Belép a szobába. Lassan, csendben becsukja maga mögött az ajtót. Abban bízik, így talán odakint  hagyhatja a dübörgő híreket: az előző nap regisztrált új fertőzöttek és halottak számát, az elmúlt hetekben munkájukat elvesztett emberek és a világgazdasági visszaesés adatait csakúgy, mint a Central Parkban létesített sátorkórházak vagy a zsúfolt menekülttáborban teljes védőfelszerelésben fertőtlenítő emberek képeit. Ahogy nekidől az ajtónak, észreveszi, milyen sok helyen lepattogott  róla a   lazúr. Gyors fejszámolást követően megállapítja magában, lassan tíz éve már, hogy lefestette őket; kétségtelenül nem kímélte sem az idő, sem a gyakran hozzákoccanó játék dömper és futóbicikli. Jó ideje tervezgeti már, hogy fehér helyett egy új, antikolt, tejeskávé árnyalatú külsőt ad nekik; még annak is utánaolvasott, hogyan kell ezt szakszerűen kivitelezni. Most arra gondol, mire odáig jut, hogy végre hozzákezdene az ajtók felújításának, valószínűleg már teljesen kimegy majd a divatból ez a stílus.

Leül a forgószékre. Azon töpreng, talán mégis jobb, ha fehérek maradnak – hiszen a zongora is fehér. Aztán eszébe jut a nagymamája zongorája. Még mindig neheztel a szüleire, amiért a halála után megváltak tőle, mert nem tudták hol tárolni. Ha a zongorát nem is, a szakácskönyvét szerencsére azért meg tudta menteni magának: a könyv immár több mint száz éves – éppen amennyi a nagymamája is lenne, ha még élne. Miközben gondolatban kisgyerekként a régi zongora előtti forgószéken pörög hol jobbra, hol meg balra, egyszerre ráébred arra, miért jutnak eszébe mostanában mind gyakrabban a nagyszülei: ott mindig biztonságban érezte magát, és feltétlen szeretetben volt része.  Az ember már csak ilyen: érzékeny, önmagát és szeretteit féltő lény; természetes, hogy válsághelyzetben meginog a biztonságérzete. Most azonban már ő az, akinek biztonságérzetet kell nyújtania, akinek minden körülmények között rendíthetetlennek kell maradnia.

Hirtelen megrohanják az elmúlt évtized emlékei. Meg sem próbálja visszaverni a támadásukat; megadja magát. Úgy érzi, mintha valami folytonos, véget nem érő küzdelemben lett volna része, ahol mindig erősnek kellett lennie, miközben az átugrandó léc egyre magasabbra került. Elárasztják annak a négy évvel ezelőtti tavasznak az érzései, amikor a legutóbbi válsághelyzet beütött – bár nem világszinten, „csupán” az ő életében. Nem kevés időbe telt, amíg megértette, hogy nem csak rombolta az az időszak: erősebb is lett tőle. Bár most is fél, de már máshogyan. Azóta megtanulta azt is, hogy az életben csak egy dolog állandó: a változás – és hogy csak azt nem veszítheti el, ami sosem volt az övé.  Tudja, ha ezen túljut, megint minden más lesz majd. Ő maga is. De talán több lesz az összefogásból is, több az alázatból és a szerénységből. Kevesebb a gyűlöletből, gőgből, a kapzsiságból és cinizmusból. Mert miközben az ember marsjárót és kvantumszámítógépet épít, bármikor térdre kényszerítheti egy parányi vírus.

Felnyitja a zongorát. Hirtelen felvillan előtte egy kép tizenhárom évvel ezelőttről, amint az apja kórházi ágyánál áll. Látja, ahogy a lélegeztetőgép ütemesen magasra emeli, majd leejti a mellkasát. Hallja a gépek pittyegését. Aztán megint a nagymamája jut az eszébe, és az édesanyja. Hogy idén valószínűleg egyiküknek sem tud majd virágot vinni anyák napjára.

Kinyitja a kottát a 149. oldalon. Azon töpreng, vajon miért hanyagolta el olyan hosszú időn keresztül a zenélést. Hogy miért bánt ennyire méltatlanul azokkal a dolgokkal, amikben régen örömét lelte. Persze nem maradt büntetlenül az a sok-sok év: most kezdheti elölről a kottaolvasást. Ahogyan talán legfőbb ideje annak is, hogy nekikezdjen minden másnak, amit eddig lustaságból, kényelemből vagy kellő bátorság híján halogatott. Azt kérdezi magától, miért történik mindez. Hogy miért éppen most, és vajon mi lesz a vége, bár tudja: végső válaszok nincsenek, csak végső kérdések.

Leüti az első hangot. A napsugár vastag nyalábokban omlik be a nyitott ablakon: mintha ez a tavasz épp ugyanolyan lenne, mint az előző. A természet úgy árad, mintha szándékosan dacolna azzal, ami éppen körülötte történik a világban; mintha nem ólálkodna odakint egy apró, láthatatlan, veszélyes ellenség.  Az ablak előtti cseresznyefán a fehér virágok vastag, tömött sorokban hirdetik az életet, a rajtuk átszűrődő napsugarak pedig a zongorán leütött hangokkal közösen replikázzák a harsányan csivitelő madaraknak: minden egyes nappal közelebb jutunk a végéhez.

Széll Natália, közgazdász, blogger