Könnyű azt mondani! Ahogy ez kinéz, a beteg magától most nem tud számottevően változtatni és a kezelő személyzet is meglehetősen tehetetlennek tűnik.

Ez igazából egy csúnya patthelyzetnek látszik, na, de nagyon előreszaladtam.

Fussunk neki egy cseppet távolabbról és kezdjük azzal talán, hogy a beteg időpontot kapott az előjegyzési naptárunkban (mert a kollégáink látták konzíliumban más, akut osztályokon, leginkább a stroke osztályon, a kardiológián, a traumatológián, a belgyógyászaton, vagy a körzeti orvosa kért neki előjegyzést tőlünk, az ismert betegségeire hivatkozva) és aztán ő bejelentkezett hozzánk.

Elvileg már ezen a ponton elég sokat tudunk a vélhető (zárójelentésekben részletezett) állapotáról és a kórtörténetéről, hiszen ezek alapján gondoltuk azt, hogy neki szüksége lenne arra a kombinált és komplex fizioterápiára*, amit mi, mint rehabilitációs team itt nyújtani tudunk.

Emellett azonban több dolgot csak feltételezünk.Elsőre általában feltételezzük, hogy a beteg tudja, miért is van kórházban. 

Gondolhatjuk azt, talán mert megértette, hogy ő most beteg és a magyar egészségügyi ellátás részeként bizonyos mozgásszervi nehézségekkel jellemezhető állapotokban, főleg szakorvos által rendelhető fizioterápiás kezeléseket, a beteg éppen ezen a kórházi osztályon (máshol esetleg nappali szanatóriumi kezelés keretében, vagy fürdőkórházi rehabilitációs ellátások körében) kaphat meg.

Miért mondom ezt? Ez nem egyértelmű? Hát nem az.

A világ más tájain másként számolnak. Az angolok szerint, ugyanez, a mozgásszervek jobb, hatékonyabb, fájdalomtól mentesebb működését elősegítő fizioterápiás kezeléssorozat mindenki számára sokkal kifizetődőbb és olcsóbb, ha egy mobil team látogatja körbe az otthonukban ápolt betegeket. Még úgy is, hogy a sérülést követő első hetekre több órában jelen lévő, vagy akár „bentlakó” szakképzett nővért kell „bérelni” hozzájuk.

Csendben hozzáfűzném, talán, mert a körkörös számolás eredményeként ők is azt kapták, hogy a (sosem maximálisan kihasznált) kórházi ágyak fenntartása őrült drága, főleg a hatalmas, összevont monstrumintézmények megépítésével – működtetésével és rezsijével - karbantartásával együtt, de ezt most inkább hagyjuk.Maradjunk inkább az előzetes elképzeléseinknél. Szeretjük azt gondolni, hogy a normál beteg számára nyilvánvaló hasznosságot és értéket képvisel a gyógyító tevékenységünk és ugyanezzel az átlagos realitástudattal ítéli meg saját döntéseit és cselekedeteit, természetesen időt fordítva fontos dolgaira.

„Mert végül nem emlékszel majd arra az időre, amit az irodában dolgoztál, vagy füvet nyírtál. Mássz fel arra az istenverte hegyre.”[i]

Általános elgondolásaink egyike, hogy a beteg a fontos dolgai között is kiemelten törődik az egészségével.

Szóval, mi a rehabilitációs osztályon feltételezzük, hogy a hozzánk eljutott beteg az ide vezető úton már megismerte a betegségét, van tudomása arról, merre felé halad, hol is tart most a gyógyulásában (nem várakozik az útszélen a varázspálcás jó tündérre), és nagy vonalakban azt is sejti, mi várható a rehabilitáción.

Igen azt mondhatnánk, ilyen magas a léc, mi itt átlagos, normál, egészséges betegségbelátást várunk.

Egyáltalán nem azt kívánjuk, hogy a beteg előbb doktoráljon, majd csak azután feküdjön be, és az sem elvárás, hogy értő arccal, akadémiai székfoglalójának felidézése mellett, hozzáfűzésekkel fogadja a viziten esetleg előforduló félhangos, féllatin diskurzust. De azért bizony összeszalad a szemöldökünk, ha kiderül, hogy a már sok éve cukorbetegnek még gőze nincs a diétájáról, vagy a vérnyomáscsökkentő gyógyszert a beteg már tavaly se vette be a magas vérnyomására, mert hiszen akkor egyszer (gyógyszerelés mellett) jó értéket mértek...Azt gondoljuk, ő is tud róla, hogy ide a betegek főleg a mozgásszervi maradványtünetek, fájdalmak és nehézségek miatt jönnek, nem a pikk-pakk szobaszervizért, vagy a francia szakácsunk egyedi ételkreációiért, nem a válogatott elit társaságban élvezhető magasröptű szellemi élményekért, nem is a légkondicionált edzőteremért, vagy a mindennapi kártyapartiért. Főként mert az előbb említett vonzerők mindegyikével hadilábon állunk.

Jó esetben azért jönnek ide, mert a szakértelmünkre, a különböző gyógyhatású gépeink kitartására, a szakembereink figyelmére, ügyességére, iránymutatására, segítségére és tanítására van szükségük, a kezelések közben és után pedig a hétköznapi életükből, környezetükből kiszakadva kíméletre, ágynyugalomra.

Mi úgy véljük, innen indul az együttműködés.

Aztán persze sokszor kiderül, hogy á dehogy, és naná, hogy mi tévedtünk.

A megfelelő hozzáállás pedig különösen gyakran előrángatott szókapcsolat az ilyen esetekben, amikor a beteg és a gyógyító team elképzelései a gyógyulás folyamatáról, és különösen abban a beteg szerepéről sehogy sem illeszkednek egymáshoz.

Most éppen nem arra a meglehetősen gyakori, teljesen passzív hozzáállásra gondolok, amiből menetrendszerűen fel kell ráznunk a betegek egy részét. Bocsánat, de a rehabilitáció legtöbbször nagyon nem arról szól, hogy befekszek a kórteremben az ágyamba, ügyesen behunyom a szemem, várom, hogy teljesen kiszolgáljanak, alapvető szükségleteimet maradéktalanul kielégítve összes felmerülő vágyam és ötletem miatt is körülugráljanak, és esetleg a napi háromszori étkezés közti szünetekben beleegyezem, hogy valaki nagyon óvatosan rám tegye a kezét.Hiszen azok a betegek, akik leromlott állapotuk miatt már nem képesek az önellátás legalapvetőbb szintjére sem és nem rendelkeznek elegendő erővel a mozgásszervi maradványtünetek leküzdéséhez, teljes körű ápolásra és 24 órás gondozásra szorulnak, általában nem itt kapnak helyet.

„A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,”[ii]

Nálunk jó esetben az ágy mellett egymásnak adják a stafétát, az előre beosztott órarend szerint a team tagjai, akik elvárják, hogy a beteg minden egyes kezelés alkalmával, nyilván az egyéni lehetőségei szerint, de mindent megtegyen magáért, a saját gyógyulása érdekében. Hogy ez mekkora különbség? Óriási! Mégsem ez az a hely, ahol gondolatban most letáboroznék.

Még csak nem is annál, a szintén elég gyakran tapasztalt furcsaságnál, amikor a beteg az egész kórházi ápolást-gyógykezelést ellenségességnek és háborgatásnak véli. Amikor teljesen úgy éli meg, hogy a hajnali ébresztő az ő személyének szóló kegyetlenkedés, hogy a reggeles nővér a napi kérdéseivel őt direkt zaklatja, hogy a fizioterápia vagy a logopédiai-, a pszichológiai gondozás, betegvezetés, leginkább ellene irányuló merénylet, szándékos bántás, vegzálás, kipécézés és gonoszkodás. Bár ez a nem túl felnőtt és cseppet sem simulékony hozzáállás szintén pompásan alkalmas arra, hogy ismétlődően és tartósan megrontsa a munkakedvünket, valamint csúnyán aláaknázza a beteggel való együttműködést.

Ki tudja hányadik alkalommal megakadva, most megint azon morfondíroztam, hogy mi történjen akkor, ha az osztályos beteg nincsen tudatában, merre halad a betegsége, ha nem is érzi szükségét a kezelésnek, ha az akaratával ellenkezőnek, fogva tartásnak, támadásnak fordítja az ápolást, a kezelést, ezzel az alapvető együttműködést ásva alá, szembemegy a saját, jól felfogott érdekeivel?

Ha az általunk biztosított lehetőségekben nem támaszt és kapaszkodót észlel, hanem kerítést és korlátot.Egyáltalán nem vitatom a jogait. Persze, hogy mindenkinek jogában áll nem kérni kezelést, és akármilyen állapotban van is, a saját felelősségére bármikor megszakíthatja a folyamatot. Közölheti, hogy ő most önként távozik, hazamegy, és azért sem fektet nálunk erőt, időt a saját gyógyulásába, juszt sem kér a segítségünkből.

De mi történjen akkor, ha mind tudjuk (sőt talán lassan már a család is sejti), hogy a beteg jelenlegi szellemi állapota momentán, nem igazán alkalmas józan, felelősségteljes döntések kialakítására.

Nem az extrém végletekben gondolkozom, hiszen, amikor az agyi érkatasztrófa után még nem tisztult fel igazán a sérült ember tudata, és egyébként ébernek látszó pillanataiban is bármikor elcsúszhat az emlékek, vágyak, álomképek, fantazmagóriák, látomások és víziók felé, az azért sokkal jobban feltűnik mindenkinek (abban az állapotában még hivatalból nem is sürgetjük a mozgás fejlesztést, a magáról sem tudó, együttműködni nem képes, zavart beteget nem is tartjuk rehabilitációra alkalmasnak).

„a lélek
virága gyümölcse lehullik
magánya ködében
meztelenül didereg”[iii]

A gondokat nálunk általában inkább az jelenti, ha újra, esetleg foltokban, akármikor leszáll belül a köd.
Reggel talán még vidáman beállt a sorba, aztán a torna után már elfáradtan, jellemzőbben délután vagy estefelé a sötétedés környékén, érdekes felvetései vannak, elszédeleg, eltéved, nem emlékszik, nem tudja, hol van. Megijed, dühös, elveszett és nem találja, keresi a helyét.

Az öregedő, a sérülés miatt átmeneti anyagcsere gondokkal küzdő agy működésével akkor is lehetnek nehézségek, ha megfogadva gyakran ismételgetett tanácsainkat a beteg a kezelések után pihen, nem erőlteti túl magát, és kiemelt hangsúlyt fektet a megfelelő mennyiségű, könnyen emészthető élelem és tiszta víz bevitelére, hogy ezzel is támogassa a testét a felépülésben.

Az új helyzetekhez való alkalmazkodás, a folyamatos, talán szorongató feladathelyzet és a mozgás újratanulás kényszere, a kiszolgáltatottság és a korlátozott mozgástér sokakból kifejezetten gyenge, mások által különösen nehezen tolerálható reakciókat vált ki.

Már fel tud állni a stroke után, és sehogy sem érti miért zavar minket, ha egyedül gyakorol a folyosón. Bár mind tudjuk (jobb pillanataiban ő maga is tisztában van vele), hogy ehhez most még nincs megfelelő egyensúlya. Már többször elesett, de képtelen ezt komolyan venni (sőt ahogy ez kinéz, már semmit sem sikerül igazán valóban mérlegelnie. Viccelődése egyre több furcsa, tapintatlan felhangot hordoz, és a szociális távolság észlelése is gyakran szünetel, ilyenkor hirtelen, mind bizalmas cimborái leszünk). Mai ötlete, hogy őt magát kellene, több réteg szivaccsal körbetekerni és egy nagy bukósisakot adni rá, mert akkor estében sem érhetné bántódás.

Kreatív megoldás, szó se róla. Ha nem volna egyértelmű a mája állapotából, és nem emlegetné folyton, hogy hol poharazgatna éppen legszívesebben, vagy most miket is inna, már akkor is gyanítanánk, hogy az alkoholhoz fűződő gyengeségének kezdete biztosan nem tegnapra datálható.Nálunk nem jut hozzá kedvenc mindennapi mérgeihez, de nemsokára hazamegy.

Vajon elég erős lesz majd a családja ahhoz, hogy egységesen fellépjenek önpusztító szenvedélyével szemben, vagy mindaz a munka, amivel idáig elértünk, a közös eredményeinkkel együtt szintén a ködbe vész...

Szabóné Erdős Gyöngyi, pszichológus

Ha tetszett, kövesd a Lelkizóna facebook oldalát, hogy ne maradj le a legfrissebb cikkeinkről!

Lelkizóna írások: pozitív pszichológia - szubjektíven. 

*A fizioterápia nagy gyűjtőfogalom, a természetes energiákra épülő kezeléseket foglalja magába. Ide sorolható minden olyan módszert, ami a nap, a víz, a levegő, a klíma erejét és a mozgás hatásmechanizmusát használja fel. 

[i] „Because in the end, you won’t remember the time you spent working in the office or mowing your lawn. Climb that goddamn mountain.” Jack Kerouac

[ii] Színház az egész világ,
És színész benne minden férfi és nő:
Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében, melynek hét felvonása
A hét kor. Első a kisded, aki
Dajkája karján öklendezik és sír.
Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
Táskás nebuló: csigamódra és
Kelletlen mászik iskolába. Mint a
Kemence, sóhajt a szerelmes, és
Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
Jön a párduc – szakállú katona:
Cifra szitkok, kényes becsület és
Robbanó düh: a buborék hírért
Ágyúk torkába bú. És jön a bíró:
Kappanon hízott, kerek potroh és
Szigorú szem és jól ápolt szakáll:
Bölcseket mond, lapos közhelyeket,
S így játssza szerepét. A hatodik kor
Papucsos és cingár figura lesz:
Orrán ókula, az övében erszény,
Aszott combjain tágan lötyög a
Jól ápolt ficsúr – nadrág; férfihangja
Gyerekessé kezd visszavékonyodni,
Sípol, fütyül. A végső jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny, - tönkremenés!

William Shakespeare: Ahogy tetszik

II. felvonás, 7. szín (Szabó Lőrinc fordítása)

[iii] Rónay György: Claritate interni luminis

Tavaszok nyarak őszök
virága lombja gyümölcse lehullik
a lélek
virága gyümölcse lehullik
magánya ködében
meztelenül didereg
töprengve tűnődik hűtlen
madarai hangján
s emlékbeli madarai dermedt
szárnnyal lezuhannak a nyirkos
semmibe hullanak ágairól –

De titkon a kéreg
könnyes vértje alatt a sejtek
szomjú szerelme sugárzik
s a mágnes vágyaik gyönyörétől
nászra kelő Nap
jeges tüzében fölragyognak a gyémánt
télben a fák dérkoszorús koronái.