Tévedünk, ha azt gondoljuk, most olyan reménytelen időket élünk, hogy kár bármilyen változtatáson törni a fejünket, nagy könnyelműség új dologba fogni.

Mostanában sokan megosztották velünk, hogy élték meg a járványhelyzetet (bár korántsem biztos, hogy határozottan múlt időben beszélhetünk erről). Voltak, vannak a beszámolóknak visszatérő elemei:

• élvezték a lelassulást, az otthon töltött időt;
• megőrültek már az otthonuktól (nők a konyhájuktól);
• filmeket néztek, sokat olvastak;
• rendet raktak, kenyeret sütöttek;
• sokat szorongtak, vagy ellenkezőleg, valamiféle nyugalom szállta meg őket (vagy a kettő közti hullámzást tapasztalták meg);
• azonnal beindultak a segítő ösztöneik, keresték (kerestük), hol, kinek van szüksége támogatásra, segítségre stb.

Akinek éppen most sikerült

Sigmund Freud mondta, hogy „A csekélyebb jelentőségű döntéseim meghozatalakor mindig hasznosnak találtam mérlegelni azok összes lehetséges előnyét és hátrányát. Lényeges ügyekben azonban úgy vélem, döntésünknek a tudattalanból, valahonnan mélyen önmagunkból kell származnia.”

És az is érdekes, hogy a legfontosabb döntéseket mikor van itt az ideje meghozni, mikor vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy ne a szokásos rágódásokon, vívódásokon szenvedjük át magunkat, hanem tegyük, amit kell.

Egészen új élmény volt hallani valakitől a napokban, hogy ő épp a járványhelyzet idején találta meg nemhogy álmai állását, de még annál is sokkal jobbat. Nem is képzelte soha, hogy ilyet találhat. Itthon! Annyira pozitív volt minden, annyi pozitív meglepetés és hatás érte már a tárgyalások során, hogy amikor kézbe kapta a szerződést, nem akarta elhinni, hogy ilyen tényleg történhet és éppen vele.

Bogarat ültetett a fülembe és elkezdtem gondolkodni, hogy ha én most, 57 éves nőként megkapnám az esélyt arra, mondjam meg, milyen állásra vágynék, akkor mit mondanék. Komoly problémát okoztam magamnak. Az az igazság, hogy nagyon elégedett vagyok azzal amit csinálok, élvezem, érzem, hogy nekem való, de ugyanakkor sok dolgot tudnék mondani, ami viszont nem jó benne, ami miatt vannak hiányérzeteim, ami mégsem jó így, ahogy van, ami gyakran fejtörést okoz.

Jó élet, álmok

Voltak is jó beszélgetéseim mostanában emberekkel arról, milyen elképzeléseik vannak a jövőt illetően, milyen életet képzelnének el maguknak a jövőben, mit csinálnának szívesen. És ahogy ez az egész elkezdett bennem dolgozni, arra jutottam, van pár kérdés, amit feltehetne mindenki magának, aki elégedetlen, vagy aki még keres, aki változtatni szeretne.

Ilyenekre gondolok:

• Kivel cserélnél életet, munkát? (Miért? Miben lenne akkor más az életed?)
• Mit szeretnél csinálni, mi mással töltenéd szívesebben a napjaidat, mint most?
• Mit adna az számodra többet, mást? Biztos, hogy nem tudod most vagy valamikor, x idő után megtenni?
• Ha bizonytalan vagy a fenti kérdéseket illetően, akkor lépjünk kicsit ki a száraz jelenből, nézzünk kicsit messzebb: mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? melyik mesehős volt a kedvenced, kire szerettél volna hasonlítani és miért? Mit érzel most, ha őrá gondolsz, mit üzenhet a mai állapotodnak, van-e köze az álmaidhoz?
• Mi lenne az a legjobb hely, ahol el tudnád magad képzelni? Ahol őszintén adhatnád magad, ahol kibontakozhatnál, ahol megfizetnék a tudásodat, ahol jól éreznéd magad, ahova szívesen mennél be amikor kell, ahol kiteljesedhetnél, ami azokat az értékeket képviselné, amik számodra is fontosak.
• Mi az, ami igazán fontos a számodra? Mennyire fontos a pénz? Feláldoznád az anyagi jólétet az álmodért?
• Mi a legnagyobb megalkuvás az életedben, amitől szívesen megszabadulnál? Ha van ilyen… Miért nehéz felvállalni azt, hogy ez nem te vagy?
• Ha a kérésed teljesülhetne, ki és mi szeretnél lenni? Úgy őszintén! Miben lennél más mint most vagy? Tegyük fel, hogy sikerül. Ki venné észre és mit látna rajtad? Miben változna az életed?

Mielőtt még elveszítenétek a türelmeteket, mondom, hogy nem nagy bűn az, álmodozni, el-elmélázni azon, mit is lehetne másképp. Persze én is tudom, hogy veszélyes dolog, vannak köztünk, akik így is túlzásba viszik az álmodozást, néha úgy is tűnik, nem ebben a világban élnek, nem a földön járnak. Viszont sokan élnek úgy is, hogy fel sem merül bennük, lehetne jobban, elégedettebben is.

Mégis mi történhet, ha álmodozunk?

- Kiderülhet, így jó ez, ahogy van. Felmérjük a lehetőségeket, látjuk mások életét, beletekintünk kicsit a vágyott világba, megtapasztaljuk azt a dolgot, amire áhítoztunk, aztán ráébredünk, mégsem való az nekünk, sokkal kiegyensúlyozottabb az életünk úgy, ahogy van.

- Vagy felmérjük, túl nagy áldozatokat igényelne, annyi energiabefektetés kellene hozzá, hogy köszönjük, abból mégsem kérnénk.

- De az is előfordulhat, hogy annyit vizionáljuk a dolgot, hogy szinte beprogramozzuk magunknak és észrevétlenül ’elkezd’ megvalósulni. Elkezdünk szép fokozatosan közelíteni hozzá, haladunk szép lassan a célunk felé. És a végén sikerül! Persze sokat tettünk érte, mégis úgy éljük meg, egy csoda történt, szerencsénk van. Pedig nagyon is dolgoztunk rajta, tettünk érte, csak sokszor öntudatlanul. Még az is lehet, hogy esetleg nehezen hittük el, hogy sikerülhet. Nem hittünk eléggé magunkban. Vagy annyira motiváltak voltunk, hogy nem éreztük erőfeszítésnek azt, amit ezért a célért tettünk.

Sokféle út lehet, hisz mi is sokfélék vagyunk.

Nagyon sok múlik azon, mennyire vagyunk rugalmasak, mennyire bízunk magunkban, mennyire hallgatunk az ösztöneinkre, mennyire tudjuk átadni magunkat azoknak a tevékenységeknek, amelyeket élvezünk, amelyekre vágyunk, amelyek testreszabottak számunkra. Mennyire hiszünk magunkban?

Mert hogy is mondta Freud? "Lényeges ügyekben...  döntésünknek a tudattalanból, valahonnan mélyen önmagunkból kell származnia.”

Testünk üzenetei, lázadása

Sokszor épp a stressz segíthet rajtunk, csak jó, ha nem hagyjuk, hogy túlzott méreteket öltsön bennünk.

Dr. Máté Gábor: A test lázadása /Ismerd meg a stresszbetegségeket/ című könyvében nagyon fontos dolgot állapít meg és támaszt is alá több példával:

 „A stressz nem feltétlenül olyasmi, aminek a legtöbben képzeljük. Nem okvetlenül olyan külső esemény okozza, mint a háború, az anyagi veszteség vagy az, hogy elveszítünk valakit. Van belső stressz is, amit az okoz, hogy az embernek alkalmazkodnia kell máshoz. A rák, az ALS, a szklerózis multiplex, a reumás ízületi gyulladás és a hasonló betegségek, a véleményem szerint, főként olyan embereket érintenek, akiknek nem alakult ki az önálló, független személyisége. Ez persze érzelmi téren jelentkezik – egyébiránt a művészetekben vagy intellektuális téren kiváló eredményeket érhetnek el -, de érzelmi szinten nem alakult ki az éntudatuk. Mindig csak másokra reagálnak, anélkül, hogy valójában érzékelnék, hogy ők maguk kicsodák.”

Mivel Máté Gábor évtizedekig családorvosként dolgozott és hivatásának tekintette, hogy feltárja a megbetegedések (különösképpen a rák és az autoimmun betegségek) okait, tágabb összefüggéseit, ezeket a típusokat saját betegei példájával, életútjával, családi hátterével együtt szemlélteti.

Véleménye szerint fontos, hogy ezeknél a betegségeknél megvizsgálják a beteg múltját, jelenét, lehetőleg feltárva, mi vezethetett a betegség kialakulásához, és segítségül kitalálják, mi segíthet a jövőben.

Fontos kérdések ilyenkor:

Mi nincs egyensúlyban? Mit hagytam figyelmen kívül? Mire mond nemet a testem?

Amíg ezeket nem tudjuk megválaszolni, rejtve maradnak azok a stresszhatások, amelyek az egyensúly megbomlásáért felelősek. Véleménye szerint már az is feszültséget okoz, ha nem tesszük fel ezeket a kérdéseket.

Egy fontos mondat még tőle:

„Az ember nem lehet addig autonóm lény, amíg a kapcsolatai, a bűntudata, a kötődései, a sikeréhsége, a főnökétől vagy az unalomtól való félelme vezérli. Az ok egyszerű: autonómia mindaddig nem valósulhat meg, amíg az embert bármi irányítja.”

Egy molekuláris biológus kutató, Candace Pert szavait idézve: „Az egészség nem csak abból áll, hogy vidám dolgokra gondolunk. A gyógyuláshoz a legnagyobb löketet néha az adja, ha az immunrendszert berúgjuk egy régóta kikívánkozó dühkitöréssel.”

Igen, a munkáim során nem győzöm én sem hangsúlyozni, hogy az érzelmek elnyomása nagyon nagy hiba. De ha sokáig bennünk volt a feszültség, ha már megbetegedést okozott, akkor még mindig lehet, hogy nem késő akár így megnyilvánulni, ahogy a biológus mondja. 

De az elképzelt ’motorunkat’ berúghatjuk szerintem máshogy is: ha merünk egy nagyot álmodni, ha nem halogatjuk folyton az első lépést, nem másokra várunk, ha bízunk magunkban, ha hiszünk a csodában és amikor eljött, akkor nem futunk el előle.

Sokféleképpen el lehet kezdeni, sokféleképpen lehet rajta dolgozni. Alkati kérdés is.

Én szurkolok! Neked is, magamnak is! Csak bátran!

Koskovics Éva

http://kokart.hu/

https://treevision.org/

/Csak megsúgom, hogy én most egy nagy álmomat váltom épp valóra. A járványhelyzet következtében bajbajutott családokon próbálok segíteni sokakkal együtt. Az ötletadó én voltam, már régóta morfondíroztam ezen a családi pótlék témán (és más gazdasági szabályozókon, közgazdász szakmámból, múltamból kifolyólag) és szerencsére azonnal találtam hozzá jó barátokat, akik szívvel-lélekkel csatlakoztak. Mert azt érzem, hogy nekem nem lehet nagyon jó az életem, ha másoké közben romlik, egyre kilátástalanabb. De tudom, hogy nem vagyunk egyformák, nem is várom el, hogy mindenki más érezze ugyanezt. Inkább a saját példát azért hoztam be, hogy kivételesen egészen konkrét és megfogható módon szemléltessem azt, amiről írok./