni veletek, hogy mi, mai nők miben reménykedünk, mire vágyhatunk a szívünk mélyén.

Advent második vasárnapja a reményről szól.

Ezt az érzést talán mind jól ismerjük! Mindig reménykedünk valamiben, álmodunk valamiről, áhítunk valamit, vágyakozunk valamire vagy valakire, netán egy másféle életre.

Persze a remény irányulhat sokkal fennköltebb, magasztosabb dologra is, kifejezhet egy magasabb rendű világra való várakozást is, annak a hitét, hogy eljöhet a boldog béke, vagy a messiás. Mint ahogyan az advent esetében valóban erről van szó. A katolikus egyház a 4. századtól ünnepli az adventet, mint a karácsonyi felkészülés lelki időszakát. Ennek jelképes, liturgikus színe a lila, amely a bűnbánatot, a szent fegyelmet és összeszedettséget jelképezi.

A négy adventi vasárnap négy üzenetet hordoz:

• az első a megváltás, hit (Ádám és Éva után, akiknek megígérte Isten a megváltást)
• a második a remény (a zsidó nép után, akiknek megígérte, hogy közülük származik majd a Messiás)
• a harmadik Szűz Mária után az örömet jelképezi (és színe a rózsaszín)
• a negyedik a szereteté, amit Keresztelő Szent János nevéhez köthetünk, aki hirdette Jézus eljövetelét és utat épített az emberek szívéhez.

A négy gyertya helyett én most négy nőről fogok mesélni, négy nőt fogok nektek megmutatni, akiket akár hozzá is rendelhetek ezekhez az üzenetekhez. Nagyon is!

Egy utazás képei

Sokan vagyunk úgy vele, hogy már egyre kevesebb papíralapú sajtót olvasunk, hisz szinte mindent megtalálunk az interneten. Valahogy nekem nehezen megy áttérni azonban például arra, hogy e-könyveket olvassak, pedig már többször is megpróbáltam. Ezek amolyan berögzült dolgok, megszoktuk az érzést és nehezen szabadulunk tőle. Akkor szoktam képes magazint venni például, ha utazok valahová. Nekem az hozzátartozik az élményhez. Most, az ősszel is ez történt. Kiválasztottam a reptéren egy National Geographic-ot gyorsan, már magam sem tudom megmondani, mennyire volt köze hozzá a címlapnak. Jó, tudjuk, a nők témája közel áll hozzám, sokat dolgozom is nőkkel, tehát nem lehet véletlen. Nagyon régen járt is nekünk a lap, így van hozzá némi kötődésem, de évek óta nem volt a kezemben, bevallom.

Aztán nem tudom, mennyire voltam a cikkek hatása alatt (nem állítanám, hogy hanyatt vágódtam tőlük, de nehéz is ma már olyat írni, ami nagyon új, ami nagyon hatásos. Főleg annak, aki sokat olvas.

De az biztos, hogy Szicíliában töltve egy hetet, rengeteg nőkkel kapcsolatos élmény ért. 

Én is reménykedem, hogy változhatnak dolgok, hogy mi nők (hisz a Lelkizónát is többségben nők olvassák) erősebbek leszünk és jobban tudjuk érvényesíteni az akaratunkat, hallatni a hangunkat. Mert még mindig nagyon gyengék, bizonytalanok vagyunk. Ha pedig néhányan próbálnak bátrabbak, hangosabbak lenni, nem biztos, hogy van rá fülük másoknak meghallani őket, illetve időnként mi magunk sem állunk melléjük elég határozottan, támogatóan.

Csak egy példa az imént említett újságból:

Felteszik a kérdést: van-e neme a környezetvédelemnek? Több nemzetközi kutatás is vizsgálta, mekkora arányban vonódtak be a férfiak és a nők a környezetvédelmi mozgalmakba, melyik nemnél erősebb a környezettudatos viselkedés. Persze nem nehéz kitalálni, hogy ez is egy inkább nőies téma. Több magyarázatot is találtak, de leginkább az van mögötte, hogy a nők, lányok inkább empatikusabban (őket jobban nevelik erre), ezért fogékonyabbak mások érzéseire, szükségleteire is. Úgy is fogalmazott egy kutató, hogy egy magát férfiasnak tartó férfi énképével nemigen fér össze a környezetvédelem. Szerencsére vannak kivételek!

Azért én nagyon remélem, hogy ez erős leegyszerűsítés (biztos!), de hogy van mögötte igazság, azt nem kétlem. Az empátia érzelmi intelligencia kérdése, ott meg – már sokszor írtam, írtunk róla – sajnos elég rosszul állnak a mai férfiak (persze nők is, de a mérleg nagyon elbillen a férfiak hátrányára).

1. Megváltás, hit

Olaszországban biztos a madonna kultusz, a mamma kultusz van amögött, hogy feltűnően sok a nőket ábrázoló műalkotás, valahogy a nő-ség, az anyaság, a szépség hálás téma, lépten-nyomon belefutunk.

Négy nagy élményemet osztom meg itt veletek, egy 1800, egy 900 és egy 600 éves alkotáshoz, illetve egy mai történethez kapcsolódóan. Érdekes módon a legközelebbinek, legmaibbnak a legrégebbi és persze az aktuális történetet érzem. A legrégebbinél tényleg olyan érzésem volt, hogy semmi nem változott kétezer év alatt. Egy gyermek megszületése ugyanolyan boldogság, elvesztése ugyanolyan elviselhetetlen bánat, mint akkor volt, és mint gondolom, mindig, amióta ember az ember.

Agrigentóban, Szicília egyik legismertebb településén két és félezer éves görög romok között sétálhatunk, de természetesen a római birodalom korából, sőt, geográfiai fekvéséből is adódóan rengeteg egyéb, akár még régebbi korokból származó történelmi emléket találhatunk, ha például meglátogatjuk a Templomok Völgye múzeumát. Itt találtam rá erre az 1800 éves szarkofágra (saját fotók lesznek!):

A szarkofágot 1975-ben találták egy ásatás során. Egészen elképesztő!

Egy gyermek rövid életének jeleneteit örökítette meg a mester: a születését, életének pár mozzanatát, aztán a halálos ágya mellett érte aggódó szülőket. Nyilvánvalóan egy gazdag családról volt szó, biztos nem kapott minden elveszített gyerek ilyen különleges temetést, de egészen elámultam ezeket a jeleneteket látva és átérezve. Tudván, hogy a gyerekhalandóság akkor sokkal nagyobb volt a jelenleginél, így is rettentő nagy veszteségként élték meg. Valahogy annyira élő volt ez a kőből faragott koporsó, olyan érzésem volt, mintha a fájdalom ma is sugározna belőle.

2. A remény

Aztán Palermóban felmentünk a Monte Pellegrino tetejére, ahonnan káprázatos kilátás nyílik a városra és a tengerre.

Itt van Szent Rozália temploma, egy sziklába vájt templom, amely eredetileg egy barlang volt.

Rozália egy grófi családba született 1130-ban. A fejedelmi udvarban nevelkedett, kényelem és pompa közt. Aztán mindezt otthagyta, ki tudja miért, és helyette az önmegtagadást, a magányt és az imádságot választotta. A Palermó melletti Monte Pellegrinó barlang előtt egy másik barlangban élt, majd megtalálta magának ezt itt, Palermó felett: Körülötte már akkor is egy csodálatos vidék pompázott töménytelen szépségével. Rozália azonban a legkeményebb önmegtagadást és a szüntelen imát választotta. Megint csak azt mondom, ki tudja, miért? Milyen dolog történhetett vele, miért dönthetett vajon így? Állítólag halála is ima közben érte 1166-ban, jobbjában feszületét szorongatva.

Csaknem ötszáz év múlva, 1614-ben ott találták meg barlangja padlóján fekve, a palermói pestisjárvány idején egy csodálatos útmutatás nyomán. Járványos betegségek ellen azóta is sokan érezték hathatós közbenjárását. 1927-ben lett Palermó védőszentje, XI. Piusz pápa rendeletére.

3. Az öröm

És jöjjön a harmadik nő, akinek portréját a Palermói városi képtárban találtuk. Antonello de Messina képe, Annunciáta címmel. A festő 1430-1479 között élt. Az Annunciáta latin eredetű olasz női név, jelentése: nő, aki hírt kapott; utalás arra a bibliai eseményre, mikor Gábriel arkangyal közölte Máriával a fogantatását. Nézzétek meg ezt az arcot! Nekem valahogy olyan ismerős! Olyan kortalan! Gyönyörű!

Mit mondhatnának ezek a nők nekünk, a maiaknak? Mennyire lehetett más az érzelemviláguk, mennyire lehettek mások az aggodalmaik, mennyire lehettek ők őszinték hozzánk képest?

A mai olasz nőkről nem tudok sokat mesélni, hisz sokfélék és sajnos nem beszélek olaszul. Ráadásul Szicília nem egy tipikus olasz hely, nagyon dél, nagyon sziget és nagyon színes. Érdekes módon az északi olasz városokban sokkal több színesbőrű embert látni, mint amennyit itt láttunk, aztán hogy mennyi a régi bevándorló, mennyi az új, mennyi az átutazóban lévő, a turista, azt ki tudja? Mai nőket nem sokat fotóztunk, nem is illik.

4. A szeretet

Viszont Palermó egyik palotájának kerengőjében (amely 1782-1957 között a nemzeti könyvtárnak adott helyet!) megnéztünk egy fotókiállítást épp a menekültek történeteiről. Nem volt vidám, de nem is volt sokkoló, inkább nagyon empatikus, elgondolkodtató. Nem is jutott eszembe, hogy azokat a kiállított képeket lefotózzam. Kivéve ezt az egyet. Ez nagyon megfogott:

Látszik, hogy csak úgy magamnak fotóztam le, nem jó a minősége. Talán ettől még hitelesebb. 

Szóval, ki miben reménykedik így advent táján, 2019 végén, egy eseménydús évet zárva, egy következő nyugalmasabban bizakodva?

Gondolkodjunk rajta!

Szép adventet és nyugalmas, békés heteket az év hátralévő időszakára!

Koskovics Éva