Általában igyekszem óvatosan fogalmazni, vigyázni a szavaimra. Ezért néha el is némulok. Vannak helyzetek, amikor nem találok szavakat.

Ez azért van, mert az érzelmek engem is sokszor elragadnak, vannak indulataim és nem tudom őket mindig visszafogni. De ez emberi dolog, az lenne a baj, ha az érzelmeink nem működnének, nem befolyásolnának minket. Azok tesznek emberivé, jó esetben érzékeny, empatikus, szeretni tudó emberré!

Amikor például a jó kommunikációs formákat, a konfliktuskezelést próbálom másokkal elsajátíttatni, mindig kiemelem az érzelmek jelentőségét, működését. Hisz azokban rengeteg energia van! Pozitív és negatív egyaránt! Azt is el szoktam mondani, hogy az érzelmek ragadósak. Ha valaki szélsőséges érzelmi állapotba kerül, sajnos pillanatok alatt át tudja adni azt a környezetének és beindíthat egy olyan spirált, ami már megállíthatatlan és sokszor ez az erőszak kiváltója. Olyan indulatok szabadulnak el, amelyek már szavakkal nem fokozhatók (bár vannak, akik ebben hihetetlen csúcsokra, 'teljesítményekre' képesek), jön a fizikai erőszak. Mint abban a bizonyos történetben is, amit a levélíró megoszott a Nők Lapja levelezőrovatával. Ez a téma azóta kering, beszédtéma lett. Mi is nagyon fontosnak tartjuk, ezért már született róla itt egy írás, hogy látja ezt a mediátor.

Mintázatok

És ha ilyen agresszív, durva környezetbe születünk, ezt látjuk mondjuk gyerekkorunkban, így növünk fel, akkor ez lesz a minta.

Ha egy főnök üvöltözik, hisztériázik, ez lesz a céges 'kultúra' része. Bár ez minden, csak nem kultúra…

Az agresszió gyilkos dolog, idegölő, lélekromboló.

Mádon, a szülőfalumban volt egy olyan mondásuk az öregeknek (én is az lehetek már, mert sokszor idézem), hogy "ki kivel hál’, azzá vál’ ". Azt hiszem, ez elég ütős, jól hangzik, ha nem is mindig igaz. Persze nem azt mondom ezzel, hogy ha egy pár egyik tagja agresszív, akkor a másik azzá is válik, de mégis valahogy igazodik hozzá. Vagy hasonló lesz (de akár más formában is megmutatkozhat az agressziója), vagy aláveti magát, elfogadja, igazodik hozzá.

Vagy nem? Mi mást tehet? Elmenekülni, megoldani nem mindig olyan egyszerű.

Mi az ábra?

Még mindig a két véglet között vannak nálunk az értékrendek, valójában ezek között zajlik a vita.

Leegyszerűsítve valahogy így:

1. asszony verve jó és annak mai napig fennmaradó változatai, értékrendje;
2. a legkisebb erőszak sem tolerálható (sem tettekkel, sem szavakkal).

A másodikkal az a baj, hogy – ha belevesszük a verbális erőszakot is, akkor - alig lehet betartani. Vagy aki tényleg be tudja tartani, az maga a földre szállt angyal, az olyan szinten tudatos, önkontrollal és szerencsés kapcsolati hálóval rendelkező, vagy megvilágosodott, bölcs ember, amilyenből nagyon-nagyon kevés van. Itt-ott látok rá példát, de lehet, hogy nem ismerem őt eléggé…

Sajnos sokszor egyáltalán nincs önkritikánk, önreflexiónk, de nagyon könnyen ítélkezünk mások felett. Akik nagyon szigorúan veszik ezeket a dolgokat - nulla tolerancia, magas igények mások felé, angyali természet - azokról ha készítenénk egy statisztikát, valószínűleg többségük elvált, vagy magányos 'különutas' lenne. Ettől még nem mondom, hogy rendben van az agresszió, de nehéz megúszni. Azt is hozzáteszem, hogy az sem jobb, ha valaki teljesen passzív, érzéketlen (aki passzívan agresszív).

Mit mondanék én egy ilyen nőnek, vagy férfinak, aki hozzám fordulna a problémájával most?

Azt én is gondolnám (különösen most, az aktuális viszonyok mellett), hogy jó eséllyel depressziós a másik, az egzisztenciális félelem juttatta ebbe a helyzetbe. Persze ezt tisztázni kellene valahogy, bár nehéz, hisz harmadik féllel nem tudunk dolgozni, nem tudjuk coach-ként ezt reálisan felmérni. De arról is beszélnék azért vele, korábban nem merült-e fel soha, hogy a házasságban/gyereknevelésben/háztartásban általában mindkét félnek vannak feladatai, náluk ez hogyan alakult, hogy ilyen végletesen kimaradt belőle a párja? Mert előzmények mindig vannak, a párkapcsolatok elrontásában többnyire ketten vesznek részt.

Egy depressziós ember kerülhet olyan állapotba, hogy nem tudsz hozzá jól közelíteni, hiába vagy kedves, megértő, akármilyen, ha már nagyon beteg. Az a nagy feladat ilyenkor, hogy segítsünk neki segítséget kérni, valahogy elérjük, hogy felfogja, szakemberre, orvosra (pszichológusra, pszichiáterre) van szüksége.

Az a nagy baj, hogy a segítségkérés nincs eléggé benne a közgondolkodásunkban, a kultúránkban, és pont egy ilyen válaszlevél a Nők Lapjában is azt a sztereotípiát erősíti, hogy az asszony köténye mögött sok dolog elfér, tűrni kell, meg kell érteni a másikat mindenáron. Ráadásul ezzel a gyerekeinkbe is ugyanezt a mintát nyomjuk.

Coach-ként elsőként azt tisztáznám, mi a célja annak, aki felkeresett: ki akar-e keveredni a helyzetből, netán önismereti bizonytalansága van, abban szeretne fejlődni, vagy mindenáron rendbe akarja-e hozni a párkapcsolatát. Ha ez utóbbi, akkor biztos, hogy mediációt ajánlanék neki, ahhoz két ember kell!

És mi van a rendszerrel?

Na, erről a foci jutott valahogy eszembe.

Úgy nőttem fel, hogy jártam focimeccsekre az apámmal. Igaz, nem nagyvárosban, hanem Mádon. De aztán középiskolásként Miskolcon is, időnként elmentünk DVTK meccsekre. Voltak kemény szövegek, de bennem inkább az maradt meg, hogy nagyon sokat nevettünk a beszólásokon. Persze néha egy-egy bíró csúnyán megkapta a magáét, éreztem, hogy azért szegény anyukája erről talán nem tehet, de valamennyire hozzátartozott a ’folklórhoz, a meccsek koreográfiájához’. Az biztos, hogy sok férfi ott engedte ki a gőzt (és utána a kocsmában, a meccs megbeszélésének fontosságát mímelve). Hogy mennyire genetikus, a hormonális rendszerükből, a tesztoszteronból fakad ez a dolog? Mennyiben van valóban szükségük a férfiaknak arra, hogy megéljék a férfiasságukat és ha más nincs, akkor kénytelenek valami hasonlóba kapaszkodni?  Hol és hogyan élhetik meg? Ezen is el lehet gondolkodni…

Szóval, én nagyon szerettem a focit. Többször leírtam már, hogy mindkét fiamat várva, foci világbajnokság zajlott a várandósságom alatt és szinte minden meccset végignéztem. Kiélvezhettem, hogy otthon vagyok, volt időm (igaz, a második már nem volt olyan zökkenőmentes egy négyéves társaságában). Nem nagy csoda, hogy mindkét fiúnk imádja a focit, ahogy lehetett, vittük is őket, úgyis kell valamilyen sport, gondoltuk (vittük máshova is, de nem volt kérdés, hogy ez a kiválasztott). Nem akartunk belőlük focistát nevelni, bőven megfeleltek a nagykovácsi helyi lehetőségek, sőt, részt vettünk az első gyerekünk idejében az egyesület, a NUSE létrehozásában is. Itt az edzők nulla toleranciát hirdettek a csúnya beszéddel, a bunkósággal, a köpködéssel szemben.  Aztán, ahogy kicsit nőttek a gyerekek, már sajnos nem lehetett megúszni. Már félve mentünk egy-egy környékbeli csapathoz, ahol híresen durva volt az edző, vagy/és egyhén szólva is alacsony kulturáltsági szint jellemezte az ottani szülők kommunikációs stílusát. Aztán, amikor már kicsit nagyobbak voltak a fiúk, kivittük őket egy magyar-albán válogatott meccsre a Népstadionba, gondoltuk, itt talán nem érheti őket semmi káros hatás, jó élmény lesz. Tévedtünk. Nyertek ugyan a magyarok, jó volt a hangulat, de utána, a kocsihoz visszafelé sétálva olyan ordenáré üvöltözés, válogatott rigmusok skandálása ment (a magyar csapat kapitányához és az ő édesanyjához kapcsolódóan), amitől ledöbbentünk. Brutális volt. Nem lehetett megúszni.

Azóta is felkapom a fejem a focihuligánokkal kapcsolatos híreken, sajnos az az érzésem, hogy jóformán ők teszik ki a nézőközönséget, hisz tudjuk, rajtuk, az ultrákon kívül nagyon kevesen járnak meccsekre (elnézést, ha valakit ezzel megbántottam, nyugodtan mondjátok meg, ha nem így van). Az pedig, hogy ők még a meccseken kívül hogyan és kinek nyilvánulnak meg, milyen akciókban vesznek részt, hogyan élnek, hol dolgoznak, milyen közösségek tagjai, kiknek van rájuk befolyásuk, az már egy rendszerszintű probléma.

Az, hogy Nyugat-Európában hogyan küzdöttek ezek ellen a folyamatok, jelenségek ellen, azt gondolom, példaértékű. A rasszizmus, a kirekesztés ellen. Nálunk még el sem kezdődött, amikor ott már leállították. Tudom, hogy mai napig vannak ott is problémák, de azt is tudom, hogy kemény kontroll alatt áll és sem a játékosok, sem a felettük bármilyen formában rendelkező érintettek sem partnerek ahhoz, hogy a játékot bármi ilyen történet bemocskolja.

Mi még ebben a témában is nagyon-nagyon le vagyunk maradva.

Kérdeznétek, hogy jön a foci a Nők Lapja sztorijához, a családon belüli erőszakhoz. Bár azt is gondolom, többségetek nem kérdezi, pontosan érti. Azt gondolom, ez egy általános értékrend, kultúra, szociálpszichológiai kérdés, vezetői, vezetési stílus, szemléletmód. Ott, magasabb szinteken, a döntéshozók részéről kellene elkezdeni, ott kellene felismerni, hova vezet ez, milyen következményekkel jár.

Megoldás?

Ennek jelenleg sajnos mintha épp az ellenkezője történne.

Már csak ezért is jó, hogy kitört, elindult ez a Nők Lapja sztori, legalább rávilágítja a figyelmet ezekre a problémákra.

Szerintetek?

Koskovics Éva

http://kokart.hu/