Jó vagy rossz ez a helyzet számodra? Magad sem tudod? Néha szinte már élvezed, máskor kétségbeejt? 

Hol milyen a helyzet?

Miközben Dániában megkezdték újra a tanítást az iskolákban, lengyel barátaink arról panaszkodnak, hogy náluk olyan szigorú a karantén (Krakkóban laknak), hogy egyáltalán nem lehet elhagyni a lakást, sportolni sem. Valahogy kicsit sötétben tapogatózásnak éljük meg, miközben napi sok matematikai modellel, elmélettel találkozhatunk, ha van hozzá türelmünk, agyunk, időnk, ha hiszünk ezekben.

Nálunk is vannak szigorú intézkedések, de azt is látjuk, hogy Budapesten zajlik az élet, nagy a forgalom, persze a vendéglátóhelyek zárva, gyalogosok kevesen, de a tavaszi napsütésnek azért többségünk nem tud ellenállni. Nagy kérdés, hol lakunk, milyen az alap szituációnk, hogyan hatott a munkánkra ez a helyzet és milyen a lelkiállapotunk, hogy éljük meg a karantént, ezt a még-soha-nem-látott-tapasztalt, hitelen váratlanul ránk szakadt, újszerű világot. Amiben a legrosszabb talán az, hogy nem tudjuk, meddig fog tartani és mi lesz a végkimenetele a mi számunkra.

Szerencsére sokan ráébredtek, mennyire fontosak az emberi kapcsolatok és hamar kialakultak az új szokások, a zoom-os, fb-os, skype-os beszélgetések, azoknak egészen kreatív formái (estimesével, sörözéssel, vacsorával egybekötve). Mindenki próbálja tartani a lelket magában és a szeretteiben, több kevesebb sikerrel. Akikkel beszélek, többnyire sok jó dologról számolnak be, de bőven vannak olyanok is, akik nagyon szoronganak, akiknek már most nagyon nehéz. Akik elveszítették a fő kapaszkodóikat.

A leggyakoribb megélések

Néhány tipikus helyzet következik, ami annak ellenére, hogy bizonyos szempontból egyértelmű, mégsem az, illetve mennyire másképp lehet megélni pillanatnyi hangulattól függően:

A szerencsések (akiknek rengeteg idejük szabadult fel, de nincsenek komoly egzisztenciális problémáik):

- A legjobb ebben az egészben, hogy máskor nagyon kevés idő jut a családra. Most van időnk egymásra, együtt vagyunk egész nap. – aztán: Megőrülök a családomtól! Nem akarok itthon lenni!!

- Ó, ha egyszer annyit olvashatnék, amennyit kedvem tartja! – Már nem bírok könyvre nézni, kifolyik a szemem. Sörözni akarok a haverokkal, menni egyik helyről a másikra, beülni moziba, futni a Szigeten és készülni színházba, koncertre!

- Sokszor gondoltam, milyen jó lenne, ha lenne időm rendet rakni, csinálni egy igazi nagytakarítást, ha kiszortírozhatnám végre a fiókokat, szekrényeket! – a./ variáció: Minden kész, minden csillog-villog, most akkor mit csináljak, mit kezdjek magammal? Vagy: b./ variáció: Időm rengeteg, de valahogy mégsem bírom rávenni magam, csak tologatom magam előtt ezt az egész rendrakás ügyet.

Iskoláskorú kiskamaszok, kamaszok, egyetemisták:

- De jó is lenne többet otthon lenni, kialudni magam, csinálni, amihez kedvem van! – Megőrülök attól, hogy nem mehetek el itthonról (esküszöm, hogy még a suli is hiányzik – na ezt sose gondoltam volna…), hogy nem találkozhatunk a többiekkel! Mit nem adnék egy lógásért a városban!

vagy:

- Mit nem adnék érte, ha nem macerálnának folyton azzal, mennyit időt töltök a gépnél, kockulok; nem tudják elképzelni, mit csinálhatok, folyton aggódnak, hogy függő leszek … - Már elegem van a gépből, hányok tőle. De jó lenne a többiekkel dumálni (élőben), csak úgy ellenni velük, edzésre menni!! Biztos, hogy kétszer annyit fogok edzeni, ha ennek vége lesz! Még az üvöltöző edző is hogy hiányzik!

Akiknek felszabadult idejük, kevesebb idő megy el utazással, holtidőkkel az irodában:

- Megértettem a főnökséget, hogy nem támogatták a home office-t. Én is azt gondoltam, sokan nem dolgoznának rendesen, jobb az, ha napi szinten együtt vagyunk, közvetlen a kapcsolat, a kontroll. Igaz, nekem így nagyon hosszú volt a nap, alig voltam otthon, de tudomásul vettem, hogy a pénzkereset ezzel jár. – Basszus, soha nem gondoltam volna, hogy fele annyi idő alatt meg lehet csinálni! Nyertem majd két órát azzal, hogy nem ülök a dugóban, hogy nem kell végighallgatnom a kényszeresen dumáló kollégákat és itthon sokkal jobban be tudom osztani az időmet. Kicsit ugyan hiányzik a társaság, de a jó oldala összehasonlíthatatlanul több. Remélem, ha vége lesz, valamit meghagynak ebből a lehetőségből, ráébrednek most fenn is, hogy milyen jól tudunk így is működni!

A kevésbé szerencsések:

Azok, akikre rengeteg plusz feladat hárul:

• pedagógusok, kisgyerekes családok, szülők (róluk már írtunk);
• egészségügyben dolgozók (csak hallomásból ismerjük, nehéz elképzelni azt az óriási terhet, ami rajtuk van);
• azok, akik most ezt az egészet kézben tartják, kontrollálják, kommunikálják, akiknek most nagyobb a felelőssége, mint eddig bármikor, hisz ilyet még senki nem csinált;
• a cégvezetők, cégtulajdonosok (pláne, ha nincs mögöttük különösebb háttér, biztos piac, nem részei valamilyen bombabiztos láncolatnak) – különösen, hogy ők több ember, több család életére is hatással vannak.

Aztán a speciális esetetek:

• az idősek, akik veszélyeztetettek, akiknek tényleg otthon kell(ene) lenniük, nem láthatják az unokákat - eddig is nehéz volt sokszor, de most aztán végképp fogy az életkedv, az életerő, az életöröm;
• azok, akik beteg hozzátartozót ápolnak és most még a segítségük is kiesett, nem mehet hozzájuk;
• a végére hagytam, de én rengeteget gondolok rájuk: azok a vidéken, isten háta mögött élő, nehéz anyagi helyzetű családok, ahol mondjuk az egyetlen pénzkereseti lehetőség is megszűnt most, akik magukra maradtak. Ahol nincs orvos (ezernél több ilyen település van), ahol nincs bolt (csak busszal tud elmenni vásárolni, viszont a Volán járatokon megszűnt a készpénzes fizetési lehetőség). Azok a szegény családok, ahol van egy alap nyomor, amire most rájött a digitális oktatás, amiről fogalmuk nincs, milyen és hogyan tudnának ők abba beszállni (kivétel a néhány rendkívüli pedagógus segítségét élvezők, illetve akiket megtalál valamelyik civil szervezet és tud segíteni). Az ő leszakadásuk most hirtelen még jobban nő, még kilátástalanabb lesz a helyzetük. Számomra, aki a ’szocializmus’ idejében voltam gyerek és a rendszerváltás, majd az uniós csatlakozás életem nagy, boldog eseményei voltak, most ez a szituáció annyira fals és annyira elkeserítő, hogy nincsenek rá szavaim. Legfeljebb ennyi.

Segítség 

Végül azt szeretném tudatosítani bennetek, hogy amikor úgy érzitek, túl nagy a baj, már nem bírjátok a feszültséget, akkor gondoljatok arra, hogy mindig vannak lehetőségek, csak meg kell azokat találni és nem szégyen kérni!

Ha például túl nagy a feszültség bennünk, vagy a családban:

- Ilyenkor kérhetünk tanácsot, segítséget szakembertől (sok önkéntes segítőt találhatunk).

- Megpróbálhatjuk megbeszélni nyugodtan, asszertíven, megérteni, mi lehet a fő probléma, mit tehetnénk az ügy érdekében.

Mi lehet mögötte, a konfliktusok mögött:

• ha valakinek önértékelési gondjai vannak, kvázi utálja magát, akkor sokszor hajlamos arra, hogy másokat okoljon, másokon töltse ki a frusztrációját;
• ha valaki elvesztette most a munkáját, veszélyben a vállalkozása, borultak a tervei, akkor jogosan ideges. Ilyenkor muszáj, hogy elkezdjen dolgozni új terveken, informálódjon;
• ha eddig külföldön dolgozott, de most hazajött és fogalma sincs, lesz-e visszatérési lehetőség, akkor jó, ha több forgatókönyvvel is próbál barátkozni. Ha te is ebben a helyzetben vagy, lehet, hogy azt képzeled, nem bírod ki itthon, de az is lehet, hogy már külföldön sem lenne olyan, mint előtte volt.

De jó is lenne egy ilyen hely mindannyiunknak most! Ahol csak a tenger zúgását halljuk, ahol pihenhetünk, lecsendesedhetünk, feltöltődhetünk! 

És még számtalan élethelyzetről írhatnék. A legrosszabb benne, hogy nagy a bizonytalansági faktor. Nem tudjuk meddig tart, milyen mértékű lesz az a gazdasági válság, ami van már és lesz, hogy fog személyesen ránk és a családunk többi tagjára hatni.

 Mit tehetünk?

• Empatikusak próbálunk lenni magunkkal és másokkal is. Mielőtt rásütjük a bélyeget a másikra, elgondolkodunk, milyen lehet most az ő helyzetében lenni. Megpróbáljuk megérteni, mi lehet neki olyan nehéz, mitől ideges, mi lehet az, ami nyomasztja, ami miatt úgy viselkedik. Ha csak azt éreztetjük vele, hogy megértjük, már azzal segítünk.
• Magunkon is segíthetünk, ha arra gondolunk, ez most az a helyzet, amikor tényleg nem rajtunk, vagy nem elsősorban rajtunk múlik, mi lesz velünk. Egy kicsit kiengedhetjük az önkontrollt, lazíthatunk, töltődhetünk, várhatjuk azt a pillanatot, amikor tudunk már valamit tenni, amikor visszatérnek a lehetőségek és akkor újult erővel vághatunk bele.
• A gyerekekkel, akikkel tanulni kellene, vagy akik – ha már nagyobbak – ott lébecolnak mellettünk és óhatatlan, hogy sokszor bosszantanak: miért nem tanulsz, miért nem mozogsz valamit, miért lógsz folyton a gépen, miért nem takarítod ki a szobádat, stb…. Lehet, hogy nem látszik rajtuk, hogy szoronganak, de higgyük el, nekik is nagyon nehéz ez a helyzet, hisz pontosan tudják, a felnőttek is félnek, frusztráltak, bizonytalanok. Persze, hogy átragad rájuk is, legfeljebb nem az látszik rajtuk, tagadják.
• Ragadjuk meg a jó pillanatokat, éljük meg őket és nagyon becsüljük meg!
• Ha szerencsések vagyunk és kertes házban, természetközeli helyen lakunk, éljünk a lehetőséggel, legyen ez a kert most még szebb, mint máskor, ha csak tehetjük, fussunk ki egy kicsit az erdőbe, bringázzunk, vagy csak napozzunk, ami jólesik.
• Az internet tele van jobbnál-jobb kulturális programokkal, lehet tobzódni.
• Akikben erős a társadalmi szerepvállalási vágy, azok is találhatnak akciókat, lehetőségeket, amikben részt vehetnek. Ha tudunk, segítsünk a nálunk sokkal nehezebb helyzetben lévőknek! Jót tesz a saját lelkünknek is!

Legeslegvégül:

A saját legrosszabb és legjobb élményem:

• Rossz: hirtelen leálltak a munkáim, a szerződéskötés előtt álló munka is repült és persze két utazás, amire nagyon készültem. A mérnök férjemnek is vége lezárult az egyik nagy projektje a kettőből, volt egy kis bizonytalanság, mi lesz. Aztán jelenleg úgy fest, lesz egy másik, de az majd akkor biztos, ha már van szerződés... Soha nem hirdettem, hogy skype-on vagy más on-line módon dolgoznék, de most úgy fest, a kényszer nagy úr. Lassan megy az áttérés, a keretek kijelölése, a legjobb módszerek kidolgozása. A coaching, a tréning nagyon személyes, nagyon spontán folyamatok (legalábbis én úgy szeretem csinálni), ezért tényleg nagyon fontos a jelenlét, az azonnali reakció, a hangulat rugalmas követése. Nehéz, ha csak a képernyőn látjuk egymás. Szóval, a munka frontján nekem tényleg nagyon rossz most a helyzet. Igaz, valamennyire azért így is tudok segíteni azoknak, akik megkeresnek (én is felajánlottam önkéntes, pro bono lehetőséget) és jó szóra vágynak, megelégszenek a mostani formákkal.
• A legjobb: felhívott engem Nagy Zsolt és szavalt nekem! Csak nekem! a Költészet Napjára be lehetett jelentkezni az Örkény Színház művészeihez, lehetett kérni verset. Engem a fiam lepett meg vele, és csak azt kérdezte meg, kitől hallgatnék most kedvem szerint verset. Érdekes módon Márait mondtam épp akkor, mert eszembe jutott egy verse valamiről. Aztán mi történt? Képzeljétek, felhívott Nagy Zsolt! Nagyon szeretem őt, több darabban és filmben is láttam, hallottam már interjúkat vele, mindig nagyon szimpatikus volt. Jót beszélgettünk, kérdezte, hogy élem meg ezt a helyzetet. Aztán ő is elmondta őszintén a saját tapasztalatait, beavatott családi és munkával kapcsolatos ügyeibe (négy gyereke van két alomból), még arról is beszélgettünk, hogy ő is járt coach-hoz! Aztán jött a vers Máraitól: a Halotti beszéd. Mit mondjak? Megrendítő volt! Olvassátok el, ajánlom! Ő is megköszönte nekem, azt mondta, ezzel a verssel új mélységeket talált meg Máraiban, aki neki is, mint ahogy nekem, is inkább író, mint költő. Fura, hogy mostanában sok verset olvasok és hallgatok, de inkább kortársokat. És mégis Márait mondtam… Néha olyan misztikus dolgok történnek! És ez olyan jó!

Az élet egy nagy csoda! Vigyázzunk rá! Talán most a korábbinál is jobban értékeljük, jobban fogjuk értékelni!

 Vigyázzatok magatokra! Gondoljatok arra, hogy most senkinek nem könnyű!

Koskovics Éva

 http://kokart.hu/