Minden szülő ismeri azt frusztráló tanácstalanságot, amit akkor érez, amikor a gyermeke földhöz vágja a társasjátékot - esetleg saját magát is - és őrjítő hisztibe kezd egy vesztes partit követően. Hogyan előzhetjük meg, hogy a meghitt családi együttlét ajtócsapkodós veszekedéssel végződjön? Hogyan tanítsuk meg veszíteni gyermekünket?

Senki sem szeret veszíteni!

Először is tisztázzuk: senki sem szeret veszíteni! Veszíteni -  azaz átélni azt, hogy egy kitűzött cél, egy elképzelt vágy meghiúsul - rossz érzés, csalódás, aminek indulati következményei is vannak. Ha nem kapjuk meg álmaink állását, megbukunk egy vizsgán, vagy otthagy a szerelmünk – azaz meghiúsul egy vágyunk – akkor a környezetünk megértéssel fogadja rossz érzelmi állapotunkat, még indulatainkkal szemben is megértőek. Barátaink vigasztalnak, szeretteink segíteni próbálnak.  

Attól, hogy mi felnőttek nem érezzük át a „Ki nevet a végén”  játék kimenetelének fontosságát, el kell fogadjuk, hogy  gyermekünk számára az adott pillanatban épp olyan fontos, mint nekünk álmaink állása. Ha egy szülő megérti, hogy gyermeke nem vele akar kitolni azzal, hogy elrontja a közös játék örömét, hanem egy frusztráló helyzetet él át, melynek kezelésére még nem képes, már közelebb is került a megoldáshoz.

Az tud veszíteni, aki megtanult nyerni!

A kudarc az önértékelésünket, a pozitív énképünket támadja meg. Egy labilis önértékelésű gyermeknél  - felnőttnél úgyszintén -  a kudarc totális erejű lehet: nem sikerült, azaz nem vagyok elég jó, elég tehetséges, elég okos. Ahhoz, hogy ne élje át a gyermek a saját értéktelenségének az érzését, ne dramatizálja túl a helyzetet, az kell, hogy önbizalma stabilan pozitív legyen. Azaz, aki mát eleget nyert életében, az könnyebben tud veszíteni is. A nyerés ez esetben egy tágabban értelmezhető fogalom, sikerélményt, dicséretet és feltétel nélküli elfogadást jelent. Veszíteni tehát nem feltétlen a feldöntött tábla mellett tanítjuk meg a gyermeket, hanem minden egyes együtt töltött pillanatban.

 Na de akkor mégis, mit tegyek? (Ellen)javaslatok tűz esetére!

Ha már a hisztinél tartunk, akkor csak tűzoltásra van lehetőségünk. A tüzet persze jobb megelőzni, de még ilyenkor is sok múlik a lélekjelenlétünkön.

• A legfontosabb, amit egy szülő tehet, hogy megpróbálja a saját indulatait kezelni, mert valljuk be, egy szülőben is keletkeznek ilyenkor indulatok jócskán. A gyermek alapvetően nem azt tanulja meg, amit mondunk, hanem, amit lát tőlünk. Ha egy ilyen helyzetben a frusztrált, dühös szülő maga is földhöz vág pár bábut, majd ordítva közli, hogy „soha többet..” és „nem igaz, hogy te mindig..”, majd az ajtót bevágva távozik, akkor tulajdonképpen pont ugyanazt teszi, amit a gyermektől zokon vett – a különbség legfeljebb a köztük lévő 20-30 év!
• Szintén felesleges nyugtatni a gyermeket. A „nincs semmi baj” és az „ez csak egy játék” típusú mondatok körülbelül annyit érnek, mint amikor egy dühös embert „nyugodj meg!” felkiáltással próbálnak jókedvre deríteni.
• Saját és gyermekünk személyiségétől is nagyban függ, hogy milyen megoldásokkal próbálkozhatunk. Érdemes kipróbálni, hogy csendben végigüljük a balhét – ha képesek vagyunk valóban higgadtan kezelni a helyzetet -, majd a megnyugvást követően megkérjük gyermekünket, hogy tegyen rendet a szobában. Egy későbbi pillanatban elmondhatjuk neki, értjük, hogy dühös volt, de legközelebb ezt máshogy is kezelheti (kérjen visszavágót, válasszon másik játékot).                                                                                        
• Ha a saját higgadtságunk is labilis lábakon áll, akkor érdemes elhagyni a terepet. Nem ajtóbecsapással, hanem azzal a kéréssel, hogy ha gyermekünk úgy érzi, már megnyugodott, akkor jöjjön ki a szobájából.
• Ha már minden érintett fél visszanyerte életkedvét, akár folytathatjuk is a közös játékot. Nem feltétlen ugyanazt, egy együttműködő játék jó feloldása lehet a feszültségeknek és kifejezése a feltétel nélküli szeretetnek.

Csaljak, vagy vegyem el a kedvét?

Ha már kitört a balhé, akkor a lehetőségeink korlátozottabbak, ezért a megelőzés szerepe a fontosabb. Vannak olyan játékok, amelyekben egy gyermeknek esélye sincs nyerni egy felnőttel szemben. Ha gyermekünk gyors egymásutánban szenved el kudarcokat, akkor előbb-utóbb elérjük frusztrációs toleranciájának a küszöbét és vagy a kedvét vesszük el a játéktól, vagy számíthatunk a vulkán kitörésére. Sok szülő ilyenkor hagyja nyerni a gyermekét, azaz csal. A csalással akkor is van egy kis probléma, ha pedagógiai célzatú (növeljük a gyermek önbizalmát..hazugsággal)! A baj az, hogy a gyermek elhiszi, hogy ő valóban képes olyan teljesítményre, amire a mi – számára nem érzékelhető – segítségünk nélkül nem lett volna képes. Ha ugyanezt a kortárscsoportban is megpróbálja bemutatni, akkor komoly kudarcok érhetik.  Akkor sem járunk sokkal jobban, ha lebukunk. Ha mi csalunk, akkor hogyan várjuk el a gyermektől, hogy ő ne csaljon? És hogy a cél szentesíti az eszközt? Ezt egy 5 éves gyermek garantáltan nem érti, ráadásul a cél is ugyanaz: mi is azért csalunk, hogy ő győzzön és ő is ugyanezért csal majd legközelebb!

Eljött a kreatív megoldások ideje!

Szerencsére mindig van harmadik (..és negyedik, ötödik, stb.) lehetőség is a fenti kettőn kívül.

• Játszhatunk együttműködő játékokat a versengőek helyett, amíg a gyermek önbizalma nem erősödik meg annyira, hogy a kudarcot jobban viselje.
• Segíthetünk játék közben nyíltan, csalás nélkül. Ilyenkor a gyermek úgy tud nyerni, hogy tisztában van 
  azzal, segítséget kapott, nem építünk hamis illúziókat benne.
• Végül kereshetünk új utakat is, ha szeretnénk egy játékot megtanítani, de a gyermek esélytelen arra, hogy nyerjen. Ilyen játék például a sakk, amelyet valóban érdemes megtanítani – egy következő blog bejegyzésben leírom, miért.  

Esélykiegyenlítő sakk

Felcsillanó szemű apukákat most elkeserítem, nem a klasszikus esélykiegyenlítő sakkra gondolok (aki leüt egy bábut, az ihat egy felest, ezzel esélyt adva a gyengébb játékosnak)! Amíg egy sakkozni nem tudó kisgyermek annyira megtanul játszani, hogy legyőzzön egy felnőttet az hónapokba, vagy évekbe is telhet. Na ennyi vereséget, a győzelem halvány esélye nélkül kevés gyermek bír ki (szerintem egy sem). 

Öt éves kislányom ma kedvet kapott a sakkozáshoz – pontosabban megtetszettek neki a bábuk – így azt játszottuk, hogy a táblán az ő két bástyájának kell leütnie az én három gyalogomat. Természetesen sikerült is neki, öröm is volt és már két bábu lépését is megértette. Holnap jöhetnek a futók..!   

Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus